Noha nem szívesen beszélek börtöneimről, kivételt kell tennem a szamosújvári fegyház 96-os cellájával – ahol 1958 áprilisa és júliusa között voltam – és a dési, a hazaárulók számára szervezett különleges fegyintézet TBC kortermével, ahol 1961 márciusa és 1963 januárja között voltam.
A szamosújvári 96-os börtöncellába kerültem (sok és ismételt Securitate és karantén után) először a régi elítéltek közé, itt avattattam rabbá.
A szamosújvári 96-os cellában magyar társaim voltak: Venczel József kolozsvári közismert egyetemi tanár, Sipos János felsőbányai bányász, aki selypítve beszélt, mert Szatmáron, a milliomosból lett szekus Weisz László, minden fogát kitaposta volt, afeletti haragjában, hogy Sipos úr – Venczellel csak per „Sipos úr-Tanító úr” szólították egymást – karján meglátta a katonakori tetoválást: a magyar címer köré írva azt, hogy Éljen a haza! Rabtársam volt továbbá Szatmári Nagy József autószerelő, aki Vietnámba került, mint idegenlégiós, és ott fogságba esett. Kínában és Szibériában raboskodott, amíg ’55-ben haza nem küldték itthoni börtönbe. A másik három magyar az Ötvenhatos forradalom után került be: Szilágyi Árpád csíkszeredai geológusdiák (apró testben nagy lélek), Kertész Gábor és én. Magyarul tudó nem magyar cellatársaink is voltak, akik Nagy Jóskával együtt szibériai rabtáborból kerültek haza: Falk Helmuth erdélyi szász tisztviselő, Popa Nicolae „Magadan” aradi román tisztviselő, Faskó Johann szlovák származású bánáti szabósegéd, volt SS-katona, szibériai hadifogoly, rosszindulatú informátor, aki szkizofrén elmebeteg lévén a fegyházi hatóságok büntető eszköze volt minden cellában. Magyarul nem tudó cellatársaink voltak: Fotescu Constantin a Standard Román-Amerikai Petróleum Vállalat kereskedelmi igazgatója, Mihail Corneliu petróleum-mérnök, továbbá egy Munteanu családnevű fiatal bukaresti munkás és barátja, Druzsának szólított szerb fiatalember és domnu Santa, egy hallgatag román fiatalember.
A régi elítéltek 1948-ban Venczellel egy időben kerültek börtönbe. Jól ismerték egymást. A Szibériából érkezettek és mi, ötvenhatosok, csak itt kerültünk össze a neves professzorral. Mindenki az őt érdeklő kérdésekben fordult Venczel Józsefhez. A sok száz kérdés közül én csak egyre, az álmok magyarázatára emlékszem, amelyet Falk Helmuth vetett fel, de mindenki érdeklődéssel hallgatta. Az álommagyarázat minden börtön és rabtábor lakóinak általános vitatémája volt. Venczel előbb szabadkozott, hogy az álomfejtés neki nem szakterülete, csak annyit tud róla, amennyit a letartóztatása után a börtönben hallott. A Szibériát-jártak azt mondták, hogy őket éppen ez érdekli, és kitartottak kérésük mellett. Venczel megadta magát, majd a tőle megszokott szabatos, rendszerezett előadásmódjában kifejtette, hogy a mai pszihológia háromféle álmot különböztet meg. Azonban az emberi elme öntudat nélküli működésében általában a háromféle álom között nem lehet határozott választóvonalat húzni.
A fizikai álom során a fizikai környezeti hatások közvetlenül befolyásolják az álom tartalmát, például, ha fázik a lábunk, mert altunkban kidugtuk a takaró alól, azt álmodhatjuk, hogy hideg vízben sétálunk, vagy, ha a szomszédban körfűrész dolgozik, mi álmunkban hegedűszót hallhatunk. Az állat- és növényvilágban naponta tapasztalt tér és idő korlátait átlépő telepatikus ösztön – a vándormadarak tájékozódása, a tojásaikat a szárazföldön lerakó tengeri állatok visszajárása keltető helyükre, valamint a minden élőlényre jellemző életveszély előérzete és az életben maradásukat biztosító ösztönös védekezésük nem tartoznak témánkhoz, az emberi elme tudat nélküli működésének körébe.
A transzcendens álom, amelyben az emberi elme anyagvilágon kívüli, túlvilági erővel kerül kapcsolatba, egészében egyéni, személyre szóló élmény, amelyet önmaga értelmez.
A szimbolikus álom értelmezésével, magyarázatával az álomfejtés (oniromancia) foglalkozik a történelem kezdete óta. Az ókor hosszú évezredei alatt az álommagyarázat nagyon megbecsült tudós papi tevékenységnek számított, és a jól jövedelmező jövendőmondói szakma kialakulásához vezetett. Sok ezer lejegyzett álom rendszerezése kimutatta, hogy az emberi elme az álom tudatnélküli állapotában az értelem korlátozása nélküli szabad képzelet lehetőségében rendkívüli teljesítményekre képes. Például a tér és idő korlátait átlépve képes felfogni, érzékelni a még meg nem történt eseményeket, ha azok már készülőben vannak, mert azok az álomlátó személyétől függetlenül az eseményre jellemző álomképekben, szimbólumokban fejeződnek ki. Tudományos tárgyilagossággal beigazolódott, hogy az álomképek szimbólumai nemcsak jellemzőek a Homo Sapiens Antropus élőlényre, hanem az emberi elme tudatnélküli, tudatalatti működésében sok ezer nemzedék alatt azonos jelentéssel öröklődnek is. A nyugat-szibériai vogulok és szamojédek például oroszlánt, elefántot, esetleg olyan már kihalt élőlényeket látnak álmukban, amilyeneket sok ezer éve nem láthattak, de az álomkép ugyanazt a valóságot szimbolizálja. Ennek a jelenségnek a magyarázatára, értelmezésére már nem vállalkozhatom – fejezte be Venczel József –, mert ez szaktudóst igényelne.
