Levél a marosvásárhelyi Mentor-könyvsorozat szerkesztőjéhez
Tisztelt Szerkesztő Úr, kedves Zoltán!
A 20. század legnevesebb szellemi alkotói mind boldognak érezték magukat, ha Ötvenhattal, a magyarságnak eme világtörténelmi fontosságú cselekményének kérdéseivel foglalkozhattak és foglalkoztak. Ezek sorában különös fontossága van a Te negyedszázados szorgalmas és becsületes tevékenységednek, amellyel az 1956-os magyar forradalom erdélyi vonatkozásait publicisztikailag feldolgoztad és feldolgozod. A nyomtatott és az elektronikus sajtóban közzétett cikkeid, interjúid, ismertetéseid, tanulmányaid és a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent 1956 erdélyi mártírjai című sokkötetes könyvsorozatod, kétségkívül első helyet biztosít számodra a kérdéskörrel foglalkozók sorában. Nincs tehát szükséged elismerésre, dicséretre az én részemről sem. Annál szükségesebbnek érzem, hogy jogászi minőségemben elemezzem Ötvenhattal foglalkozó tevékenységedet.
A klasszikus jogtudomány szerint a politika a közhatalom megszerzésének és megtartásának elmélete és gyakorlata. A hatalomnak, mások akarati cselekvését befolyásoló képességnek két alakja van: a tekintély és a kényszer. Ezek megszerzéséért élete folyamán állandó versenyben áll egyénenként és csoportonként az emberi társadalom egésze. Eme verseny leírását nevezzük általában társadalomtörténetnek. A hatalom megtartása, az azt veszélyeztető versenytársakkal szembeni védelme már nem az egész társadalom, hanem csak a hatalom birtokosainak az érdeke. A tekintély megvédelmezi, megőrzi önmagát, ha a hatalmat annak birtokosa, az alávetettek számára a közvélemény szerint elfogadhatóan gyakorolja, mivel a kényszerhatalom nem a kényszer tettleges alkalmazásával, hanem annak a közvélemény által is elfogadott fenyegetésével érvényesül. Ennél fogva a kényszerhatalom már nem védelmezhető meg a fizikai kényszer tettleges alkalmazásával, hiszen így a hatalomgyakorló nem az alávetett akaratát befolyásolja, hanem a kivitelezését akadályozza meg. A közvéleménynek a kényszer alkalmazásához való megnyerésének régi bevált eszköze a bírói eljárás, a politikai per, amelyben a közhatalom birtokosa a hatalomgyakorlást bíráló elégedetleneket a hatalom a közrend, a közbiztonság, a társadalmi jólét veszélyeztetésével vádolja, és velük szemben megfelelő kényszereszközök alkalmazását kéri. Az önmagát védelmező közhatalomnak tehát két állandóan változó tényezőhöz – a vádhoz és a büntetéshez – kell a közvélemény jóváhagyását megnyernie, és azt az idő változásai között megőriznie. Továbbá: mivel a védekező közhatalom sohasem árulhatja el, mi az a veszély, ami benne félelmet keltett, az államvédelmi hatóság, politikai rendőrség, mióta a világ világ, szigorú titokban őrzi a politikai perek valóságos indítékait, csak megfelelően módosított híranyagot enged a nyilvánosság elé.
A közönséges bűncselekmények perétől eltérően a politikai bűnperek vádja csak ritkán tartalmaz tárgyilagos tényt, mert a hatalombirtokos egyrészt igyekszik eltitkolni gyenge oldalait, másrészt a vádolt bűncselekménynek a közvélemény szerinti legsúlyosabbnak kell lennie. A politikai perekben tehát megszokott módszer a valóságos vád eltitkolása, és helyette a közvélemény félretájékoztatására más cselekmény állítása és annak megfelelő büntetés javaslata. És mindez a hatalmát féltő hatalombirtokos alanyi-érzelmi viszonyulásának szeszélyes változásaitól függ, vagyis attól, hogy a hatalom birtokosa kit tart, mit tart akkor és ott a maga számára veszélyesnek, a másik pedig az állandóan változó közvélemény viszonyulása a hatalmat fenyegető veszélyhez, hiszen a védekező közhatalomnak a közvéleményt a per tárgyában maga mellett kell tudnia. A politikai perek iratai, dokumentumai tehát egyáltalán nem adnak biztos alapot a korszak történetének megírásához. A publicisztika a közönség igényeinek megfelelően – a véleménynyilvánítás szabadságának korlátai között – a perirat dossziék sok variációját adhatja és adja közre tájékoztatásként. A társadalmi fejlődés uralkodó életszemléletének 20. századi változása az eszménycélú, idealista életszemlélettől fél évszázad alatt a materializmus különböző fázisain át a nihilizmus hegemón befolyásáig jutott. A periratok variációiban rögzített életszemléleti változásokat híven tükrözi a velük állandó kölcsönhatásban változó közvélemény, és a publicisztika ezek között a variációk között válogat a napi politika igényei szerint.
