Az 1957-es ENSZ-hez küldendő tanulmány időszerű tartalma
Az 1989-90-es közép-európai politikai fordulat után hozzáférhetővé váltak az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatos dokumentumok. Ezek között az
erdélyi kérdést tárgyaló egyetlen romániai politikai per, az 1957-es erdélyi ENSZ-per dokumentumai is. A magyar közönség joggal elvárhatná ezek közzétételét – különösen a per alapjául szolgáló, az ENSZ-hez küldendő elaborátumét –, azonban a politikai helyzet ezt még nem engedi meg: a perben elítéltek ügyét 1991-ben ugyanis a román bíróságok újratárgyalták, és helyben hagyták a hajdani hazaárulási per ítéletét. A közvélemény ez irányú tájékoztatását viszont a mostani jugoszláviai belháború megköveteli. Erre szolgál ez a tartalmi ismertetés.
Az
erdélyi kérdés 1920-ban keletkezett, Magyarország keleti részének Romániához csatolása folytán, azzal, hogy a románságnak a magyarok ellen évszázadok óta folytatott gyűlölet-expanziója nem szűnt meg, hanem a Trianoni Szerződés-adta hatalmi lehetőségekkel és eszközökkel kiteljesedett. A román expanziós törekvések ürügyéül a történelem súlyos örökségeként előállott magyarországi nemzetiségi helyzet szolgált, az összes románnak egy államban való egyesítését tűzvén ki céljául. Ez azonban csak ürügy volt, hiszen a törekvések céljuk megvalósulásakor megszűnnek. Itt – pedig hiába valósultak meg Trianonban a román nemzeti célok – a gyűlölethadjárat tovább folyik a magyarok ellen. A hadjárat közvetlen célja az erdélyi magyarságnak szülőföldjéről való elűzése, hogy a magyarok évszázadok alatt vérrel, verejtékkel és minden testi és szellemi erővel összegyűjtött és megtartott erkölcsi, szellemi és anyagi vagyona a románság birtokába menjen át
ingyen. Minden politikai irányzat, elv és jelszó, mindenféle propaganda, a tudomány minden eszköze a történelemhamisítástól a vegyi fegyverekig, minden törvényes és törvénytelen eszköz és mód, a földreformtól a szocializmusig és privatizációig, minden ideológia az ortodox fanatizmustól és náci fajelmélettől az ateizmusig és liberális demokráciáig, minden erény és aljasság, minden felhasználandó a magyarok ellen. Az arcvonal pedig – a két nép kevertsége folytán – olyan végtelenül hosszú, hogy a magyarság csak hasonló eszközök felhasználásával védekezhetne eredményesen, arra pedig a magyarság egyszerűen képtelen. Folyik hát a könyörtelen
együttélési harc minden eszközzel és az élet egész területén, kizárva a két nép megbékélésének minden lehetőségét. Viszont a megbékélés nemcsak mindkét nép létérdeke, hanem, egész Európáé és az egész emberiségé is, hiszen a világbéke függ tőle.
Hogy a félretájékoztatott nagyhatalmak a Trianoni Szerződésben – amelyet 1946-1947-ben megismételtek – nem oldották meg a nemzetiségi kérdést, csak lehetetlenül súlyosbították, az köztudott. Arra pedig, hogy a magyarsággal szemben mennyire
méltánytalan volt, álljon itt a következő:
Magyarország területe 1920 előtt 282.870 km
2, azaz 28.287.000 hektár volt 19.208.000 lakossal, tehát minden állampolgárnak „jutott” 1,47 hektár terület fejenként. Ezzel szemben Magyarországból kapott:
| 468.000 osztrák |
3.972 km2-t, azaz 397.200 ha-t, |
tehát fejenként 1,70 hektárt |
| 2.264.000 szlovák |
45.906 km2-t, azaz 4.590.600 ha-t, |
tehát fejenként 2,03 hektárt |
| 516.000 rutén |
15.201 km2-t, azaz 1.520.100 ha-t, |
tehát fejenként 2,95 hektárt |
| 3.111.000 román |
103.193 km2-t, azaz 10.319.300 ha-t, |
tehát fejenként 3,32 hektárt |
| 686.000 jugoszláv |
20.956 km2-t, azaz 2.095.600 ha-t, |
tehát fejenként 3,05 hektárt |
| 10.212.000 magyar |
93.272 km2-t, azaz 9.327.200 ha-t, |
tehát fejenként 0,91 hektárt |
Tehát a románok csaknem négyszer annyit kaptak fejenként a magyarok országából, mint a magyarok!