A 96-os cella régi lakóit nagyon érdekelték a szibériai rabtáborokból érkezettek – első sorban a Vietnámot és Kínát is megjárt Szatmári Nagy Jóska autószerelő – tapasztalatai, én viszont inkább a háborúközi román társadalmi életről beszélgettem az 1948 óta börtönben ülő rabtársaimmal, első sorban az ágyszomszédommal, Fotescu Constantinnal, a Standard Román-Amerikai Petróleum Vállalat kereskedelmi igazgatójával. Megtudtam, hogy Fotescu úr, mint az egész román nagypolgárság többsége, görög származású, eredeti neve Fotache. A Fotescu nevet hétéves korában kapta az elemi iskolai tanítójától, aki egyszerűen közölte a gyermekkel, ezentúl Fotescunak fogják hívni, így szerepel majd minden okmányában a neve. Ugyanabban az időben édestestvére vagy unokatestvére a Fortunescu nevet kapta a tanítójától.
Elmesélte például azt, hogy a Petróleum Vállalat egyszerűen nem alkalmazott dohányzó embereket, és ezt nagyon szigorúan ellenőrizték már az alkalmazás előtt egy fél évvel. A kinti embereket a vállalat kapujában szigorúan megmotozták, és minden gyújtószerszámot elvettek tőle. Engem persze jobban érdekelt az, hogy egy világcég romániai vállalata hogyan volt képes a román közélet fanarióta-polonikár öröksége gazdasági életet megbénító korrupciója miatt működni. Fotescu úr mosolyogva mondta, hogy a világcégek a korrupcióval fenyegetett országokban a vállalatok tényleges működésének nyilvántartás-számvitel-könyveléstől elkülönített ún. „intervenciós osztályt” szerveztek a helyi tevékenységek gördülékeny ellátására. Kérdésemre, hogy milyen nagy veszteséget jelentett ez a cég számára, Fotescu úr közölte, hogy ne gondoljam, hogy veszteség lett volna rajta. Többnyire nagyon is nyereséges volt az „intervenciós osztályok” működése, mert így maga a cég is profitálhatott az „intervenciókból”. Például az ő cége a legdrágább petróleum termékeket – benzin, parafin, vazelin, naftalin – és közönséges pakurát, kazánfűtő olajat exportált, amelyek vámja-adója terhének és az áru exportkedvezményének, illetve szállítólevelének és számlázásának manipulációja busás profitot termelt a cég számára.
Ezt a jelenséget különben én is jól ismertem édesapám hizlalt sertés exportálása körüli – becsületes állampolgár számára egyszerűen érthetetlen – tapasztalatából: a román állam aránytalanul nagy pénzjutalmat adott az első rendű nemzetgazdasági érdeknek elismert hizlalt sertés exportálóknak. Viszont a nagy jutalom sem fedezte az export miniszteri engedélyének költségeit, mert az meghaladta a román közéleti bizantinizmus hétköznapi borravaló-baksis-csubuk mértékét, illetve az egyszerű polonikáriának azt a mértékét, amelynek a 18-19. századi fanarióta oszmán uralom idejének volt a gyakorlata. Ezért édesapám is kénytelen volt betársulni egy szatmári sertésexport vállalatba, hogy az exportengedélyt kiadó minisztérium főtisztviselőinek járó ajándékok terhét másokkal megoszthassa.
A Szibériából hazaengedettek között említett Faskó Johannal is csak szóba álltam ismerősei – szerint Faskó elmebetegsége rossz szándékú, alattomos, veszedelmes besúgói tevékenysége – figyelmeztetése ellenére, mert Faskó elejtette az, hogy ő nem keresztyén, hanem buddhista. Kíváncsi voltam a buddhizmusra, hiszen hallgatott róla eleget Szibériában. Kérdésemre, hogy mi is az a buddhizmus, nem válaszolt, de felpanaszolta magányos életét, mondván, hogy neki nincs és nem is volt soha se apja, se anyja. Ellenvetésemre, hogy sok ember előtt ismeretlen apjának a kiléte, de az anyja mindenkinek be van írva az anyakönyvbe. Faskó kijelentette, hogy neki nincs anyja, mert őt nem az édesanyja szülte, hanem egy nagynénje. Ebből én is meggyőződhettem, hogy Faskóval nincs értelme beszélni. Későbbi börtönéletemben sokszor voltam cellatársa Faksónak, tényleg rosszindulatú állinformációkkal traktálta a börtönhatóságokat, csak azért, hogy ártó viselkedésével a maga egyéniségének a fontosságát bizonyítsa. Meg is mondta, hogy „ha barátságomat nem értékelték, majd értékelni fognak, mint ellenséget”. És valóban minden cellaközösségnek veszedelmes ellensége lett. Még a dési fegyintézet TBC-s kórterme kiváló lakóegyüttesének az életét is súlyosan terhelte az informátornak mellém helyezett Faskó.
Első börtönben töltött vasárnapomon is a börtönszokás szerint istentiszteletet tartottunk. Venczel József kijelentette, hogy ő katolikus lévén, nincs felhatalmazva papi funkció végzésére, de tudja, hogy a protestáns kollégiumok filozófia osztályát végzett növendékei diakónusi esküt tesznek a kollégiumi törvények aláírásával, subscribálásával, és így a szentségek kiszolgáltatásának kivételével diakónusi szintű istentisztelti szolgálat elvégzésére jogosultak, tehát tartsam én a vasárnapi istentiszteletet. Nekem ez semmiféle nehézséget nem okozott, hiszen gyermekkorom óta bibliakörös voltam, majd subscribálásom után legációban és a szórványmisszióban számtalan alkalommal prédikáltam már. Így akkor vasárnap én tartottam az istentiszteletet azoknak, akik erre igényt tartottak. Alapigéül a Mózes könyvéből a József történetéből azt az igét választottam, amely szerint József, ami után felfedi magát a gabonavásárlásra jött testvéreinek, azt mondja: ti rosszat akartatok nekem, amikor eladtatok rabszolgának, de Isten ezt később javamra és a ti javatokra fordította. Én Cáfenat-Panéah lettem, az egyiptomi birodalom teljhatalmú gazdasági ügyintézője, és ekként segíthetlek most titeket is.