A Román Államvédelmi Hatóság – politikai rendőrség, Securitate – a világpolitika változó igényei szerint többször is átdolgozta a második világháború utáni erdélyi magyar közélet minden mozzanatát rögzítő politikai perek dossziéit. Ezek között azt is, amelyet Te, kedves Zoltán, a per első rendű vádlottjáról „Dobai-csoport” perének nevezel, viszont én szabatosabban és pontosabban: az erdélyi kérdés eldöntésére az Egyesült Nemzetek Szervezete elé terjesztés ügyperének – röviden: „erdélyi ENSZ-pernek” – nevezek. Ennek a pernek az anyagát ismerteted Te, kedves Zoltán, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó 1956 erdélyi mártírjai című sorozat harmadik kötetében.
Magas életkorommal velejáró testi, szellemi gyengeségem, vakságom, betegeskedésem miatt évtizedek óta nem vagyok képes közéleti tevékenységre. Annyira elmaradtam a világtól, hogy például a Mentor Kiadó ismeretlen volt előttem. Az internetről kellett kikerestetnem a róla szóló információkat. Olvasom, hogy a Mentor Kiadó az 1990 előtti Utunk, Igaz szó, Új élet, Látó folyóiratok tevékenységének folytatója kíván lenni. A szerkesztőség, munkaközösség tagjainak névsorából pedig látom, hogy ők a bolsevik diktatúra alatti erdélyi magyar irodalmi sajtó kiválóságainak a szellemi utódai. Sokukat még 1944 előtt a Március Körben ismertem meg, amikor az idősebbek már az egyetemi intézetekben, a Hitel, a Termés, a Pásztortűz folyóiratoknál és napilapok szerkesztőségében dolgoztak. A fiatalabbak diáktársaim voltak, akiket egyetemi szemináriumokon, előadásokon, diákszövetségi tevékenységeken, szórványmunkán vagy az 1945 tavaszán szervezett Móricz Zsigmond Kollégiumban ismertem meg: mint Benkő Samu, Gazda Ferenc, Jánosházy György, Katona Szabó István, Kiss András, Kovács Ferenc, Marosi Péter, Nagy Pál, Paál Árpád, Sütő András.
1944 márciusában Magyarország német megszállás alá került. Az egyetemi évet gyorsított menetben le kellett zárni, a hallgatóságot szélnek kellett ereszteni, hogy kit frontszolgálatra, kit munkatáborba, kit leventének, másokat pedig hadi üzemi munkára rendeljen a hadvezetőség. Ezek egy része az október 15-i fegyverletétel után hazaszabadult, nagyrészük azonban Erdély kiürítésekor az Anyaországba, onnan Nyugatra, hadi fogságba került, másrészük pedig keleti frontszolgálatból szovjet hadifogságba esett. Nyugat felől már 1945-ben hazaszállingóztak a foglyok és menekültek, a Szovjetunióból azonban csak két-három esztendő múlva.
A Világháború második katonai menetének a végen, 1945-ben Európa a magát Antifasiszta Szövetségnek nevező győztesek megszállása alá került. Az Elbától nyugatra eső területen az USA vezetése alatti NATO volt a megszálló hatalom, az Elbától keletre pedig – Középeurópával együtt – a Szovjetunió. Mivel mindkét megszálló hatalom – a nyugati kapitalista és a keleti kommunista – egyaránt materialista, anyagelvű volt, megszállásuk és világhatalomra jutásuk folytán véget ért a Földön az eszmei értékek: a jóság, igazság, szépség rendjén felépült idealista, eszményközpontú világszemléletnek a művelődéstörténet kezdete óta érvényesülő hegemón befolyása. Az idealista, eszményközpontú világszemlélet helyébe a gazdasági érdek, a haszon primátusán felépülő materialista, anyagelvű értékrend került. Az eszmei értékek, a jóság, igazság, szépség, valamint az ezeken felépülő egész erkölcsi értékrend hatályát vesztette. A becsület, a jog, a rend kifejezések fogalmi tartalma az addig érvényessel ellentétes előjelet kapott. Mivel az idealista világszemlélet szerint abszolút értéknek tekintett Életnek a materialista értékrend szerint a létezésen kívül más célja nincs, maga az Élet is értéktelenné vált.
1944 őszén Erdély szovjet-román megszállás alá került. 1945 tavaszán a kolozsvári egyetemre szállingózó, gyülekező ifjúság a régi szervezetek közül csak a FIKÉ-t, a Főiskolás Ifjúsági Keresztény Egyesületet találta, amelyben minden felekezetű diák társaságra, oltalomra, otthonra talált. Ebből szerveződött ki 1945-ben Balogh Edgár tanácsára, a marxizmus iránt érdeklődőkből a Móricz Zsigmond Kollégium, amelynek alapító tagja voltam. Felmerül a kérdés, miért volt szükséges az egyetemi oktatást kiegészíteni egy szigorúan marxista-materialista életszemléletű intézménnyel. A felelet akkor egészen természetes volt, ugyanis az egyetemek szabadon művelték a tudományokat, és ehhez elengedhetetlen volt a marxista ideológiának a hiteles ismertetése, hiszen ’45-ben kerültünk szovjet-román megszállás alá, amikortól a főhatalom hivatalos életszemlélete a marxizmus lett. Olyannyira beleillett a keresztyén társadalomba a Móricz Zsigmond Kollégium, hogy kezdetben a Református Teológia épületében kaptak elhelyezést, hogy a jövendő lelkészek alaposabban felkészülhessenek a hitvédelemre.