Magyarország a területvesztéssel elvesztette földrajzi, vízrajzi, közlekedési egységét, gazdasági egyensúlyát, annyira, hogy
nem alkalmas így arra, hogy a magyarság nemzeti otthona legyen.
A Trianon után Erdélynek nevezett kelet-magyarországi
terület sem földrajzilag, sem néprajzilag
nem egységes: területe felén a románok, másik felén a magyarok vannak abszolút többségben. A nehézséget az okozza, hogy mindkét nép többségi területének annyira kevert a lakossága, hogy a gyűlöletet ébren tartó súrlódások – a telek és lakásszomszédok közötti veszekedésektől a világháborúig – állandósultak és fokozódnak.
Ha Trianon után a román állam és a román nemzeti kollektivitás végrehajtotta volna a Békeszerződés és a Kisebbségi Szerződés rendelkezéseit, tiszteletben tartotta volna az erdélyi magyarság állampolgári jogait, mindenkinek megadva annyi becsületet és tiszteletet, amennyi a társadalom érdekében végzett munkája után megilleti – talán idő multával az erdélyi magyarok is hazájukul fogadták volna Romániát, mint ahogyan ez Nyugat-Európában egészen magától értetődő. Itt azonban nem Nyugat van, hanem Kelet, illetve itt van a kettő közötti határ: a horvátoktól, magyaroktól, lengyelektől, baltiaktól, finnektől keletre húzódik az a vonal, amely kétezer éve kettéosztja Európát. Ettől keletre, a bizánci művelődési övezetben nem érvényesek a nyugati normák, a nyugati értékrend, a nyugati erkölcs. (Például: Nyugaton a haza az az ország, amelyért mindenemet, életemet is kész vagyok feláldozni. Keleten, pedig az, amely az én érdekeimet más nép fiaival szemben szolgálja. A románság ezen belül is különleges helyzetben van, mert (kideríthetetlenül homályos) történelme során soha politikai hatalom birtokában nem volt, volt urainak inkább hibáit, mint erényeit örökölte és ötvözte: az oszmán Balkántól az engesztelhetetlen nemzeti sovinizmust, a dzsingiszida Aranyhordától az öncélú expanziót, a moszkovita pravoszláviától a fanatizmust. (Erdélyben ezek mellet még ott van a vendégmunkásoknak befogadóikkal szembeni szokásos gyűlölete is, hiszen a fanarióta uralom nyomorából menekülő románokat így fogadták be a magyarok. A román ember, az egyén, nem alábbvaló más nemzetbelinél, sőt, sok tekintetben erényesebb a magyarnál is. De a kollektivitás egyenlege negatív,
neveletlen vagy elnevelt. Az ortodoxia maximalizmusának ingatag alapjaira a görög katolicizmus és a laikus nyugati felvilágosodás nagyon sokat épített ugyan, de az egész együtt nem alkalmas pozitív nemzeti közerkölcs hordozására. Jöhet itt bármilyen politikai rendszer, az csak
a polonikárfőnök diktatúrája lesz, és mindig a nép számításba vétele nélkül fogja a diktátor meghatározni, mi a jó, az igaz és szép, mi a románság megvalósítandó célja.