Igehirdetésemben kifejtettem, hogy a mi életünkben és helyzetünkben itt a börtönben nagyon közelről szól hozzánk ez az Ige. Mi itt a börtönben valamennyien keressük a minket börtönbe juttatót, hogy ha nem is bosszúra készülünk ellene, de legalább haragudhassunk rá. De Isten Igéje visszaterel az ő útjára, ahogy a hitvallásunk is mondja, hogy Isten szerető atyánk, aki még a ránk bocsátott rosszat is javunkra fordítja; hogy gondoljuk csak meg a kinti életünket és a börtönben töltöttet, hiszen ennek a Józseftől idézett Igének a kinti és itteni életünkben napról napra tapasztalhatjuk igaz voltát.
Igemagyarázatom számomra is olyan meglepő hatást váltott ki rabtársaimból, hogy például Venczel professzor többször is megszakította prédikációmat, és lelkesen bizonygatta saját tapasztalatai alapján annak igaz voltát – mint az alábbiakban kifejtem –, amit magam is örömmel hallgattam, így csak egy-két óra múlva folytathattam és fejezhettem be prédikációmat. Később Venczel lelkesedésében napokon keresztül idézett olyan börtönbeli, de főként otthoni élményeket, amelyek mind az én igemagyarázatom helyességét bizonyították számára. Ezeket szeretné velem részletesebben megbeszélni – mondta.
Először saját élettörténetét mesélte el. Szülei gyergyói örmény katolikusok voltak: édesapja kistisztviselő, édesanyja tanítónő. Édesapja már a háború kezdetén hősi halált halt a harctéren. Édesanyjára maradt a családfenntartás minden terhe. A nyomortól az Actio Catholica segélye mentette meg a családot, és annak a támogatásával tanulhattak a gyermekek, és szerezhettek olyan képesítést, amiből megélhettek később.
A háborús körülmények miatt a középiskolák még az alapvető általános műveltséghez sem juttatták növendékeiket. A háború után pedig a román megszálló államnak sürgősen aktív értelmiségre volt szüksége, ezért az addig nyolc évfolyamos gimnáziumokat hét évfolyamosra redukálták. Így érettségizett Venczel József is tizenhét éves korában. Magyar egyetem nem lévén Erdélyben, a kolozsvári román egyetem jogi karára iratkozott be, ahol akkoriban a román diákok tandíjmentességet, teljes ellátást és ösztöndíjat kaptak, egyszerűen azért, mert román származásúak voltak.
Mi magyar diákok tanultunk volna – folytatta Venczel –, hogy megfelelő szaktudást szerezzünk, de román diáktársaink teljes fegyelmezetlensége még a legkiválóbb professzorok munkáját is csaknem lehetetlenné tették. Az Erdélyi Fiatalok mozgalom csak világnézeti nevelésünk irányításával segíthetett rajtunk, és az erdélyi magyarság akkori legsürgősebb igénye kielégítésére a tanárképzésre fordította minden erejét és lehetőségét, de a jogi képzéssel egyáltalán nem foglalkozott, hiszen kiváló képzettségű magyar jogászokat örökölt az erdélyi magyarság a háború előttről. A megszerzett jogtudományi ismereteink így is messze meghaladták a tanulmányaikat elhanyagoló román társainkét. Csak később, amikor az anyaországi képzettségű kollégáinkat megismertük, tapasztaltuk tudásunk tragikus hiányosságait.
Mint ismeretes 1936-ban a kolozsvári román egyetem magyar hallgatói katolikus egyetemi lelkészt kaptak a későbbi püspök, Márton Áron személyében. Márton Áron az Actio Catholica erdélyi irányítója kiparancsolta az Erdélyi Fiatalok mozgalomból a katolikusokat, mondván, hogy az protestáns-szabadkőműves szervezet, ugyanakkor az Actio Catholica minden katolikus vallású igénylőnek ösztöndíjat adott, hogy tanulmányait nyugat-európai egyetemeken folytathassa – fejezte be Venczel József.
Az Actio Catholica jóvoltából szereztek jogtudományi diplomát olyan hírhedt kommunista pártaktivisták, mint Bányai László a Román Kommunista Párt fő ideológusa és Demeter János a Bolyai Egyetem jogi karának dékánja, 1948-ban az egyetem bolsevizálója.
Börtönbe kerülésem előtt én a jogszabály genezisével foglalkoztam, és Venczellel, mint statisztikussal, a társadalomtudomány szakemberével akartam beszélni. Mosolyogva világosított fel Venczel, hogy életében egyáltalán nem foglalkozott statisztikával, mert ő ugyan az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Statisztikai Ügyosztályának vezetője és később a Bolyai Egyetem statisztikaprofesszora lett, de neki jogi végzettsége van. Ő az Actio Catholica erdélyi vezetőjének, Márton Áron püspöknek az utasítására került mind az EMGE-hez, mind az egyetemi katedrára. Egyszerűen katolikus vallása okán került ezekbe a tisztségekbe. Ugyanis az Actio Catholica következetes programja szerint csak katolikus vallású kerülhet mindenféle közéleti funkcióba. Erdélyben csak a személy vallási hovatartozása volt a döntő szempont, még az sem számított, hogy szabadkőműves-e az illető, vagy sem. Ugyanis az erdélyi társadalomban a szabadkőműves mozgalom legnevesebb szószólói is katolikusok voltak. A protestánsoknál pedig, még a hitbuzgó megújulási mozgalom szószólói is páholytagok voltak, így ellenérzés nélkül fogadták a katolikusok megjelenését a közéletben, mert valóssággal nyomasztó volt a reformátusok közéleti túlsúlya.
