A folyó évben igen sok nemzetközi konferencia foglalkozott a nemzetiségi, vagy kisebbségi kérdéssel. Nem volt könnyű feladat és nem is született egyértelmű válasz a kérdésre: Mit kell érteni nemzetiség alatt, kiket és milyen mértékben illetnek meg a nehezen születő kisebbségi jogok?
Sokan úgy gondolják, hogy minden embercsoport, amely más nemzet államának területén él, azonos kategóriába tartozik. A közép-európai laikus zsurnalisztika, még mindig a szovjet főhatalom korabeli gondolkodásmód szerint, egybemossa a nemzetiség (nemzeti kisebbség) fogalmát az idegen, a bevándorló, a menekült, a vendégmunkás, a hazátlan fogalmával. Különösen a magyar utódállamok politikai zsargonja igyekszik egyenlőségi jelet tenni, pl. az őslakos szlovén, az impozáns kulturális örökséggel rendelkező erdélyi szász, a bevándorló cigány és a bangladesi menekült közé.
Miért éppen a kisebbségben élő magyarok igénylik a megkülönböztetést e kategóriák között? Nagyon könnyű a felelet: Európa egyetlen történelmi nemzetiségének sem jogi státusát, sem történelmi, kollektív identitását nem vonja kétségbe senki, csak a miénket. A régi Magyarország utódállamaiban viszont tisztázásra várnak ezek a kérdések, első sorban a magyarok vonatkozásában. A mi jogaink rendezése felé nem lehet előre lépni történelmi identitásunk megfogalmazása nélkül, mert így – egyes ellenséges körök már ezt is hangoztatják – az USA-ba áttelepült Puerto Rico-iak státusába utalhatnak bennünket. Fenyegetően áll előttünk a volt Jugoszlávia agóniájának réme. Ott is el lehetett volna kerülni az emberiség megcsúfolását, ha a fegyverek bevetése előtt józanul mérlegelték volna egymás igényeit.
A nemzet (középkori latin: populus, ma: nation) történelmi adottság, az azonos hagyományt tisztelők, származási, anyanyelvi, művelődési és más közösségformáló örökséget magukénak vallók erkölcsi közössége. Európában – pontosabban Nyugat-Európában – a nemzetállamok földjén, ahol az államok valamely nemzet közhatalmi szervezetként keletkeztek és fejlődtek, az állam fogalmi eleme lett a nemzetnek és a nemzet fogalmi eleme az államnak, ahol a nemzet tagjait erkölcsi kötelék, a hazaszeretet fűzi államához, országához. Az államnak azok az alattvalói csoportjai, amelyek az államalkotó nemzettől eltérő hagyományok alapján alkotnak maguk között erkölcsi közösséget, nemzetiségnek (nationalité) neveztetnek. Akkor is, ha másik állam államalkotó nemzetének részei, akkor is, ha nincs anyanemzetük, vagy ha eltérő hagyomány-örökségük (anyanyelvük) ellenére, az államukat alkotó nemzet tagjainak érzik és tudják magukat. A nemzetiség tehát szintén történelmi adottság, az államalkotótól különböző hagyományai és öröksége alapján, minden esetben könnyen azonosítható (identifikálható), leírható, és a másoktól különböző identitás öntudatával rendelkező közösség.
A nemzetiséggel azonos jelentésű a köznyelvben meghonosodott kisebbség, és a tételes nemzetközi jog terminus tehnicusa, a nemzeti kisebbség, etnikai kisebbség (minorité nationale, minorité ethnique) kifejezések, habár ezekkel szemben méltánylást érdemlő kifogások merülhetnek fel jogelméleti és gyakorlati politikai oldalról egyaránt. A kisebbség kifejezés használata mellett szól viszont az, hogy ez a demokráciában oly annyira fontos általános kisebbségi jogbiztosítékok igényére utal, valamint az, hogy az alapvető emberi jogok – mint a faji, származási, vallási, anyanyelvi kisebbségi jog – érvénye a nemzetiség tagjaira is közvetlenül kiterjed. Az nem értelemzavaró, hogy a köznyelvben a nemzetiség nemcsak a most vázolt értelembe használatos kifejezés, hanem valamely nemzethez tartozás személyi tulajdonságát is jelenti (Például: „francia nemzetiségű” = „a francia nemzet tagja”), mert a logika minden adott esetben könnyűszerrel kiveszi a helyes értelmezést.