Tagadhatatlan, hogy Romániának az erdélyi magyarságot elűző politikája teljes sikerrel járt: nincs itt olyan magyar, aki elképzelhetőnek tartaná a jövőjét román uralom alatt. A könnyebben mozgók (hetven éve) mentek és mennek, a szerencsésebbje az Anyaországba, a többiek külföldre emigrálnak: Óromániába vagy Nyugatra. De mindenki menne, ha valahol otthont kapna, azonban senki sem oszthatja meg otthonát ennyi nincstelennel. Innen pedig csak mindenről lemondva, mindent itt hagyva mehet, hiszen azért űzik, hogy lemondjon Erdély területének őt megillető részéről, és a nemzeti vagyon – mintegy hetvenötmilliárd dollár – örökölt jussáról. És ez teszi lehetetlenné az erdélyi kérdés ilyen, román program szerinti megoldását, mert – minden isteni és emberi törvény szerint –
bűncselekmény nem statuál jogot, a gyilkos nem örökölhet áldozata után. Az erdélyi magyarság románokkal szembeni
nemzetiségi számaránya sem változhat semmiféle román állami vagy társadalmi jogellenes aktus következtében: a mi számarányunk mindaddig az 1920-as marad, amíg a kérdés méltányos megoldást nem nyer, amíg az akkoriak mai örökösei sorsukról, életükről, javaikról szabadon nem rendelkeznek, úgy, ahogyan ezt az alapvető emberi jogok mindenkinek biztosítják.
Sokan a születőben lévő Európai Uniótól várják a magyar-román megbékélés megteremtését, az
erdélyi kérdés megoldását.
Oh, sancta simplicitas! – Szent Együgyűség! – hiszen a béke teremti az uniót és nem az unió a békét! Ha Erdély így bekerül az európai közösségbe, miatta az egész építmény összedől, mintha a legszilárdabb házba hibás gázcsövet építenének. A hatalmak közötti egyetértést máris zavarja a jugoszláv kérdés különböző megítélése: mi lesz, ha Erdély vonatkozásában kétfelé kapacitálják őket a leghatásosabb lobbik?
Az
országhatárok légiesítése, átjárhatósága? Ez ott segíthet, ahol mindkét oldalon hasonló érdekű az adminisztráció: Svédország és Finnország, Heves megye és Borsod megye, esetleg Tarcsa és Ladány között, de nálunk, Románia és Magyarország esetében más a helyzet. Hiszen éppen a
román adminisztráció az, ami a román uralmat elviselhetetlenné teszi a magyarság számára. Sokak szerint ez azért van, mert a román ember született adminisztrációs
antitalentum, mások szerint – és ez a valószínűbb – szándékosan,
rosszhiszeműen a magyarok elűzése céljából igazgatják rosszul az országot is, a gazdaságot is. Persze, a határok áthelyezéséhez olyan
politikai hatalom kell, amilyennel a magyarság nem rendelkezik. A mi oldalunkon csak a
jogrend áll, azt kell hát segítségül hívnunk az erdélyi magyarság elűzetése ellen: minden erdélyi magyar ragaszkodjék szerzett egyéni és kollektív jogaihoz az
1920-as status quo alapján, teljes erkölcsi, szellemi és anyagi vagyonához, földje, háza, minden ingatlana és ingósága tulajdonához, valamint szakképesítése, diplomája gazdasági értékéhez, nem feledkezve meg intézményeiről sem. Ebben segíthet a magyar állam és az anyaországi társadalom, nem, pedig az erdélyi magyaroknak az Anyaországban való
megtelepedésének tilalmával, amely csak az erdélyi magyarságnak az egész világon való
földönfutóvá tételét szolgálja. Groza Péter mondta volt: „Hát nem mindegy, hol van a határ, ha amúgy is átjárható?” Mire az öreg székely: „Ha másnak úgyis mindegy, tegyük vissza a határt a Kárpátokra!”