Venczel József Márton Áron püspökben nemcsak lelki atyját tisztelte, hanem életének fenntartóját is. Természetes volt, hogy házaséletük egészét is Márton Áron tanácsai szerint rendezték. Venczeléknek két leányuk született, akik után felesége nem vállalkozott több szülésre. Mivel a püspök tilalmazta a fogamzásgátlást, a házaséletük évekre nyomorúságossá vált. Ezután következett 1944 őszén a szovjet megszállás, és azzal együtt a kolozsvári nők megerőszakolása. Venczel felesége így esett teherbe. Az akkori törvények az erőszak következtében beállott terhesség művi megszakítását engedélyezték, a püspök azonban megtiltotta ezt a beavatkozást. Az asszony meg is szülte a gyermeket, egy kisfiút. Venczel saját szavaival mondta nekem a 96-os cellában, hogy minden ismerőse őrajta „röhögött”. Azelőtt nem éltek a fogamzásgátlás módszereivel, megnyomorodott a házasságuk, most pedig a felesége megszülte az erőszak eredményét, aki az ő nevét viseli. Kérdezte Venczel, hogy mi a véleményem: helyes volt-e szerintem a püspöknek való engedelmesség, amikor ez neki milyen nagy társadalmi ártalmat okozott. A bibliai József történetéről szóló igemagyarázata alapján, Asszisztens úr, hogyan látja ezt a kérdést? Ön szerint mit mond a Szentírás nekem az én megalázó, fájó esetemre? – kérdezte Venczel.
Kifejtettem, hogy Krisztus egyetemes emberiségre érvényes tanítása szerint minden ember élete már a teremtés előtt ott volt Isten akaratában, ott volt a Venczel József orosz apától fogant fiának az élete is, el kell tehát szigetelnünk a kérdést a Venczel történtek pillanatnyi szubjektív viszonyulásától. A Jákób fia, az ifjú József számára rettenetes volt a rabszolgává, házi állattá válás. Évek múlva mondhatta csak a házi rabszolgaság és a szabadulás reménye nélküli tömlöc után, hogy valóban isteni kegyelemből lett a fáraó teljhatalmú minisztere azért, hogy megmondhassa bátyjainak az igemagyarázatomban mondottakat: ti rosszat akartatok nekem, amikor eladtatok rabszolgának, de Isten ezt később javamra és a ti javatokra fordította. Nem hiszem, hogy most tizennégy évvel ’44 után a Professzor úr még mindig büntetésnek érezné az Önt édesapjaként tisztelő és a Venczel családnevet fenntartó fiút. Annál is inkább, mert az Ön feleségének valóban szeretett és szerető gyermeke. A 20. században, a gyűlölet századában hány házaspár kényszerül vadidegen gyermek örökbefogadására egészséges, természetes életösztönétől indíttatva, mert a háborús körülmények miatt nincs saját gyermekük. Korunkban nemcsak a rosszindulatú pletyka, de sok esetben valószínű tény, hogy házaspárok a születési anyakönyvbe is hamis adatot csempésznek azért, hogy őket szerető gyermekhez jussanak, akit ők is gyermekükként szerethetnek. És gondoljon a Professzor úr arra a társadalombölcseleti törvényre, hogy az ember akarati cselekvését nem az anyagi valóság ténye befolyásolja, hanem az embernek az anyagi valóságról alkotott hite és meggyőződése. Petőfi Sándor édesapjának tudta, szerette és tisztelte a „jó öreg korcsmárost”, a mészáros és vendéglős Petrovics Istvánt. Nem tudott, nem is akart tudni más apáról, amely az otromba mendemonda szerint a „legnagyobb magyar” Széchenyi István lett volna is.
A dési TBC börtönkorház terme
A magyar kolóniának hat rendes tagja volt: két református, Bányai Miklós zeneművész, okleveles operarendező (a börtön után ékszerész) és Dobai István, illetve négy római katolikus, Andrássy Ernő szülész-nőgyógyász orvos, elismert régész-muzeológus, Érmihályfalváról, Bittenbinder Mátyás a bánáti Nagyősz plébánosa, Boros Béla temesvári római katolikus püspök, Dávid László gyulafehérvári katolikus teológiai tanár. Csatlakozott hozzánk, a magyar kolóniához, Schlezinger Salamon brassói orvos, ultracionista rabbi. A kórteremben, annak lakói közül, magyarul tudtak még Faskó Johann szkizofrén beteg, bánáti szabósegéd, háborús SS-katona, szibériai hadifogoly, Popa Nicolae Magadan aradi tisztviselő, szibériai hadifogoly, ’58-ban a szamosújvári 96-os cellában is mindketten társaim voltak, és Petrisor Emil bihari származású prahovai petróleummérnök.
Összesen harmincan voltunk. A többi húsz rabtársunk nem beszélt magyarul. Volt két török nemzetiségű muzulmán pap is közöttünk: Emin Musztafa a dobrudzsai Medzsidiáról, a Romániai Törökök Szövetségének titkára és a Kemal-féle lakosságcsere szervezője, Recep Sali Ada Kale-i hatib. Két zsidó rabtársunk: egy nagyon súlyos beteg moldáviai ember, akit csak Icig néven említettek és az európai műveltségű, nagyon kedves, barátságos bukaresti textilmérnök Leon Marcus.