Az egyetemi ifjúság magyar sorsközösségi egysége 1946 májusáig töretlenül fennállt. Akkor a második világháború győztes hatalmainak külügyminiszter-helyettesi tanácsa az Erdély feletti uralom kérdésében Románia mellett döntött. Ez indította el a kolozsvári egyetemi ifjúság magyar egységének a bomlását: akik a magyarság kilátástalannak látszó sorsát nem vállalták, a Román Kommunista Párt csábítására Groza Péter miniszterelnök zászlaja alá mentek át. De a magyar közösséggel való kapcsolataikat nem szakították meg 1948-ig, a bolsevik diktatúra bevezetéséig.
Az 1946-os nyári szucsági FIKE táborban még együtt voltak nemcsak az erdélyi magyar fiatalság, hanem az egész erdélyi magyar értelmiség képviselői. Az is természetes volt akkor, hogy itt a marxista Móricz Zsigmond Kollégium is jól felkészült delegációval szerepelt, bár akkor már két hónappal az egyetemi ifjúságot megosztó párizsi külügyminiszter-helyettesi döntés után voltunk. Nekem is diákotthoni lakótársaim voltak a Teológia internátusában olyan későbbi kommunista irodalmi kiválóságok, mint Katona Szabó István, Kovács Ferenc, Marosi Péter, Nagy Pál, Páll Árpád és Sütő András, a Mentor Kiadó munkaközösségének szellemi elődei. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a közöttünk bekövetkező szakadás nem is az ideológiai elvi különbség miatt következett be, hanem az osztályharc ürügyével indított és folytatott kíméletlen magyarüldöző román politika miatt.
Az egész államosításnak nevezett hatalmi kényszer az iskoláktól és művelődési intézményektől kezdve a gyárakon, földbirtokokon, pénzintézeteken, közhivatalokon át a sportegyesületekig és lakóházakig valójában románosítást jelentett. Ráadásul a hatóságok gyanakvók és türelmetlenek voltak, különösen a mezőgazdaság kollektivizálása során ott is üldözendő ellenállást láttak, ahol nem volt. Tízezrével ítélték kényszermunkára, börtönre a földjükhöz ragaszkodókat, és évente százezrekre menő számban kergették távoli gyárakba, bányákba a nincstelenné tett vidéki lakosságot. A műhelyétől, boltjától, lakásától megfosztott városi polgárság pisszenni sem mert a „munkáshatalom” terrorja alatt. Ezt kellett szabadságként ünnepelni a múltidéző tömegeknek, ezt kellett dicshimnuszban megénekelni a propaganda szolgálatot vállaló irodalmároknak. Nem csoda, ha szégyenletükben minden ismeretséget, barátságot megszakítottak a népükkel közösséget vállaló és ezért népükkel együtt üldözöttekké lett régi kollégáikkal. Pedig mi nem ítéltük el, hanem őszintén sajnáltuk őket, és örömmel hallottuk az esetleges sikerükről szóló híreket. A propagandistáknál, agitátoroknál még nyomorultabb helyzetbe kerültek azok a nagymenőknek látszó pártaktivisták, ügyészek, bírák, hivatalnokok, káderesek, rendőrök és más rabszolgahajcsárok, akiknek végre kellett hajtaniuk testvéreiken, szüleiken, rokonaikon, barátaikon a hatóságok embertelen rendelkezéseit.
A végzetes erkölcsi válsággal küszködő 20. század mindent titkosított. A nyilvánosság, azaz még a személyesen érdekeltek elől is minden objektív információt elzárt. 1991 tavaszán az 1957-ben lefolyt perem újra tárgyalása alkalmával kezembe került perirataim dossziéja. Megállapíthattam, hogy sokkal vékonyabb, mint volt, és valamilyen ismeretlen cél érdekében tartalmában is megváltozott. A Budapesten megjelenő Erdélyi Magyarság akkori számában közzétett Nyilatkozatomban kötelességemnek tartottam figyelmeztetni az érdekelteket arra, hogy az Állambiztonsági Hatóság, a Securitate ügyiratai manipuláltak, nagy óvatossággal kezelendők, és semmiképpen sem szabad hiteles bizonyítékul elfogadni azokat.