Igen, a nemzet és a nemzetiség az emberek számba vehető csoportjának szubjektív viszonyulása egy közösség objektív valóságához. A nemzet és a nemzetiség között az államhoz, az eredeti uralkodó hatalmú területi közülethez való viszonyban van a különbség. Az állam viszonylatában csoportosíthatók a nemzetiségek is, történelmi adottságaik alapján: Vannak az állam alakulása előtti, őslakos nemzetiségek, és vannak az állam alakulása után betelepedettek, vannak önként csatlakozottak, és kényszerrel – hódítással, dinasztikus örökösödéssel – annektált nemzetiségek, és mindezekkel szemben vannak az álamnak olyan alattvalói – vagy állampolgárok, vagy sem – akik (vagy akiknek ősei) egyénenként, családonként szivárogtak be, immigráltak, ideiglenesen, vagy véglegesen. Nyilvánvaló, hogy az utóbbiakat nem tekinthetjük történelmi nemzetiségnek, hanem bevándorló, idegen, telepes, vendégmunkás, menekült (étranger), vagy a középkorias vendég (hospes) elnevezés illeti őket, – jó volna egy elfogadhatóbb kifejezés erre a fogalomra – akár polgárai az államnak, akár átmeneti ottartózkodók, lehetnek bár ugyanúgy az államalkotóktól eltérő hagyományaik, mint a történelmi nemzetiségnek.
A bevándorlók és a bevándorló ivadékai különböznek a történelmi nemzetiségiektől történelmi adottságaikban, abban, hogy mikor és milyen körülmények között lettek az állam alattvalóivá. A különbség elsősorban jogállapotuk között van. Az államalapításban résztvevők azonos jogállásúak a honfoglaló nemzet többi részével, az önként csatlakozók és később közösségi kötelékben beköltözők kialkudott státust kaptak, a dinasztikus háborúk, vagy örökösödés útján hajdan hódítottak pedig még államnevüket és alkotmányukat is megtartották. A múlt századi nemzetközi kongresszusokon, valamint a jelen századi nemzetközi jogi aktusokkal más államok uralma alá került népcsoportok jogi helyzetét viszont nemzetközi jogszabállyal rendezték a határmódosítást elrendelő hatalmak. Ez a szuverenitást megközelítő társországi státustól, az autonóm tagállamok és az öröklött közjogi helyzet tiszteletben tartásán át, a nemzetiségi jogok minimumáig: a szerzett kollektív jogok és az identitást is tiszteletben tartó teljes állampolgári jogegyenlőség garantálásáig terjedt. A bevándorlókat nem illeti meg semmiféle kollektív közjogi személyiség, hiszen egyénenként jönnek. Önkéntes beköltözésükkel egészében elfogadják a befogadó állam jogrendjét – amely korunkban nem szállhat az alapvető egyéni emberi jogok szintje alá az idegenekkel szemben sem.
Az őslakos, történelmi nemzetiségeknek is be kell illeszkedniük az új államkeretbe, de adaptációjuk különbözik a bevándorlókétól: A nemzetiség alkalmazkodási módja az adekváció (egyenlősödés), a bevándorlóé az asszimiláció (hasonulás). A nemzetiség identitását úgy látja biztosíthatónak, ha megkülönböztetik az államalkotóktól és bevándorlóktól, és a különbözőség alapján nyilvántartják, a bevándorló viszont elkeveredni akar, és személyi jogaik sérelmének tart minden megkülönböztetést, annál inkább nyilvántartást. Mindkét kategória jogegyenlőséget igényel, de a bevándorló a (faji, származási, anyanyelvi, vallási stb.) különbségekre tekintet nélkül, a nemzetiségiek viszont a különbségek figyelembe vételével. (Az elsőre példa: Minden állampolgár férfi köteles katonai szolgálatot teljesíteni, tekintet nélkül – egyebek mellett – lábfejének méreteire. A másodikra pedig: Minden katonának bakancsot kell adni tekintetbe véve lábfejének méreteit.)