A többi tizenhat rabtársunk románnak tartotta magát: Alexandru Iscu hivatásos katonatiszt kapitányi rangban, Daniel Cantemir mérnök, aki a szobafőnökünk volt, Enescu lovassági kapitány és Andreievici tengerészkapitány. Emil Leca bukovinai, tehát ausztriai alattvaló volt az első világháború előtt, hivatásos katonatiszt, a világháború után pedig Románia hivatásos diplomatája, katonai attasé, többnyire Stockholmban. Híres teniszjátékos volt, de a legfőbb erénye, hogy a tekintélyes diplomáciai testülettel rendelkező fővárosokban az unatkozó diplomatafeleségek örök kedvenc sexpartnere volt. Több barátot szerzett Romániának még Titulescunál is. Továbbá Constantin Zahirnic nagyhírű pszihológiaprofesszor, Ferdinand román király törvénytelen fia, Románia állandó YMCA-képviselője. Nicolae Iunian világfi, a parasztpárti Iunian miniszter fia, Románia leggazdagabb embereinek egyike. Az ő barátja volt Stefan Gheorghiu orvostanhallgató, a jászvásári egyetem csángó katolikus, veszett magyargyűlölő orvosprofesszorának fia. Dumitrescu ezredes a királyi testőrség parancsnoka, aki 1944. augusztus 23-án Antonescu diktátort letartóztatta, valamint egy Atanasiu ezredes, magas rangú szabadkőműves. Volt még egy ezredes rabtársunk, akinek a neve vagy Olteanu vagy Filipescu volt, de magunk között „Színművész ezredesként” emlegettük. A görög származású Leandru Solacolu bukaresti nagyvállalkozó, a magyargyűlölet állandó szítója a cellában, Mihai Orleanu a vasgárdista Orleanu miniszter fia, zenerajongó, egy Florin nevű mérnök, gazdag bukaresti vállalkozó. Volt egy Besszarábiából menekült képesítés nélküli erdődi állatorvos – magunk között csak baytarként emlegettük (baytar törül állatorvost jelent) –, közismert tekergő rabtársunk, akit mindenki utált, nem véletlenül, és aki itt a korteremben mindent megtett az én bosszantásomra. Például cellaszolgálatos korában a seprűt belerázta a kávémba. Bányai Miklós egyenesen félt tőle, mert az nagy hangon dicsekedett egy Derdák György nevezetű kolozsvári magyar lapterjesztő barátságával, aki felesége révén a mi kolozsvári társaságunk tagja is volt, de szekus ügynökként tartottuk számon. Bányai Miklós meggyőződése szerint őt is Derdák jelentette fel. Senki nem is állt szóba ezzel a tekergő besszarábiaival.
A cellatársaim a háborúközi román társadalom kiváló reprezentánsai, magas értelmiségiek voltak mindnyájan. Hosszú börtönre ítélt fertőző tüdőbetegek, akiknek semmi esélyük nem volt a szabadulásra. Viselkedésükből az egész háborúközi román értelmiségi elit világszemlélete kiolvasható volt. Szigorúan elkülönítve nemcsak a külső világtól, de a dési fegyintézet háromszáz főnyi többi részétől is. Valóságos konklávé-közösséget alkottunk. Itt, ebben a szigorúan elszigetelt közösségben nem létezett cenzúra, ellenőrzés. Ebben a közösségben mindenki teljesen szabadon beszélhetett, fejthette ki a véleményét mindenről, mindent megvitathatott, bírálhatta az egész kinti világot, benne a romániai bolsevik diktatúrát is. Hosszú életem során mindig az erdélyi magyar társadalom felső értelmiségének társaságában éltem, de a TBC-kórterem konklávéját meg sem közelített változatosságában, színességében a kinti közösségem. Kitűnően éreztem magamat ebben a társaságban.
- márciusi odakerülésem után a viták, beszélgetések első témája én magam voltam: a román haza elárulásáért elítélt magyar értelmiségi. Bár román cellatársaink maguk között kellett döntsenek a velem való kapcsolatukról. Persze mi is ott voltunk, magyarok, a vitájuk és beszélgetésük minden szavát hallottam, hallottuk, de azért voltunk konklávé. A hozzám való hozzáállásuk témáját Daniel Cantemir cellafőnök vetette fel, és vezette végig. A határozatot is ő foglalta össze, fogalmazta meg: a románság nemzeti hősei mind hazájuk, Magyarország árulói voltak, mint például Mihai Viteazul, Horea, Avram Iancu, Ion Axente Sever, legutóbb a memorandisták mind, és végül Iuliu Maniu, felsőorbai Alexandru Vaida-Voevod, Gheorghe Barițiu, Gheorghe Pop de Băsești is hazájuk árulói voltak, ha őket nem ítéljük el Magyarország elárulásáért, akkor Dobait sem ítélhetjük el az ellentáborból, amiért a népe érdekében elárulta Romániát. De mindenki saját lelkiismerete szerint ítélkezzék és viselkedjék Dobaival szemben – mondta Cantemir. A görög származású Solacolu tovább szította a magyargyűlöletet, kiterjesztve rám is. Az ezredesek hallgattak ugyan, de nem barátkoztak velem. A többiek viszont a lehető legmelegebb, őszinte barátsággal viszonyultak hozzám is, Bányai Miklóshoz is, akit cinkosomként ítéltek volt el életfogytiglanra és Andrássy Ernőhöz is, aki szintén hazaárulásért volt elítélve, mint a magyarok általában.
Jellemző volt a magunk között Színművésznek nevezett ezredes hozzáállása, aki együttélésünk első esztendejének a vége felé nagyon kellemes beszélgetőtársammá lett. Úgy egy esztendő múlva megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen barátságos velem, nem gyűlöl engem? Miért nem gyűlöl? Akkor azt mondta az ezredes, hogy ő egyénenként nem gyűlöl senkit, bármilyen nemzetiségű is, és hogy engem – láthatom – különösen kedvel. „De, ha a halálom után választhatok a mennyország és a pokol között azzal a feltétellel, hogy a magyarok is mind velem jönnek, minden további nélkül a poklot fogom választani” – mondta az ezredes.
A romániai fegyintézetek minden egyes cellájában a magyarok külön „kolóniát” képeztek. A Szibériát járt rabtársaink szerint a szovjet rabtáborokban is elkülönültek a magyarok, a japánok és az észtek. Az ezekhez a nemzetekhez tartozók nem vegyültek el a többiekkel. Mindenütt híresek voltak a magyarok az egymással való szolidaritásukról, összetartásukról. Szibériában magyar kiváltság volt a szakácsság, mert valamikor egy magyarnak sikerült a főzőüstökhöz hozzáférni, és az mindig magyar társat választott, és azután is évtizedeken át magyar maradt a szakács. Romániában pedig, ahol közbűntényesek főztek, ott a cellabeli ételosztást bízták a magyarokra, mint általános elismert becsületes emberekre.