Mindebben nincsen semmi rendkívüli, mert a politikai rendőrség a középkori inkvizíciók óta, a 19. századi szabadságmozgalmak üldözésén át a Gestapoig és az NKVD-ig, mindig elrejtette a nyomozási anyag legérdekesebb részeit. Ügynökeinek a kilétét nem fedte fel soha. Sőt, a felfedett „ügynökök, besúgók” közzétett névsorában szereplőkről józan ésszel azt mondhatjuk, hogy ezek nem álltak – illetve nem ezek álltak – a titkosrendőrség szolgálatában, és nevüket a hatóság csak a közvélemény megtévesztésére engedte „kiszivárogtatni”. És joggal feltételezhetjük, hogy a politikai rendőrség éppen a legmakacsabb ellenállók közvélemény előtti hitelét rontja azzal, hogy saját ügynökének állítja. Persze, az én figyelmeztetésem nem hallatszott át a pártsajtó harsogásán, és a szórakoztatásra vágyó Nagyérdemű Közönség félretájékoztatására egymás után jelentek meg a legkülönbözőbb perismertetések. Az az ember érzése, hogy a Klió védnöksége alatti történetírás művészetében az 1990-es politikai átállás óta valóságos új publicisztikai műfaj, a perirat dosszié született, az esetek többségében anélkül, hogy a még életben lévő szereplőkkel egyeztették volna azok tartalmát.
Az 1956 erdélyi mártírjai sorozat, III. kötet, a Dobai-csoport című kiadvány figyelmes átolvasása után megállapítható, hogy az én ügyiratcsomómat az 1947-es megnyitása és az 1957-es letartóztatásom óta a marosvásárhelyi Mentor-sorozatig az elmúlt 60 esztendő mindenkori aktuális pártérdekének megfelelően legalább hatszor átszerkesztették, átírták. Még a vallatási jegyzőkönyvek, tanúvallomások szövege és tartalma is változott, de mindig gondosan elfedődött a legérdekesebb kérdésekre a válasz, miközben – mint ügyes mutatványos bűvész a kalapból – olyan iratokat, tárgyakat és bűnjeleket varázsolt elő a dosszié-variációkból, amelyek a tényleges ügycsomókban soha nem voltak.
Bocsáss meg, kedves Zoltán, velem is több interjút készítettél perünkről, az erdélyi ENSZ-perről és annak elítéltjeiről is sok tudósítást, ismertető cikket, sőt, egész kötetet is tettél közzé, mindet a perirat dosszié Neked leginkább tetsző variációja alapján. Készségesen elismerem az epikus szerző teljes alkotói szabadságát, de szükségesnek látom kommentárként hozzácsatolni az alapul szolgáló szórványos, de hiteles történelmi tényeket.
1) A gondozásodban megjelent Varró János emlékiratai kötetet az 1956 erdélyi mártírjai sorozat részeként adta ki a Mentor Kiadó, amely arra enged következtetni, hogy véleményed szerint Varró János ötvenhatos mártír lett volna, holott a szöveg tartalma szerint – az 1968-ban záruló önéletrajzában – Varró János határozottan állítja, hogy semmi köze nem volt az 1956-os magyar forradalomhoz. Továbbá: mint a Varró-per vádtanúja, a bíróság előtt is állítottam, nekem semmi közöm, kapcsolatom nem volt Varró Jánossal, nem is ismertem, csak hallottam róla. Neve nem szerepelhetett egy nálam talált Márton Áron nevével kezdődő névsoron, mert én ilyen névsort soha nem írtam, ha ilyet „találtak” nálam, az hamisítvány. Nekem nem veszett el aktatáskám, hogy azt Varró János lakásán a házkutatás alkalmával megtalálhatták volna. Elhiszem, hogy Varró Jánost a vallatása során megverték a Securitatén, de nem olyan körülmények között, ahogyan a Mentor-könyvben szerepel: aki ezt írta, az nem volt a Securitate vallatása alatt. 1959 telén Varga Lászlóval együtt ott voltam a szamosújvári fegyház 25. számú rabterme karanténjában, ahová a Varró-csoportot tárgyalásuk után szállították. Bár én nem hallottam, de elhiszem, hogy Varró és Varga beszélgettek a per eseményeiről, de a Varró-emlékirat végzetes hiányosságának tartom, hogy a szövegben csak utalás van Dobai és Varga Varró elleni „bűnére”, anélkül, hogy azt az emlékirat megnevezné. Ugyanis Varró János ezzel indokolta a fél évszázaddal később bekövetkezett haláláig ellenem és közéleti tevékenységem ellen – valószínű: vádalkuban vállalt – minden eszközzel folytatott kíméletlen rágalomakcióit börtönben, munkatáborban, későbbi politikai és egyházi tevékenységi területein, Erdélyben és Magyarországon. És meghalt, szegény Varró, anélkül, hogy megmondta volna, mivel is vádol engem.
2) A Te gondozásodban megjelent Mentor-kiadvány: Lakatos István emlékiratai kötet szerzője csak filmről vagy regényekből ismeri a rabéletet, de maga soha nem volt börtönben. Sőt, politikai per tárgyalásán sem volt a bolsevik diktatúra alatt. Kevés a valószínűsége annak, amit Márton Áronnal kapcsolatosan ír, ideértve a püspöknek „az utolsó szó jogán” elmondott beszédét is.