A magyarok és románok
megbékélése mindkét nemzet
létérdeke, az
erdélyi kérdés megoldatlansága pedig ennek a megbékélésnek legfőbb akadálya. A megoldás nagyon nehéz. Ezt a
megbékélés ellenségei, a
román expanzionisták és kollaboránsaik, a csonkamagyarok, még azzal tetézik, hogy
tagadják az erdélyi kérdés létezését, tagadják, hogy gyűlölethadjárat folyna, nehogy valami történjék a megbékélés érdekében, vagy a magyarság védelmében. Nagyon nehéz, nagyon nagy fontosságú, nemzetközi érdekű kérdésről van szó, amely Románia és Magyarország együttes kompetenciáját is meghaladja. Annak a
nemzetközi fórumnak kell megoldania, amely a Trianoni Szerződéssel és az utána következőkkel az
erdélyi kérdést kreálta, vagy erre lehetőséget nyitott. Egyszerűen folytatni kell, amit a Kisebbségi Szerződés, az ENSZ Alapokmánya, az Emberi Jogok Khartája, a Helszinki Zárónyilatkozat és más – eddig minden érdekelt hatalom által ratifikált –
nemzetközi jogforrás kezdett, mégpedig nem újabb szerződésekkel szaporítani a bőséges nemzetközi érvényes szabályokat, hanem az eddigiek érvényesítésével, végrehajtásával. Ennek érdekében az államok olyan törvényeket kell, hozzanak, amely az állampolgárok egyéni és csoportos jogainak érvényesítését biztosítja, állami és nemzetközi
bírói jogsegély lehetőségének kezességével. Az intézkedés szükséges voltának fontosságát nem lehet túlbecsülni, annál is inkább, mert itt az egész emberiség jövendő békéje és biztonsága forog kockán.
Az
erdélyi kérdés megoldása négy politikai keretben képzelhető el:
-
- Román uralom alatt, a trianoni határok fenntartásával és légiesítésével, az erdélyi magyarok autonómiájával, az Európai Unión belül, vagy azon kívül:
ez tűnik a legkönnyebben megvalósíthatónak, a nagyhatalmak számára is ez látszik a legkényelmesebbnek, mert nem igényli a határok megváltoztatását. Az erdélyi magyarság egyéni és kollektív jogainak intézményes biztosítása viszont sokkal nehezebb feladatot ró a nemzetközi hatalomra, mint a határok módosítása volna, mert a románság vonakodik azok teljesítésétől, nemzeti önérzetének sérelmét látván bennük.
Az erdélyi magyarság ún.
annexiós kisebbség, történelmi nemzetiség, bennszülött a maga lakterületén, az államot terjesztették ki rájuk megkérdezésük nélkül,
nem bevándorlók, nem önként lettek alattvalói a román államnak. A szerzett jogok elve szerint az
annexiós kisebbség csak szuverenitási, tiszteleti jogoktól esik el,
minden egyéb
joga megmarad: anyanyelve hivatalos nyelv, állami művelődési és társadalmi intézményei övéi maradnak az új állam helyett nemzetiségi autonóm szervezet ellenőrzése alatt. A nem katonai és nem politikai intézmények szabad kapcsolata a régi nemzeti központjával és nemzeti társintézményeivel az autonómia hatáskörében marad. Elengedhetetlen a nemzetiség kollektív identitásának közjogi, intézményes védelme, egy, a nemzetiség hiteles képviseletére hivatott közjogi területi-, személyi- vagy mindkét elvi autonóm szervezet létesítésével. Természetesen, az autonómia hatáskörébe tartozó ügyekben, a nemzetiséghez tartozók nem gyakorolhatnak központi államhatalmat is az autonómiával párhuzamosan. Az erdélyi magyar nemzetiség a magyar
nemzet része, ekként az összmagyarsággal való személyi és kulturális kapcsolatai kiveendők a román állam ellenőrzése alól. Nyilvánvaló, hogy ezek mellett az erdélyi magyarságot megilletik nemzetközi garanciával az alapvető emberi jogok, egyéni és kollektív viszonylatban, ideértve a nevelés teljes szabadságát stb.