A dési TBC kórteremben is elkülönült a magyar kolónia, de a kolónia főnöke személyében nem tudtak megegyezni a magyarok egymás között. Addigi celláimban magas ítéltem és tudós hírem alapján mindenütt én voltam a magyar kolónia főnöke, de itt a TBC-n mindenkinek egyforma magas ítélete volt, mind magyar értelmiségi, ezért nem vállalhattam a kolóniafőnökséget. Én Boros Béla temesvári püspök főnökségét javasoltam. Ő viszont határozottan elutasította, mondván, hogy ő nem magyar, hanem római, hiszen az ő temesvári püspöksége híveinek többsége nem magyar és több nemzetiséghez tartoznak. A cella közvéleménye, a cellabeli románokkal együtt, Boros iránt viselkedtek a legnagyobb tisztelettel, de nagyon népszerű volt még Andrássy Ernő orvos, aki valóban általános közmegbecsülésnek, tiszteletnek örvendhetett még a románok között is. Viszont általános engedékenysége miatt nem volt képes határozott, egyértelmű döntésekre, ezért gyakorlati kérdésekben mégis csak én voltam a kolónia főnöke, úgyhogy a szobafőnök Cantemir is hozzám fordult a magyar kolóniát érintő ügyekben.
Mint már előbb említettem a TBC-kórterem román tagjai először a hozzám való viszonyulásuk kérdését vitatták meg. Ennek a kapcsán került szó a hazaárulásról. Ezen bőszültek egymás ellen a kórterem román lakói. A vita, nekünk, magyaroknak, a fülünk hallatára folyt, mert szegény románok össze voltak zárva velünk. Csak arra lettünk figyelmesek, amikor Solacolu magyarok iránti gyűlöletében megtámadta Zahirnic Constantint, a kiváló, tekintélyes pszihológia-tudóst, amiért az YMCA-ról beszélt velem bizalmasan, mint magyar IKE-sel. Solacolu árulónak nevezte Zahirnicet, mert a román állam pénzét az YMCA külföldi kapcsolataira költötte. Zahirnic úgy védekezett, hogy az ő pénzköltése óriási hasznot hajtott külföldön Románia politikájának, mert a protestáns világban a nyugati protestáns egyházak magyarbarát közvéleményét sikerül ellensúlyozni, amire sem Titulescu, sem az egész román diplomácia nem volt képes. A Zahirnic tevékenységének köszönhetően a romániai YMCA-ról elterjedt a világban, hogy az egész YMCA világmozgalom a romániai YMCA-ra mindig számíthat, mert bőkezűen adakozik minden világmozgalmi célra.
Román kórterem-társaink tovább vitatkoztak a hazaárulás problémáján, amelybe csakhamar már az ezredesek vették át a szót, akik addig nem nyilvánítottak véleményt a magyar kérdésről. Ekkor azt mondták, hogy itt nem a Dobai-félék vagy a görög-katolikus románok árulása a fontos, hanem az első világháború végén az egész román hadvezetőség, mert Budapest megszállását és a románoknak a Tiszáig terjedő területi igényeit nem lett volna szabad feladni és átjátszani Horthy Miklósnak. Képzeljék el a magyar revíziós igényeket – mondták –, ha a Tiszántúl Románia része lett volna, ott élnek ugyanis a legveszedelmesebb magyar revizionisták. Azonban Moşoiu tábornok átadta Budapestet ingyen Horthynak. Aztán folytatták a vitát magunk között, hogy Jugoszlávia és Csehszlovákia sem egyezett volna bele a tiszai román határvonalba, mert a szerbek és a csehek – a kisantant kezdeményezői – magunk is a trianoni Magyarország felosztását tervezték a szomszédaik között úgy, hogy a magyar állam területe visszaszorult volna Budapestre, egyszerűen azért, mert a németek is, a csehszlovákok is és a jugoszlávok is maguknak igényelték Budapestet. De Budapestet első sorban a zsidók követelték magunknak. Nem tudván megegyezni, így maradt meg a trianoni Magyarország és birtokában Budapest. Végül is a románok belátták, hogy ilyen körülmények között, legfőbb szövetségeseikkel szemben nem ragaszkodhatnak a tiszai határhoz, lemondtak a róla, és elfogadták a trianoni határokat. Így a trianoni Magyarország megmaradása végső soron a zsidóknak köszönhető, mint a Pax nonsylvanica című dolgozatunkban részletesen kifejtjük. Lassan viszont a hazaárulás és a román nagyhatalmi igények ügye lekerült a TBC-s kórterem napirendjéről, és átadta a helyét az elit értelmiség magas szintű szellemi, erkölcsi témái megbeszélésének.
A TBC kórterem napi életrendje
Az ébresztő, mint Románia minden kaszárnyájában, fegyintézetében, börtönében, a TBC kórteremben is, reggel öt órakor volt. A reggeli számbavétel hét órakor történt, amelyen a fegyintézet parancsnoka személyesen részt vett minden reggel. Nálunk a TBC-n csak egy lépésre jött be a terembe, ott szó nélkül megállt, Cantemir szobafőnök jelentését végighallgatta, majd szó nélkül megfordult és elment. Azután következett a reggeli. Kiosztották a személyenkénti 1,5 kg napi kenyéradagot, reggelire pedig kb. egy liternyi édesített feketekávét. Tíz óra előtt jött a szanitéc, és beadta a napi sztreptomicinadagot, és hetenként egyszer ilyenkor osztotta ki a betegek heti gyógyszerét. Tíz órakor – mint minden TBC kórházban – a kötelező két órányi pihenő következett. Le kellett vetkőzni, és befeküdni az ágyba hanyatt fekve, mellettünk kinyújtott karral, mozdulatlanul, amit délután meg kellett ismételni.