Lakatos István a Szociáldemokraták Romániai Pártja magyar csoportjának elnökeként 1945 után az erdélyi magyar közélet fontos szereplője volt. Személyesen én a börtönben ismertem meg 1963-ban, amikor az átnevelési „óvodában” perének és elítéltetésének körülményeiről nyilvános beszámolóra kényszerítették. Volt iskolatársam, a szintén szociáldemokrata Bányai Miklós közvetítésével őszinte barátság született köztem és Lakatos István között, amely Lakatosnak az 1990-ben bekövetkezett haláláig kiszabadulásunk után is nemcsak megmaradt, de egyre szorosabbá is mélyült. Tőle is tudom, az erdélyi magyarság körében közismert tényt, hogy a magyar társadalmi szervezetek és intézmények vezetőiből, Szász Pál EMGE-elnök által összehívott erdélyi Magyar Tanács tagjaként ítélték el az erdélyi magyarság képviselete tárgyában, 1946-ban az ENSZ-hez küldött Nagy Géza kezdeményezte nyilatkozat aláírása miatt. Az „óvodában” mondta, amikor elítéltetésének ismertetésére kényszerítették, hogy valójában, persze, életfogytiglani kényszermunkára ítéltetésének oka a Szociáldemokrata Pártnak a Kommunista Pártba olvasztásával szembeni makacs ellenállása volt. A Márton Áronnal való ismeretsége csak az 1980-as években került szóba, a püspök tervezett kanonizálásával kapcsolatosan, de soha említést sem tett a püspöknek az erdélyi kérdés megoldása körüli szerepéről. 1989 őszén történt látogatásomkor Lakatos még az akkor ismét szőnyegre került erdélyi magyar képviseletről beszélt, miközben a román külügyminisztérium által a ’30-as években szervezett antirevizionista tüntetésekről derűs történeteket mesélt. Sajnálattal láttam azután a Duna Televíziónak Lakatos Istvánnal készített interjúját, amelyben a halálos ágyán Lakatos az életrajzától merőben idegen dolgokról suttog.
3) Amit a Varró János emlékiratai kötetről írottaknál említettem volt, az a Dobai-csoport című kötetre is érvényes: nem veszett el aktatáskám; nálam nem találtak Márton Áron nevével kezdődő és Varró János nevével végződő névsort, mert én ilyen névsort soha nem írtam. A Dobai-csoport periratdossziéjában található „Mióta az első magyar király…” kezdetű letartóztatásomkor nálam talált ENSZ-hez küldendő ismertető tanulmány – amelyet csak Te nevezel következetesen Memorandumnak – a Securitate szerint 15 oldal terjedelmű. A tanulmány valójában 31 oldal terjedelmű volt a mellékletei nélkül, tehát a Dobai-csoport periratdossziéjában található – amelyre a Mentor-kiadvány is hivatkozik –, a vád alapját képező dokumentum a Securitate által gépelt változat, amely sohasem járt a kezemben, így annak első oldala fejlécére saját kezűleg nem írhattam semmit, tehát azt sem, amely a Mentor-kiadványban szereplő fényképen olvasható. Hogy mi célból készíthette a Securitate, azt nem tudom. Különben az irat többször is megjelent az eredeti, 31 oldalas alakban még a Mentor-sorozat kiadása előtt. Csodálom, hogy Te, Zoltán, erről nem tudsz.
A bűnjelekről készült általad közzétett Olivetti gyártmányú írógép fényképe alá Te azt írod, hogy „Dobai István írógépe, amelyen az ENSZ-memorandumot legépelte”, noha a Securitate által kiadott dokumentumon az szerepel románul, hogy Dobri Ioan írógépe. Nekem különben sem Olivetti, hanem Triumph márkájú írógépem volt. Hogy Te, kedves Zoltán, miért írtad a kép alá, hogy az a Dobai István írógépe, és miért terjeszted ezt a képet azóta is mindenféle kiállításon világszerte, arra csak Te tudod a választ.
A Mentor-kötet bevezetőjében azt ígéred, hogy a per egész lefolyásáról közölsz majd dokumentumokat, de a közzétett dossziéanyagban a tárgyalásunkra vonatkozóan semmi sem szerepel, illetve csak az ügyész vádbeszéde található, az is az ítélethirdetés jegyzőkönyvében. Tehát az általad sajtó alá szerkesztett Dobai-csoport című kötetnek az a legnagyobb hiányossága, hogy az 1957-es ENSZ-per tárgyalása teljes egészében hiányzik belőle, bár – román szempontok szerint – érthető politikai okai vannak, hiszen az erdélyi kérdés azóta is tabutéma Romániában.
A Dobai-csoport pere Romániának a legnagyobb politikai pere volt a 20. században, mert itt nyílt bírósági tárgyaláson vitatták, vonták kétségbe Románia trianoni határainak a helyességét. Jól tudom, hogy nekem, mint a hajdani per első rendű vádlottjának kötelességem volna legalább a tárgyalás részletes ismertetése, de hatvan esztendő után már csak emlékfoszlányaim maradtak. Vakon és félig süketen már képtelen vagyok a tárgyalás pontos rekonstrukciójára, még arra is csak homályosan emlékszem már, amit én magam mondtam. Amire azonban hitelesen emlékszem, azt leírom.