A történelmi nemzetiségek közismertek objektív ismérveikkel együtt. Például: A kelta eredetű bretonok 1213., illetve 1532. években, uralkodójuk házassága folytán lettek Franciaország alattvalóivá, alkotmányjogi különállásukat megőrizvén a francia forradalomig. Azóta nem igényelnek különleges jogállást. A finnországi svédek 1249. után, mint hódítók kerültek az akkori Finnland svéd tartományába. 1809-ben az országgal együtt kerültek Oroszország fennhatósága alá, majd 1917-ben a független Finnország állampolgárai lettek. Az orosz főhatalom alatt a Finn Nagyfejedelemég svédjei megőrizték uralkodó nemzetjellegüket a többségi finnekkel szemben (Íme a „nemzetiség” nem azonos a „kisebbséggel”!) a rendi kiváltságok megszüntetéséig. A független Finnországban viszont, minden régi intézményük megőrzése mellett, fehér lapot kaptak mindennemű igényük vonatkozásában. Tirol hajdani német tartomány olasz többségű déli részét az első világháború után nemzetközi egyezmény Olaszországhoz csatolta, nemzetközi jogszabály szavatolta az ottani német nemzetiség jogait. Az erdélyi szászok a 12. században vándoroltak be, nemzetiségi közületük, az Universitas Saxorum, natio alkotmányjogi jelleget kapott a magyar királyoktól. A huszadik században bekövetkezett román uralom alatt vesztették el remek nemzetiségi intézményeiket (a jogaikat garantáló Kisebbségi Szerződés rendelkezései ellenére).
A történelmi nemzetiség szubjektív ismérve a nemzeti identitás-tudat. Az állammal szembeni érzelmi kötöttség milyensége, hogy hazájának érzi-e, tudja-e országát, az, az adott nemzetiség konkludens viselkedéséből állapítható meg, de nem szükségképpeni folyománya a nemzetiség jogállásának. (Történelmi tapasztalat az erdélyi szászok passzivitása a magyar állammal szemben, és a Finnországi svédek áldozatos hazaszeretete.)
Vannak népcsoportok, amelyek történelmi identitástudata nem eltérő, vagy csak részben különböző a nemzetétől, illetve összefér vele. Ilyenek, például, a katalánok a spanyolokkal szemben, a skótok Nagy-Britanniában, ilyenek voltak a székelyek a magyarságon belül. Ezeket identitástudatuk nem választja el a nemzettől, hanem összeköti vele. Ezek tehát nem nemzetiségek, hanem történelmi nemzetrészek. Mivel azonban az identitástudat szubjektív, könnyen változó tartalmú fogalom, az ilyen történelmi nemzetrészek bármikor nemzetiségnek nyilváníthatják magukat, ha a nemzettől eltérő identitástudatuk így kívánja. Ez történt a hajdani Magyarország északnyugati szláv alattvalóival: Évszázadokon át a hazaszeretet legszebb példáit mutatták Hungária iránt, élenjárói voltak még a szabadságharcoknak is, míg a múlt században a magyartól eltérő identitástudatuk alapján szlovák nemzetiséggé lettek az addigi nemzetrészből.
A bevándorló, idegen (étranger), bevándorló ivadéka elnevezések egyértelmű objektív fogalmi elemet takarnak, de mellőle hiányzik a szubjektív, az öntudati elem, a származási különbség pozitivitásának érzelme, inkább hajlik arra, hogy a befogadó nemzet tagjaival szembeni minden megkülönböztetést megbélyegzésnek, diszkriminációnak tart, és a fenti elnevezéseket pejoratívnak, sértőnek érezvén, mindegyiket elutasítja. Minden törekvése arra irányul, hogy a jogrend meg ne különböztesse, hogy ne kerüljön külön nyilvántartásba, illetve, hogy minél előbb kikerüljön abból. Szélső esetekben ez a bevándorló-múlt a teljes identitás, az egyéniség megtagadását jelenti, amely gyökértelenséget, minden társadalmi kötelék feloldását, kalandorrá, vagy fógelfrájjá válást von maga után. Az eseteket túlnyomó többségében azonos inkább a többes identitás pozitív irányába tereli az immigráns öntudatát és önérzetét: Azonosul a befogadó nemzettel, anélkül, hogy megtagadná egyéni, családi, származási, anyanyelvi, vallási hagyománya öntudatát, és megőrzi érzelmi kötődését régi nemzetéhez, egyházához. Sokszor ez annyi társadalmi identitás szerinti kötődést jelenthet, ahány vallott társadalmi tulajdonsága van az embernek, gazdagabbá téve ezáltal saját magát is, befogadó társadalmát is.