A mozdulatlan fekvés volt a legnagyobb teher az egész kezelésben. Csak néhányan bírtuk ki nagy erőfeszítéssel. Andrássy Ernő orvos tanított meg, hogyan lehet kibírni: először csak öt percig erőltessük, hogy nem mozdulunk meg, másnap hat percig, majd hét percig stb., naponta egy-egy percet hosszabbítva az időtartamon. Nagy akaraterővel néhányan megtanultuk, és a végén talán egyetlen egy megmozdulással kibírtuk a délelőtti két órányi fekvést. A délután már könnyebb volt, mert akkor rendszerint elaludtunk. A fegyőrök azt még elnézték, hogy oldalt fordultak a betegek, de felülni nem volt szabad. Ha ilyen történt, azonnal bejöttek a fegyőrök, patáliát csaptak, és fenyegetőztek, hogy jelentik a hatóságnak, és akkor kiteszik az érintett beteget a kórteremből.
A hajnali ébresztőtől a hét órai számolásig sétáltunk végig fel-alá a terem közepén szótlanul, meditálva, hallgatólagos közös egyességünk alapján. Persze, csak azok, akiknek nem volt állandó ágyba fekvés előírva. A reggeli számolástól a kötelező pihenésig tanórák voltak: mindenki tanult vagy tanított valamit. Leggyakrabban idegen nyelveket, de számtant, fizikát, történelmet is tanultunk-tanítottunk, ki mire volt kíváncsi és mire volt előadó.
Én is szerettem volna tanulni: első sorban folytatni szerettem volna angol nyelvtanulásomat, mindenképpen szerettem volna a török és valamelyik szláv nyelvet elsajátítani, amellett, hogy azokat az idegen nyelveket, amelyeket már ismertem, szerettem volna megszilárdítani, gyakorolni. Magyar anyanyelvemet ugyanis, nagyon alaposan ismertem és beszéltem, hiszen otthon csak magyarul beszéltünk és végig, minden tanulmányomat magyar tanítási nyelvű iskolában végeztem. A pontos, szabatos, helyes magyar beszédet pedig Buza Lászlótól tanultam. Idegen nyelveket – román, francia, latin, német – iskolámban ismertem és alapoztam meg úgy, hogy franciául szépen beszéltem és írtam, románul, németül ki tudtam magam fejezni szóban és írásban, jól értettem a klasszikus és középkori latint, olvastam és értettem az olasz nyelvet, és konyítottam valamicskét a spanyol nyelvhez is. Mint mondtam, nagyon szerettem volna az angol elsajátítása mellett török és szláv nyelveket megismerni és tanulni, de sem kint, sem a börtönben nem találtam nyelvtanárt. Rabtársaim többsége beszélt ugyan angolul vagy valamilyen szláv nyelven, de az én tanításomra nem vállalkoztak.
A dési fegyintézet TBC-kórtermében két török lelkész-tanító cellatársam – Emin Musztafa és Recep Sali – is volt. Közülük Recep – kitartó kérésemre – elvállalta török nyelvi oktatásomat. Bár maga is minden börtön-adta lehetőséget felhasznált nyugati nyelvek tanulására, és addigi tizenkét évnyi börtönében értelmiségi szinten meg is tanult franciául, angolul és németül.
Nagy örömöm telt a török nyelvtanulásban. Recep ugyan napi tíz-tizenöt percnyi oktatásra vállalkozott, de írásra a börtönkörülmények nem adtak lehetőséget, csak élő szóban tanulhattam, mégis megtanultam úgy az oszmán török nyelvet, hogy azon képes voltam magamat elég jól kifejezni. Engem is meglepett az a megdöbbentő felfedezés, hogy a török nyelv milyen közel áll a magyarhoz. Nem csoda, hogy például Vámbéry Ármin a magyart is török nyelvek közé sorolta. Egyéni igyekezetem, hogy magyarokat török nyelv tanulására bírjak, egészében kudarcba fulladt.
Börtönbeli mindenféle tanulásomat nehezítette az is, hogy a romániai börtönökben olyan hírnevem volt, hogy én milyen tudós és kiváló előadó vagyok, és minden cellába, ahova kerültem valósággal kényszerítettek rabtársaim előadások tartására. Így nem maradt időm tanulásra. A dési TBC-kórteremben is csak szervezetlen párbeszéd formájában volt alkalmam a tanulásra, de így is ez maradt számomra egész életemben a legmagasabb fokú tanintézet. Minden sorstársamtól tanultam valamit, de legtöbbet Dávid László gyulafehérvári katolikus teológiai tanártól, aki hajlandó volt velem, a reformátussal a Szentszék hivatalos álláspontját ismertetni felekezeti kérdésekben.