Az ítélethez csatolt ügyészi vádirat kiemeli, amit én Kölcsey Ferenc Huszt című költeménye alapján mondtam a tárgyaláson: „szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpocsékolás mindkét oldalon, és a régi kor árnya felé merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségének földi otthonát”, mert én a népek közötti, a magyarok és románok közötti megbékélést az egész emberiség jövendő életlehetőségének a biztosítása érdekében elengedhetetlennek tartottam. A nagy tárgyalótermet megtöltő odavezényelt pártaktivisták hangos zajongással értehetetlenné tették az általam mondottakat valahányszor a megbékélésről beszéltem.
Az elnöklő hadbíró minden vádlottól megkérdezte először azt, hogy mi volt Magyarországon ’56 őszén: forradalom vagy ellenforradalom? Azután pedig azt, hogy egyetért-e Dobaival abban, hogy Erdély területét meg kell osztani Magyarország és Románia között? Az első kérdésre minden vádlott azt mondta, hogy ’56-ban forradalom volt. A második kérdésre – a halálos ítélet fenyegetése alatt is – minden vádlott igennel felelt, Kertész Gábor kivételével, aki a letartóztatásunk után megváltoztatta álláspontját, és a következőket mondta: én is egyetértettem Erdély területi megosztásával, de most már azt vallom, hogy az egész emberiség érdeke, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, mert itt csak a magyar kormányzat képes biztosítani az emberi jogokat, még a románok számára is. Mivel a termet megtöltő aktivisták zajongása elnyomta a szavait, Kertész megvárta, amíg a zaj elül, és azután nyugodtan megismételte kijelentését.
Ennyi emlékfoszlány alapján tehát perünk tárgyalásának megírására már nem vagyok képes.
4) A Szoboszlai Aladár- és a Sass Kálmán-csoportról általad gondozott Mentor-kötetek nem kerültek a kezembe, de a Fodor Pál peréről szóló igen. 1956 erdélyi mártírjai a Fodor Pál csoportról szóló IV. kötet szövegezése olyan szép, következetes és folyamatos, hogy azt már csak számítógépen szerkeszthették, valamikor a 2000-es évek elején. Különösen a Csiha Kálmán szerepének ismertetését (szerintem ugyan a Csiha ügyének inkább a Szoboszlai-csoportban volna a helye) találom hitelesnek, korhűnek, és a valós történetírás érdekében ennek a közzétételét tartom fontosnak és szükségesnek. Annál több az aggályom Fodor Pálnak az erdélyi kérdés megoldása körüli tevékenységéről írottakkal kapcsolatosan: bocsáss meg, kedves Zoltán, de Fodor Pálnak az egész munkássága és tevékenysége, azzal a tartalommal, ahogyan azt Te írod, egészében felesleges, hiszen az erdélyi kérdés megoldásának és minden módozatának, részletének évszázad óta közismert, gazdag publicisztikai irodalma van, amelynek kötetei ott vannak minden közkönyvtárban. Dokumentációja a statisztikai és térképészeti mellékletekkel együtt – közte Teleki Pál népsűrűség figyelembevételével készült nemzetiségi térképe – nemcsak a volt Erdélyi Tudományos Intézetben, hanem a magyar külügyminisztériumban, minden érdekelt magyar külképviseleten, főként a Nemzetek Szövetsége genfi központjában is ott voltak, sőt az anyag lényeges része külön kötetben is a nagyközönség elé került. Ezeket tehát nem kellett újra kimunkálni, elegendő volt a rájuk való hivatkozás. Különben, a statisztika és a kartográfia-topográfia – magyarul: a számképészet és a térképészet – nem nagy tudományok, ismeretrendszerek, módszerek, de olyan szakmai alapismeretet (művelődéstörténeti, néprajzi, mező- és erdőgazdasági, bányászati stb.) és gyakorlatot igényelnek, amilyennel egy vasúti mérnök nem rendelkezhet. Hogy Fodor Pál mégis számolt és rajzolt, ebben nincs semmi rendkívüli, mert ez 1940 előtt Erdélyben természetes, és nemcsak elfogadott, hanem elvárható is volt minden becsületes magyar értelmiségi részéről, aki nem volt közönyös nemzetünk sorsa iránt. Fodor Pálnak tehát nem kellett terveznie és Márton Áronnal jóváhagyatnia semmit. A kérdést megbeszélnie és az esetleges teendőket a püspökkel megtanácskoznia viszont nagyon is indokolt és helyén való volt, ha az ügy érdekében valamit tenni is akart. Ezt bizonyítja a pere és ítélete is: az országhatár megváltoztatásának tervezéséért hazaárulás bűntette miatt ítélték volna el, Fodor Pált viszont közrend elleni izgatás-lázítás, szervezkedés bűne miatt ítélték el. Fodor Pál nem tervezett bizonyíthatóan határmódosítást, azt állítani pedig, hogy az erdélyi szászokhoz hasonlóan Nagyrománia híve lett volna, egyszerűen rágalom. De – ahogyan azt te dokumentálod, kedves Zoltán – Fodor Pál nem is tervezett kétoldalú lakosságcserét, hanem – Benešhez hasonlóan – a magyarok jogfosztó kitelepítését, azaz deportálást, ahogyan azt Sabin Manuilă is tervezte, és amely ellen – Szász Pállal az élen – általános volt a magyar tiltakozás. Ilyen tervet azonban józan magyar ember nem akarhatott Márton Áron magyar katolikus püspökkel – aki különben is a „szentistváni gondolat”, azaz az ezeréves magyar határok visszaállítása mellett foglalt állást – jóváhagyatni, így Fodor Pálról sem feltételezem.
