A nemzet történelmi adottság, az azonos hagyományt (származási, anyanyelvi, művelődési és más történelmi közösségformáló örökséget) magukénak vallók erkölcsi közössége. Európa – pontosabban: Nyugat-Európa a nemzetállamok földje, ahol az államok valamely nemzet közhatalmi szervezeteként keletkeztek és fejlődtek, ahol a nemzet tagjait erkölcsi kötelék (hazaszeretet) fűzi államához, országához. Az államoknak azok az alattvalói csoportjai, amelyek az államalkotó nemzettől eltérő hagyományok alapján alkotnak maguk között erkölcsi közösséget, nemzetiségnek, nemzeti, etnika kisebbségnek neveztetnek. A nemzetiség tehát szintén történelmi adottság, minden esetben azonosítható (identifikálható) és leírható ismérvekkel, saját történelemmel és öntudattal rendelkező közösség. (Az 1975. Helszinki Zárónyilatkozat tovább pontosította a fogalmat, bevezetvén a „határon túli nemzetrészek” elnevezést az olyan nemzetiségek megkülönböztetésére, akik anyanemzetükkel történelmi kapcsolatban voltak és maradtak.)
A közép-európai laikus zsurnalisztika, különböző politikai lobbyk kedvét keresve, még mindig a szovjet főhatalom korabeli zsargon szerint, egybemossa a nemzetiség (nemzeti, etnikai kisebbség) fogalmát az idegen, a bevándorló, a menekült, a vendégmunkás, a hazátlan (fógelfráj) fogalmával, megnehezítve nemcsak a kapcsolatos problémák megoldását, de még a tárgyalását is. Közismert, hogy Franciaországban élnek baszk, breton, elzászi, korzikai nemzetiségek, és ezek összlétszámát többszörösen meghaladó olasz, afrikai és mindenféle bevándorló (és ki tudja, mennyi idegen és turista), de senki ezeket össze nem keveri. Olaszországban is sokmillió albán, görög, arab, német, angol, amerikai és mindenféle bevándorló, idegen, turista él, de ezektől mindenki megkülönbözteti a néhány ezer dél-tiroli német etnikumot. Belgiumban is százszor annyi a bevándorló és az idegen, mint a német nemzetiségi, de megkülönböztetik őket. Csak a magyar utódállamok politikai zsargonja tesz egyenlőségjelet az őslakos szlovén, az impozáns művelődési örökséggel rendelkező erdélyi szász, a bevándorló cigány és bangladesi menekült közé.
A nemzetiségek jogállása attól függ – hiszen történelmi kategóriáról van szó –, hogy mikor és hogyan kerültek más nemzet államának az uralma alá. Amennyiben együtt alapították államukat annakidején, vagy később önként csatlakoztak, vándoroltak be (rendszerint kollektív privilégiumokat biztosítva), vagy önként fogadták el meghódíttatásukat, éppen úgy erkölcsi kötelék fűzi őket államukhoz, éppen úgy hazájukként szeretik országukat, mint a többségi nemzet fiai, jogállásukat történelmi normák szabályozzák (amelyek nemzetiségi identitás-tudatuk fontos alapjai). A később hódított, annexiós nemzetiség (határon túli nemzetrész) jogállását az a nemzetközi jogi aktus szabályozza, amely a nemzetiség tagjainak állami alávetettségét megváltoztatta. Amennyiben az uralomváltás megegyezett a nemzetiségiek akaratával, a továbbiakban a történelmi szerzett jogait kell statuálniuk, felesleges annak érvényesítéséért további kényszert alkalmazniuk. Ha azonban valamely nemzetiség akarata ellenér kerül más nemzetállam uralma alá, a történelmi szerzett jogokat nemzetközi jogszabályként újra kell fogalmazni, és ezek érvényesülését az annexiót elrendelő hatalmaknak kell garantálniuk. Természetes volt hát az első világháború végén, hogy az új nemzetállamokat létrehozó nemzetközi jogi aktusok (békeszerződések, kisebbségi szerződések, Nemzetek Szövetsége Egyességokmánya) a kisebbségbe szorított nemzetrészek jogállását is szabályozták (Aaland, Dél-Tirol, Szilézia, magyar utódállamok). Ezekhez csatlakoztak a későbbi kétoldali szerződések, a Nemzetek Szövetsége döntései, majd a második világháború utáni békeokmányok, az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, az alapvető Emberi Jogok Khartája, az ENSZ 1949-es Kisebbségi Jelentése és a Helszinki Zárónyilatkozat, – hogy csak a legfontosabbakat említsem a minden érdekelt állam által ratifikált szerződések közül. (Ez utóbbi előre is lépett, amennyiben behozta a nemzetközi jogba az identitás fogalmát, és vele a jogegyenlőség elvi bővülését: A hajdani jogegyenlőség tekintet nélkül a különbségekre, mellé a jogegyenlőség a különbségekre tekintettel.)