Hátránya eme megoldási módnak az, hogy a románság nem bizonyította képességét
nemzetgazdasága versenyképes
megszervezésére, amiért is Románia állampolgárai külföldön kényszerülnek gazdasági érvényesülést keresni. Ez nagyobb kárt jelent szomszédjai és a nagyhatalmak számára, mint emez ország gyarmati kizsákmányolásának haszna. Növeli a nehézségeket az is, hogy az expanzionizmusra nevelt román nemzeti kollektivitás csak óriási
diplomáciai nyomásra hajlandó a magyar jogok törvényhozási biztosítására. Viszont az a
bizánci erkölcs, amely a törvényeket csak érdeke függvényében tartja végrehajthatónak, már állandó nemzetközi vitát, nemzetközi karhatalom állandó intervencióját, végső fokon a
béke bizonytalanságát eredményezi, a nagyhatalmak tekintélyének teljes lejáratásával együtt.
Hogy ez a megoldási mód sem a magyarságot Trianonban ért méltánytalanságon, sem az együttélési harcon nem javít, az nyilvánvaló. A magyarok közül ezért senki sem volt és most sincs eme megoldás mellett – a kollaboráns csonkamagyarokon kívül.
- Erdély magyar uralom alatt, az ezer éves határok visszaállításával és légiesítésével, az erdélyi románok autonómiájával, az Európai Unió keretein belül:
Ez elégtételt adna Magyarországnak a Trianon-Jalta-rendszerért, fellendítené gazdaságilag a térséget, kitűnő közigazgatást biztosítana mindenki hasznára, de a román nemzeti egység széttörése miatt
méltánytalan volna a románsággal szemben, nem szüntetné meg az együttélési harcot, és olyan nagy gazdasági, társadalmi, politikai, rendészeti
feladatokat róna
a magyarságra, hogy azt
képtelenné tenné az egyre fokozódó
nemzetközi versenyben való helytállásra.
A magyar állam egyszerűen
fehér lapot adna az erdélyi románságnak igényeik megfogalmazására, és minden egyéni és kollektív jogukat akarná is, tudná is biztosítani, mindenféle autonómiával együtt, mint ahogy mindig is jobban biztosította a román nép identitását, fejlődését a történelem során, mint a Kárpátokon kívüli fejedelemségek.
Márton Áron püspök szerint az erdélyi románok olyan nagy része szavazna Magyarországra, ha ezt megkérdeznék, hogy egész Erdély túlnyomó többsége támogatná a magyar uralmat,
Lax Szalvátor neológ rabbi pedig állította: „Az egész emberiség érdeke, hogy egész Erdély magyar uralom alá kerüljön, mert itt csak a magyar adminisztráció képes biztosítani
az emberi jogokat a románoknak is.”
Kertész Gábor zilahi ügyvéd, pedig – amellett, hogy magáévá teszi a zsidó rabbi álláspontját – a magyarság áldozatos kötelességének mondta
a románok európaivá nevelését.
Józan Miklós, Vásárhelyi János püspökök,
Dobri János teológiai tanár, és sokan mások – inkább az idősebbek – pedig egyszerűen nem tudták az életet Magyarország nélkül elképzelni. Nyilvánvaló, hogy minden magyarnak erre hajlott, és hajlik a szíve, de a nagy többség nem tartja sem megvalósíthatónak, sem érdemesnek az ezer éves határok visszaállítását. – A románok ellenkezése és a nagyhatalmak várható elzárkózása nem sok esélyt enged ennek a megoldási módnak.
- Független Erdélyország, az ezer éves és a trianoni határok között az Európai Unió keretében:
Ez olyan szépen hangzik, hogy nem csoda, ha a jóindulatú laikusoknak egyből megtetszik. Mindenki előtt feldereng a hajdani fejedelmi korszak dicsősége, a Helvét Konföderáció példája, és – természetesen – a megbékélés eszményi lehetősége. A hajdani Erdélyország valóban a
Hét Szabadság Országa volt, a három nemzet és a négy felekezet szabad autonóm szövetsége, de töretlenül Magyarország, a Szent Korona része volt, amelynek főhatalma biztosította az autonómiák szabadságát és egyenlőségét. Továbbá a svájci nemzetek mindegyike, németek, franciák, olaszok a saját anyanemzetük elleni háborúval szakadt el Anyaországától, és azok ellenében csatlakozott a Helvét Federációhoz. A fő különbség, pedig az
együttélési harc okának a hiánya, mert Svájcban nemzetiségileg nem kevert a lakosság, homogén lévén minden kanton tagállam lakossága. A román-magyar megbékélésnek eme szépnek tűnő módja mögött azonban ott bujkál a salamoni ítélet álanyjának
irigysége: ha nem lehet az enyém, ne legyen a másiké sem.