Legnagyobb hiányossága azonban a Fodor Pál-csoport peréről általad szerkesztett, 2010-ben megjelent Mentor-kötetnek az, hogy egyáltalán nem vesz tudomást az 1940 és 2008 közötti publicisztikai irodalomról, többek között az én munkásságomról sem, amellyel én továbbfejlesztettem a történelmi Magyarország nemzetiségi kérdéseit tárgyaló publicisztikai irodalmat: a nemzeteknek és nemzetiségeknek az ország területéből való lélekszám-arányos jogosultságát. Pontosabban: lélekszáma arányában melyik nemzet és nemzetiség hány hektár területre jogosult a történelmi Magyarország területéből, ezzel szemben a trianoni szerződés mennyihez juttatta a különböző nemzeteket és nemzetiségeket.
1987 és 1990 között Komáromy Józseffel együtt készítettük el, úgy hatezernyi erdélyi település mindegyikére kiterjedő, aprólékossággal kimunkált dolgozatom számképészeti anyagát, amit 1990 tavaszán a budapesti Magyarságtudományi Intézet számítógépén foglaltuk össze több hatalmas ívre terjedő statisztikai táblázatba. A nemzetiségek összlélekszámának a trianoni döntés idejére vonatkozó konvencionális állapotának a magyar (1910) és a román (1930) népszámlálás középarányát tekintettük. Engem a Magyarságtudományi Intézetbe Balogh Júlia vitt el, aki akkor Budapesten, azaz a magyarországi állampártnál „hivatalosan” képviselte az erdélyi magyarságot. Ott ismerkedtem meg Köpeczi Bélával, aki korábban a magyarországi egypárti kormány művelődési minisztere volt – aki Dobri János tanítványaként kolozsvári egyetemi hallgatókorában tekintélyes cserkészvezető volt –, valamint Keselyák Gergellyel, az intézet kárpátaljai illetőségű munkatársával, aki azonnal másolatot készített a statisztikai adatok összesítéséről saját maga és elvbarátai számára is. A Magyarságtudományi Intézetben ismertem meg Süle Andreát az intézet vezetőjét és Sebők László informatikust. Ennek az ügynek kapcsán ismertem meg Lipcsey Ildikót is a Történettudományi Intézet munkatársát, akihez engem Bányai Miklós küldött. Lipcsey Ildikó Jordáky Lajos életrajzához kívánta felhasználni az én dokumentumaimat, ezért elkérte tőlem a részletes dokumentáció egy példányát, amelyet nem is adott vissza nekem, hanem az Erdélyi Magyarság folyóirat szerkesztőségéhez juttatott, azzal a kéréssel, hogy támogatókat mozgósítsanak a nagy terjedelmű dokumentáció kiadásához.
A hatalmas számképészeti dokumentációnak – kb. harminchatezer számadat – csak az összesítő statisztikai és térképanyaga került bele és terjedt el a Föld öt kontinensén az 1993-as Erdélyi kérdés című szamizdatomban, amelyet én anyaországi politikus barátaim kérésére foglaltam össze, akik azt az akkori jugoszláviai belháború megoldásához akarták felhasználni. A statisztikai táblázatokat elhelyeztem minden illetékes intézménynél és minden magyar parlamenti pártnál.
A Magyarságtudományi Intézetben ez a tevékenység még az 1990-es magyar parlamenti választások előtt történt. A választást a Magyar Demokrata Fórum nyerte meg. A pártelnök Antall József rendszerváltó koalíciós kormánya megalakulása után már látszott, hogy a nyugat-európai és amerikai magát antifasisztának nevező politika materialista-ateista-nihilista, és annyira kizárólagos, hogy a nemzeti gondolatot csak a franciáknak engedi meg, de az is csonka, mert De Gaulle minden igyekezetére sem engedte a keresztyénséget megtartani, viszont a német nemzet-tudatot egészében felszámolta. A választások után pedig – mint a mellékletek között található Imitatio Christi Colloquium című írásomban írtam, amit 1991 őszén tettem közzé –, már a jövendő lehetőségeinek a keresésére fordítottam a figyelmemet.
Nemcsak az én középeurópai érdekű dolgozatomról nem történik említés a Mentor-sorozatban, de hiányzik a VI. Pál pápa Palesztina felosztásáról készült globális jelentőségű javaslatának említése is: a pápa javaslata szerint Palesztina területének a felosztása előtt a területen-kívüliséget igénylő minden vallásfelekezet kultikus helyeinek a kijelölése kell megtörténjen az Olaszország fővárosában, az olasz államterületből, az olasz állam joghatósága alól kivett Vatikán Állam mintájára. Azután következhet az államterület megosztása a zsidók és az arabok között. Azóta már mindenki belátja, hogy a pápa javaslatának elfogadásával nem mérgesedhetett volna megoldhatatlanná Palesztina kérdése.