Kijelenthetjük, hogy a nemzetközi jogalkotás – legalább is az elvi alapok lerakásában – elvégezte feladatát a nemzetiségek jogvédelme tekintetében. Hiányzik azonban a nemzetközi végrehajtás, a nemzetközi jog szabályainak érvényesítése. A nemzetközi hatalomnak ugyanis nincs végrehajtó hatalmi szerve, az érdekelt államokra lévén bízva a nemzetközi jogszabályoknak területükön való érvényesítése. A Nemzetek Szövetsége Tanácsának volt ugyan intézkedési jogköre, de ezt a Biztonsági Tanács vonatkozásában az ENSZ Alapokmánya később az állandó tagok feltétlen konszenzusához kötötte (ún. vétójog), kiszolgáltatván a nemzetközi jog értelmezését és érvényesítését egyes hatalmak politikai érdekeinek és szeszélyeinek. (Így születhetett meg – például – a szuverénitásnak az az abszurd értelmezése, hogy a szuverén államot önként vállalt nemzetközi jogi kötelességei sem kötik.) A nemzetközi jog rendelkezései – tehát azok a szabályok, amelyeket két vagy több állam alkotott (aláírt és ratifikált) –, tehát az érdekelt államok intézkedései által érvényesülhetnek. Az állam alkotmányát összhangba kell hozni a nemzetközi jog rendelkezésével, államon belüli törvényeket kell alkotni, nagyszámú rendelet és utasítás kell pontosítsa a rendelkezést, és a bíróságok hatáskörét ki kell ezekre is terjeszteni. Közismert milyen nehezen születik egy jogszabály. Hány politikusnak hány száz nyilatkozata után ül össze a két fél vagy konferencia, annak hány javaslata közül fogadnak el egyet, hány elfogadott javaslatot foglalnak szerződésbe, okiratba, hányat írnak alá, és az aláírtak közül hányat ratifikálnak. Ezzel meglett az érvényes, elismert nemzetközi jogszabály, de tényleges érvényesítésére hiányoznak a végrehajtás szervei és hiányoznak a bíróságok annak megállapítására, hogy egyáltalán mi a jogszabály adott esetben, és végrehajtották-e vagy sem. (Mindnyájan tudunk példát arra, hogy a kisebbségi jogokat sértő hatalomgyakorló igazolja a jogok tiszteletben tartását.) Van tehát kisebbségvédelmi jogszabály bőven, felesleges újabb szerződésekkel, khartákkal szaporítani, amíg az eddigiek érvényesítése meg sem kezdődött, hiszen az új szabályoknak az eddigieken kell felépülnie, ezt követeli a jogfolytonosság elve.
A címben foglalt kérdésre vonatkozó jogi véleményt kért tőlem az Erdélyi Magyar Kereszténydemokrata Párt. Válaszomat a fentiekben megadtam: Nemzetiségi, nemzeti, etnikai kisebbségi identitásunknak semmiféle jogvédelme nincs, mert hiányoznak a nemzetközi jogszabályokat érvényesítő államon belüli törvénynek, és hiányoznak a jogszabályok végrehajtását ellenőrző államon belüli és nemzetközi bíróságok. Véleményem jogászi, tehát nem kötelező erejű a politikára, a Kereszténydemokrata Pártra sem. A jogot a politika, a politikusok alkotják, a jogász csak értelmezi az alkotott szabályt. A politikusok éppen annyira negligálhatják a jogászok véleményét, mint a szerelmes fiatalember az őt AIDS-től óvó orvos intelmeit, de tanácsként meghallgathatja. Így tanácsolom azoknak, akiknek ez módjukban van, szorgalmazzák megfelelő bírói szervezet létrehozását (vagy a meglévők hatáskörének kiszélesítését) a kisebbségi, nemzetiségi jogok védelmére.
Egészen más a helyzet a bevándorlók, (idegenek, menekültek) jogainak vonatkozásában. Ezek ugyanis egyéni érdekeiket jól megfontolva, önként jöttek az országba, előnyösebbnek tartván itteni állapotukat az előbbieknél, jogaik szempontjából is. Önkéntes bejövetelük tényével elfogadták a fogadó állam egész jogrendjét. Persze, az emberi jogok statuálásával ezekre is kiterjed a nemzetközi jog védelme, és az államnak ezek figyelembevételével kell törvényt hoznia, de ezeknek nem lévén nemzetiségi (kollektív) identitástudatuk, hiszen nem nemzetiségek, csak bevándorlók, identitásuk jogi védelmét nem igényelhetik. A szervezkedési jog szerint azonban magánjogi egyesületeket alkothatnak a bevándorlók is, ezt származási, anyanyelvi, felekezeti alapon is megtehetik, és utána ezek a szövetségek kérhetnek közjogi státust, közösségi identitásuk garantálását, az állam alkotmányának keretein belül. Az állam ezt ugyanúgy megadja, mint hajdan a csoportosan betelepedő menekülteknek a hagyományaik ápolását biztosító privilégiumokat. A bevándorlók jogainak biztosítása nem nemzetközi jogi, hanem államjogi feladat. Ebben a vonatkozásban érvényesíthetők a tiszteletreméltó Független Jogász Fórum khartájában foglaltak, azzal, hogy az nem vonatkozhat sem a kisebbségi magyarokra, sem Európa más nemzetiségi kisebbségeire, hanem csak a bevándorlókra.
Annyi tárgyilagosságot elvárunk mindenkitől „nemzeti, vallási, anyanyelvi, etnikai, pártpolitikai, állampolgári hovatartozástól függetlenül”, hogy a nemzetközi jogban garantált jogaik érvényesítésében – még jó szándékukkal sem – ne gátolják a határon túli magyar nemzetrészeket. A mi jogaink biztosítása nemzetközi hatalmi feladat, minden állam minden nemzetisége identitásának vonatkozásában, külön-külön.
Ha így emel szót mellettünk a sajtó, így nyilatkoznak a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező pártok képviselői, így tájékoztatják a nemzetközi közvéleményt mindazok, akinek ez módjukban van, akkor nagyon meg fogjuk köszönni, az eljövendő emberiség nevében, amelynek békéjét csak a méltányosság általános alkalmazásával lehet megteremteni.
Kolozsvár, 1993. április 28.
Megjelent: az Új Magyarország 1993. június 6-i számában.