A második világháború után, a világ Magyarországot és a magyarságot a hitlerizmus és a világháború minden borzalmának bűnbakjaként ítélte el. Még Németországnál is súlyosabb ítéletet kapott, hiszen annak csak fele került szovjeturalom alá. A magyarságnál sokkal bűnösebb, de furfangosan felmentett, a magyarok ellen acsarkodó, irigy szomszéd népek gyűrűjében, nemzetünk kilátástalanul vergődött a továbbélésért. Bizony, az erdélyi magyarok közül is sokan megtagadták az anyanemzettel való testvéri közösséget, viszonzásul az anyaországi
csonkamagyar gondolkozásúak
önzéséért, és az erdélyi függetlenség zászlaja alá sorakoztak. Olyan kiváló, jóhiszemű, becsületes emberek álltak a mozgalom élén, mint
Jordáky Lajos,
Pásztai Géza, Abodi Nagy Géza,
Wenetsek József,
Bruder Ferenc, szociáldemokrata értelmiségiek. Minden erényüket semmivé tette azonban
balekséggel határos, végtelen
naivitásuk: a semmiféle földrajzi vagy gazdasági egységet nem mutató területen a románságnak
abszolút és minősített többsége maradna, tehát az erdélyi magyarok továbbra is román uralom alatt maradnának, a lakosság kevertsége miatt az
együttélési harc pedig megszűnés helyett csak
kiéleződne, mindkét szomszéd a maga testvéreit pártolván, csak fokozódna a magyarok és románok közötti ellenségeskedés. Azóta az emberiség ördögi gyakorlatban tapasztalhatta a mesterséges államok „békés együttélését”: Ciprus, Ceylon, Libanon, Jugoszlávia. Aki a
boszniai rémségek előtt e modell mellett volt, csak tudatlan és balek lehetett. De, aki most ilyent akarna – persze nem magának, hanem a másiknak –, az egyenesen
gyilkos bűnöző!
Amikor a legtöbben voltak a független Erdélyország magyar hívei, akkor sem haladták meg az tíz százalékot, románok pedig – az egyetlen Veşcan Teofilon kívül, akit ezzel gyanúsítottak – egyáltalán nem voltak. Újabban óriási propaganda hadjárat folyik Erdély függetlenségéért, valószínűleg, a román expanzionista nemzetközi lobbi szervezésében, amely így akarja kifogni a szelet a magyarság jogérvényesítésének vitorlájából. Most talán Erdélyben több a román híve ennek a megoldási módnak, mint magyar, de együtt is csak törpe kisebbsége a lakosságnak.
A független Erdélyország létrehozása tehát nem megoldaná, de elmérgesítené az erdélyi kérdést, a maga két különböző kultúrkörhöz tartozó, egymással élet-halál harcot vívó népével csak hatványozná Európa és a világ instabilitását, örök veszélyére a békének.