Az USA bevándorló modellállam. Az őslakos indiánok mellé az ősfoglaló pionírok, majd hollandi, angol, ír, francia, német, olasz, spanyol és egyéb telepesek sorakoztak fel még az Államok függetlensége előtt. Ezek együttesen harcoltak a függetlenségért, mint annakidején az európai nemzetek honfoglaló ősei és együtt alkották meg az Amerikai Egyesült Államokat és annak nemzetét. Azután jöttek a bevándorlók, és igyekeztek állampolgársághoz jutni, minél hamarabb letenni az állampolgári esküt, angol nyelven, bibliára tett kézzel, feltétel nélkül elfogadván az alkotmányt és a teljes jogrendet. Később a négerek és félvérek, a rabszolgák ivadékai is állampolgárságot nyertek, és ennek a világ minden fajtájából, népéből, vallásából amerikaivá hasonult („asszimilálódott”), a nemzetnek minden tagja – bevándorló ivadéka lévén – minden megkülönböztetést sérelmesnek tart. Magyarországon viszont az államalkotó magyar nemzet tagjai vannak túlnyomó többségben. Mellettük élnek nemmagyar hagyományú népcsoportok, egyesek ősidők óta, mások kései bevándorlás eredményeként. Egyelőre identifikált történelmi nemzetiség egy sincs Magyarországon, mert ez az állampolgárok nemzetiség szerinti megkülönböztetését jelentené, amelyet az érdekeltek beleegyezése nélkül megtenni, az egyéni szabadságjogok sérelmét jelentené. Ahogyan a magyar társadalmat a múlt felmérései alapján ismerjük, feltételezhetjük, hogy – csekélyebb lélekszámuk ellenére – a magyartól eltérő nemzeti identitásuk megkülönböztetését, nyilvántartását és törvényes védelmét igényelnék a németek, szlovének, horvátok, szerbek, szlovákok, de minden megkülönböztetés ellen tiltakozna a cigány és a zsidó származásúak többsége és a legújabban bevándoroltak. Lehetőséget kell adni minden magyar állampolgárnak arra, hogy a magyar nemzet tagjának, vagy valamely más nemzetiséghez tartozónak, vagy kozmopolitának vallhassa magát, hogy a jogrend mindenkihez a szerint viszonyulhasson. Szabad tehát a választás a kategóriák között, de összekeverésük nem. Mit szólnának, például, a bretonok, korzikaiak, elzásziak, ha bekevernék őket a sokmillió franciaországi idegenek közé? Vagy a dél-tiroli németek, akár a német turistákkal való összekeverésükhöz Olaszországban?
A Helszinki Zárónyilatkozat visszahozta a jogrendbe az identitás fogalmát, mint jogilag védelmezendő társadalmi értéket. Ezzel lehetővé válik a régi speciális és partikuláris jogok intézményének visszahozása, amelyet a múlt századi jogegyenlítési lendület (mint bába a gyermeket a fürösztő vízzel együtt) kidobott a modern jogalkotásból. Ugyanis az identifikált nemzetiségek mindegyikére, minden állam külön törvényt kell alkosson, nemcsak egy általános nemzetiségi törvényt államonként. Ez a törvény az állam előtti nemzetiségek vonatkozásában (például Romániában: Legea minoritătii germane stb.) szigorúan tartsa magát annak a nemzetközi jogszabálynak az előírásaihoz, amely a nemzetrészt nemzetiséggé tette, tehát minimum az intézmények és szerzett jogok megőrzését kell biztosítania. Ez alá szállhat a jogalkotás az állam utáni nemzetiségek vonatkozásában – ebbe a csoportba tartoznak a magyarországi nemzetiségek – de biztosítania kell identitásuk védelmét és fejlesztését annak minden elemével együtt (anyanyelv, történelmi, művelődési hagyomány), az alapvető emberi jogok nemzetközi jogi rendelkezéseinek a tiszteletben tartásával.
A bevándorlók jogállását nem nemzetközi jogszabály, hanem államon belüli jogalkotás szabályozza, a mindenkori közérdek politikai igényei szerint, külön az állampolgárokét (ha erre szűkség van), külön az állandó letelepedettekét, és külön az átmenetileg ott tartózkodókét, idegenekét, menekültekét, de minden embernek, idegennek és menekültnek biztosítani kell az alapvető jogait a nemzetközi jogi normák szerint. Íme, ezért kell megkülönböztetnünk a nemzetiség (nemzeti kisebbség) fogalmát a bevándorlóétól és minden más társadalmi csoportétól – minden kategória javára.
Sajnos, mindez csak a nemzetközi jogalkotásra irányul, habár fölös számú nemzetiségi jogszabály alkottatott eddig is nemzetközi és államon belüli vonatkozásban egyaránt. Az alkotott jogszabályok végrehajtása, érvényesítésére azonban semmi intézményes biztosíték nincs addig, amíg államon belüli és nemzetközi bíróságok igazságszolgáltatási garanciáját létre nem hozzák. Megfelelő hatáskörű független bíróságok nélkül a legépítőbb nemzetiségi jogszabályok is csak áldatlan vitákat provokálnak, konfliktus helyzeteket eredményeznek megbékélés helyett.
Kolozsvár, 1993. szeptember 18.