Arra a megállapításodra vonatkozóan pedig, kedves Zoltán, hogy én nem ítéltem meg jól a lakosságcsere lehetőségeit és annak időpontját, valamint arra, hogy az erdélyi kérdésnek a svájci kantonokhoz hasonló megoldását Sass Kálmán is javasolta, azt mondhatom, hogy kedves Zoltán, csak Te voltál tájékozatlan. Én ugyanis az erdélyi kérdés megoldási lehetőségével kapcsolatos 20. századi minden közéleti eseményt és azok szereplőit jól ismertem, és azt is tudom, hogy a „kantonális megoldás” szorgalmazói a helvét egyetemeken tanult református lelkészek voltak, közöttük a legkiválóbbnak, Abodi Nagy Géza kolozsvári teológiai professzornak az eszmei örököse és európai távlatra való kiterjesztője ifjabb Abodi Nagy Géza a kiváló irodalomtörténész-tanár, a kolozsvári magyar művelődési élet legnagyobb tekintélyű egyénisége. Az ő elgondolása szerint a történelmi Erdély alkotmányában szereplő hét szabadság eszméjével ki kell egészíteni a Helvét Szövetség kantonális alkotmányát, és ki kell terjeszteni egész Európára, Oroszország nyugati határáig. Amint ifj. Abodi Nagy Géza mondta volt nekem, az semmi gondot nem jelent, hogy huszonöt kanton helyett több száz kantonra oszlik majd Európa, hiszen egyedül a történelmi Német Birodalomban több száz kisebb-nagyobb önálló tagállam működött. Engem is felkért-megbízott, hogy dolgozzam ki a vegyes nemzetiségű kantonok megszervezésének jogi lehetőségeit. Sass Kálmánt és társát, Holló Istvánt, nem a kantonális megoldási javaslatuk miatt, hanem olyan nemzetközi politikai tevékenység gyanúja miatt ítélték halálra és végezték ki, amely még ma is szigorú tabutéma.
De a fentiekben tárgyalt megállapításodra szintén bőségesen megfelelt már a szakirodalom, többek között az én 1990 januárjában megjelentetett Újévi gondok című írásom és az akkoriban publikált további cikkeim, interjúim, főként pedig az általam 1990 őszén kezdeményezett Imitatio Christi Colloquium mozgalom programja. A döntéshozó hatalmak egyrészt az államközi határok állandósítása mellett döntöttek, másrészt pedig a vallás témáját magánügynek tekintették, ami folytán a nemzetközi fórumokon vallási (egy a társadalom kétharmadát érintő) kérdésről említés sem történt. Hogy ennek milyen végzetes következményei lettek később, azt az iszlám fenyegetően nagymértékű térhódítása jelzi. A döntéshozó nagyhatalmak ragaszkodtak nemcsak az államközi és tartományközi határvonalakhoz, hanem a harmadik világban a gyarmatok közötti mesterséges határokhoz is, nem törődve a helyi lakosságnak semmiféle állapotával: sem törzsi-etnikai, sem vallási, sem semmiféle hagyományával, sem azzal, hogy ez milyen mérhetetlen szenvedést okoz különösen Afrikában a törzsi ellentétek kiújulásával, végül Afrika őslakosainak előbb délre, majd északra, Európa-felé való menekülésével.
Kedves Zoltán! Figyelmedbe ajánlom még az eme kérdésre vonatkozó fontosabb dokumentumokat, amelyek a Pax Sylvanica [Az erdélyi ENSZ-per] című írásom mellékleteit képezik.
Az 1956 erdélyi mártírjai Mentor-könyvsorozat megjelentetése Márton Áron püspök kanonizálása érdekében Erdélyben, Magyarországon és az USA-ban indított mozgalommal magyarázható, amivel a közvéleményt akarták meggyőzni, tehát az 1956-os magyar testvériség forradalmára való hivatkozás ebben az esetben nem egyéb, mint publicisztikai propaganda. A kanonizálást szorgalmazók kezdeményezték és finanszírozták a könyvsorozatot. A katolikus püspök kanonizálása érdekében a sorozatban megjelentetett valamennyi személy ötvenhatos tevékenységét ehhez a szemponthoz igazítottátok hozzá, kedves Zoltán. Ami engem illett – mint ezt sokszor kihangsúlyoztam – a kanonizálásnak én is támogatója voltam és vagyok. Katolikus egyházjogi ismereteim szűk keretein belül ilyen irányú tanácsokkal is szolgáltam a kanonizálási mozgalom szervezőinek, amennyire ezt a református egyházi tisztségviselői helyzetem korlátai megengedték. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az én ötvenhatos tevékenységem ennek a szempontnak alárendelhető volna, vagy bármi összefüggés lenne Márton Áron püspök személye, a püspök kanonizálása, az erdélyi ENSZ-per, illetve az én ötvenhatos tevékenységem között.
Székelyudvarhely, 2011. június 29.
Dobai István
jogbölcsész szakíró,
a nemzetközi jog doktora,
az Imitatio Christi Colloquium alapító tagja