- Erdély területének megosztása Románia és Magyarország között, a méltányosság szabályai szerint, a lakosságcsere lehetőségének biztosításával, az Európai Unió keretein belül vagy kívül:
Wesselényi Miklós, a haladásnak, a szabadságeszmének, a gyengékkel szembeni társadalmi felelősségnek, a nemzetek testvériségének reformkori szószólója és nagymértékű megvalósítója, magyar és román jobbágyai sorsának javítási lehetőségeit keresve észlelte és tette közzé először, hogy a
nemzetiségi ellentétek legfőbb oka a kevertség. Ezért javasolta a kevertség megszüntetését
lakosságcsere, a
béke népvándorlása útján, autonómiát biztosítva az akkor még saját országgal nem rendelkező románságnak. Azóta térségünk felett sok és sokféle politikai alakulat és rendszer jött és ment, az Erdély feletti vita a két nemzet minden erejét felemésztette, milliók haltak meg a harctereken, vesztőhelyeken, milliókat deportáltak, ítéltek kényszermunkára, börtönre, tettek földönfutóvá – a kérdés megoldatlan maradt és tovább mérgesedett. Rengeteg elmélet, terv és próbálkozás után – az
erdélyi kérdés előzőkben vázolt másik három megoldási módjának mérlegelése után is – megállapíthatjuk, hogy nem maradt más lehetőség a két nemzet békéjének megteremtésére, csak a terület méltányos megosztása. Tudjuk, a nagyhatalmak óvakodnak a határmódosítástól, holott a stabilitás alapja a hibás határoknak méltányosakra való változtatása, az érdekelt népek népszavazáson kinyilvánított többségi döntése alapján. A világ közvéleménye is fél a „lakosságcsere” kifejezéstől, holott ez – teljesen önkéntes lévén – éppen ellentéte a rettegett deportálásnak, és kevesebb kényszer hatna benne, mint a századunkban a lakosság többségét szülőföldjéről elmozdító politikai és gazdasági rendszerváltozásokban. Bizony nem ártana a módszert más válság-övezetekben is kipróbálni, mint a Közel-Keleten, Írországban, Jugoszláviában, hiszen a mai műszaki fejlettség mellett könnyű megvalósítani azt, hogy egyénileg mindenki csak nyerjen a költözéssel.
Nem hiába jutott erre az eredményre mindkét nép legjobbjainak a többsége, és mostanra – bármilyen szomorúan, de meg kell állapítanunk – az erdélyi magyarság legalább kilencven százaléka: mindenki otthont, békét, nyugalmat, biztonságot akar magának is, gyermekeinek is. Az előző változatoknál neveket írtam: ide a fentiek kivételével mindenkit fel kellene sorolnom, milliószámra! Az ellenzők – nyugodtan nevezhetjük őket a béke ellenségeinek – az expanzionisták és kollaboránsaik, a csonkamagyarok két hazug blöfföt sulykoltak a közvéleménybe: Erdély földrajzi egységét és Erdély lakosságának román többségét. A térképre nézve bárki megállapíthatja, Torontál Szegeddel, és nem Brassóval alkot egységet, Szatmár a Nyírséggel, Segesvár Udvarhellyel, Nagyvárad Budapesttel, és nem Nagyszebennel. A román többség pedig olyan Erdélyben, mint a németeké volt a Hitler által megszállt Európában: vidéke válogatja. Lásd a Teleki-rendszerű néprajzi térképeket!
Kétféle határ húzható Erdélyben a magyarok és románok közé:
- a) Etnikai határ abban az esetben, ha az Európai Unió biztosítja a határok légiesítését, gazdasági téren is, és megszünteti a határok stratégiai jelentőségét. Így tehát lehet bármilyen hosszú és kacskaringós a két népet elválasztó határ. Az etnikai határok esetében nem lenne szükség a lakosságcsere államközi megszervezésére, magánkezdeményezéssel is megoldhatják hatósági közvetítéssel.
- b) Természetes, racionális határ, amely nemzetközi szavatolás nélkül is szilárd vonal a magyarok és a románok, Kelet és Nyugat között, jól megtervezett és kivitelezett lakosságcserével, Wesselényi elvei szerint. Ennek a meghúzandó racionális határnak a szilárd alapját a méltányosság adja: mindkét népből ugyanannyi marad idegen uralom alatt, hogy a lakosságcsere részrehajlás nélkül, minkét nemzet javára végrehajtható legyen.
Az erdélyi kérdés megoldása nagyon nehéz feladat, és csak nagyon komoly nemzetközi összefogással sikerülhet. Erre, pedig még nem érett meg a nemzetközi politikai helyzet. Most csak annyi kötelessége van a világ minden jó szándékú, becsületes emberként, egyénként, testületként, államként és nemzetközi szervezetként, hogy ne beszéljen, és ne tegyen olyant, amely az
erdélyi kérdés későbbi megoldását nehezítené. Ne ismételjék meg az emberiség felelős vezetői a bosnyák kérdésben tanúsított magatartásukat, amikor felelőtlenül tagadták az ottani valóság létezését, és addig hátráltatták az ottani népeknek a méltányosság alapján való megegyezését, amíg a fegyveres erősebbek világtörténelmi méretű szörnyűségek árán ki nem kényszeríttették a vitatott területek megosztását, méltánytalanul kisebb részt juttatva az addig is elnyomott gyengébbeknek.
Magyarország kormánya és népe tartsa szent kötelességének, hogy ne akadályozza az
erdélyi kérdés –
elvben status quonak tekintve az 1920-as évi állapotot, az 1910-es magyar és az 1930-as román népszámlálási adatok átlagaként számítva,
gyakorlatban az akkori politikai realitások lehetőségei szerint – későbbi megoldását! Ne tagadja az
erdélyi kérdés létezését, és a megoldás szükségességét sem szerződésekben, sem nyilatkozatokban. Az
erdélyi kérdés megoldásáért viszont
ne kockáztasson, és ne áldozzon fel semmit az anyaországi nép politikai, diplomáciai, gazdasági, biztonsági érdekeiből, építse és őrizze a magyar nemzet és állam tekintélyét és becsületét, de
ne tegyen hamis tanúbizonyságot nemzetközi fórumok előtt, és ne szövetkezzen elnyomóinkkal mi ellenünk. Nekünk nem anyagi segítségre, keservesen megkeresett fillérekre van szükségünk az anyaországiak részéről, hanem testvéri szeretetre, együttérzésre. Ennyit igazán mindenki részéről megérdemel kétmilliónyi magyar hosszú megpróbáltatása és az európai béke ügye.
A nemzetük jövője miatt aggódó, békeszerető erdélyi románok nagyon sokat segíthetnek maguk és az egész románság, valamint Európa és az emberiség ügyén, ha fékezik a történelmi és társadalmi realitások, a magyarság és Európa ellen acsarkodó, soviniszta testvéreik gyűlöletét, és nyíltan szolgálják a megbékélés ügyét.
Az
erdélyi kérdés megoldásának még nincs itt az ideje, de el fog jönni, ha Isten még életet ad az emberiségnek. Az erdélyi magyarok ne veszítsék el reményüket, türelmüket, józan higgadtságukat. Ne engedjék magukat sem provokátorok által beugrattatni, sem az elnyomók szolgálatában álló kollaboránsok által félrevezettetni. Románia törvényei minden állampolgárára kötelezőek, azokat áthágni a legtisztább célok érdekében sem szabad. De a törvényes eszközök igénybevételével minden egyéni és csoportos jogát, amely isteni és emberi törvények szerint megilleti, érvényesíteni mindenkori szent kötelessége minden magyarnak.
A következő térképek és táblázatok a fent vázolt megoldási javaslatok mellékleteit szolgálják:
| Erdély lakosságának nemzetiségi megoszlása 1920-ban, azaz az 1910-es magyar és 1930-as román népszámlálások adatai és átlaga |
|
Összesen fő |
| Összes lakosság 1910-ben |
5.262.340 |
| Magyarok 1910-ben |
1.663.248 |
| Románok 1910-ben |
2.829.994 |
| Egyéb 1910-ben |
769.098 |
| Összes lakosság 1930-ben |
5.551.919 |
| Magyarok 1930-ben |
1.480.846 |
| Románok 1930-ben |
3.236.088 |
| Egyéb 1930-ben |
834.985 |
| Összes lakosság átlaga 1920-ben |
5.467.328 |
| Magyarok 1920-ben |
1.586.055 |
| Románok 1920-ben |
3.071.896 |
| Egyéb 1920-ben |
809.312 |
Az 1910-es és 1930-as népszámlálási adatok középarányosa alapján:
Kolozsvár, 1993.09.14.
Bélteky Ákos álnév alatt Dobai István