Egy a kórteremben, Andrássy Ernő szülész, nőgyógyász szakorvos előadása után, amelyet én nem hallottam, csak azokat a kérdéseket, amelyeket az érdeklődők feltettek az előadás után. Azokról kértem Dávid Lászlótól teológusi véleményt. Nőci bácsi ugyanis azt állította, hogy az összes emlős állatfajok közül csak az ember nőjének van szűzhártyája, és ennek óriási jelentősége van, mert így az Ember Leánya nemi érettségének nem egy, hanem két lépcsője van: az első, mint minden emlősállatnál, a peteéréssel a hímek iránti érdeklődéssel kezdődik. Ameddig ép a hymenje csak a hímek másságának elfogadása és az azutáni érdeklődésben merül ki a nemi ösztöne, és csak a szüzesség elveszítése után mutatkozik a testi közösülés utáni vágyban, ezért őrizheti meg az Ember Leánya, akár haláláig is a szüzességét. Kérdeztem Dávid Lászlót, hogy mi erről a kérdésről a véleménye egy katolikus papnak. Azt felelte rá, hogy ezt minden katolikus pap tudja, mert ennek az ismerete nélkül senkit sem lehet gyóntatásra felhatalmazni. Kérdeztem, hogy laikus híveikkel miért nem közli ezt a katolikus hitoktatás, azt felelte, hogy akkor a nőknek nem lenne bizalmuk intim kérdéseiket a gyóntatójuk tudomására hozni, ezért kell a bűnvallás titkos, „fülbe gyónás” legyen. Szó szót követett, majd azt mondta, hogy más vonatkozásban sem lehet nyilvános a gyülekezet színe előtt, mert akkor nincs, aki feloldozza a bűntudat nyomasztó önvádja alól, hiszen legbelső szándékait, vágyait egyetlen öntudatos ember sem hozza nyilvánosságra. Ennek a logikának a helyességéről könnyen meggyőzött Dávid László, de azt az ellenvetésemet, hogy a gyóntató pap így befolyása alá kényszerítheti a hívő akaratát, és ezzel a hatalommal a gyóntató pap visszaélhet, és társadalomtörténeti gyakorlatból tudjuk, hogy rendszerint vissza is élt. Ez mind igaz lehet, felelte Dávid László, de őszinte, bizalmas, egyéni gyónás nélkül, a penitencia elfogadásának az ígérete nélkül lehetetlen a feloldozás, tehát éppen a társadalom legaktívabb, cselekvőképes tagjait, illetve egyéneit bénítja meg a mindig egyéni bűntudat. Ellenvetésül én felhoztam, hogy a gyónó tevékenységét megbénító feloldozási feltétel vezetett a vallástörténet legsúlyosabb zsákutcájához, a bűnbocsátó cédulák árusításához, mert a bűnbocsátó cédula megvásárlója a bűn elkövetése előtt már elfogadta az azért kiróható penitenciát, és valójában egy kis pénz ellenében a Római Egyház egyenesen felhatalmazza az embert a bűn elkövetésére. Dávid László azonnal válaszolt, hogy mielőtt az Egyházat bírálnám, gondoljam meg, hogy az egyház el is ismerte a bűnbocsátó cédulák veszélyét, és azért intézkedett is a Tridenti Zsinaton annak betiltásáról. Ezen az alapon meg is született a Dávid László által képvisel katolikusok és az én általam képviselt protestánsok közötti békesség közös alapja, egyelőre a kettőnk egyéni szintjén, és a reményteljes jövendőre hagyhatjuk a felekezetek közötti megbékélés lehetőségének a kiterjesztését minden Krisztus-hívőre, amelyhez elsőként a TBC-kórterem legkülönbözőbb vegyes vallású közössége csatlakozott.
A következőkben én vetettem fel a nyugati és a keleti keresztyén felfogás közötti elvi különbség kérdését: a Bizáncban kifejlődött keleti és a nyugat-európai erkölcsi viszonyulás közötti különbséget. Az ókori hellenisztikus művelődés hagyománya a szóban jelentkező elvi maximalizmus és a gyakorlati minimalizmus értékrendjében nyilvánult meg és rögzült, és az idők folyamán állandósult. Ez elfogadhatatlan volt a keletiből levált nyugati keresztyénség számára, amely ugyan általános műveltség szempontjából messze elmaradt a keleti egyház szemléletétől, de erkölcsileg tiszta és határozott értékrend mellett maradt. Dávid László ugyan elfogadta a két egyházrész szervezeti különválását (keleti és nyugati), de a keleti ortodox egyházat minősített szakadárnak, szkizmatikusnak. De már az én művelődéstörténeti szemléletem iránt, miszerint a nyugati keresztyén egyház Confoederatio Christiana Barbarorum, már nem mutatott érdeklődést.
Amíg mi Dávid Lászlóval ketten egyháztörténeti vitánkat folytattuk, a TBC kórterem lakói kicsi csoportokban nagy horderejű kérdésekben hozott általánosan elfogadott döntéseket: mindenki véleményét türelmesen meghallgatva megegyezett a népek egymás melletti életét megmérgező kérdések nyílt és őszinte megbeszélésével, kibeszélésével.
Előbb az oláh-vlah-valah népnév használatát tisztázták úgy, ahogyan azt 1958 tavaszán-nyarán Venczel József magyarázta volt meg a szintén a börtönben román történészektől szervezett információi alapján: Nyugat-Európában a brit szigeteken, továbbá Belgiumban és Helvéciában a kelta és germán hódítók a neolatin anyanyelvű lakosokat mindenütt vlasnak (azaz olasznak) nevezték. Minden nép el is fogadta. Nem érezte sértőnek sem a walesi, sem a vallon, sem az olasz. Egyszerű ténymegállapításnak vette minden érintett, és nem érezte ezt leértékelésnek egyik érintett nép sem. Nálunk, Közép-Európában a szláv uralkodó népek – szlovének, horvátok – vlasnak nevezik ma is az olaszokat. Emiatt senki nem gyűlöl senkit. Délkelet-Európa vándor juhász népe is büszkén utasította el a kumán, Kumánia elnevezést és magukénak csak a vlah-valah népnevet fogadták el. Havaselvét büszke öntudattal nevezték Vlahiának, Ungrovlahiának Kumánia helyett. Jó tudni, hogy a valah, Valahia elnevezést csak az Erdélyt is hódoltató, havaselvi Ogli Mihálynak – Mihai Viteazul – a 16. század végén sikerült a valah, Valahia elnevezést elfogadtatni az európai politikában. A TBC kórteremben ezt román történészek magyarázták meg honfitársaiknak.
A másik gyűlöletgerjesztő kérdésnek is, a „büdös oláh, büdös zsidó” kifejezést is sikerült a kórterem lakói közötti tárgyilagos ésszerűséggel megnyugtató magyarázatát adni az elnevezésnek. Muzulmán vallású cellatársaink/sorstársaink, Recep Sali és Emin Mustafa zsidó rabtársainkkal magyarázatot adtak a „büdös” jelzőre: minden ember, egyén és csoport, amelyik nemzeti vagy vallási hagyományait követve, a többitől különböző ételeket fogyaszt, ami természetesen megjelenik a test verítékében és kipárolgásában is. Messziről megérezhetők a más embercsoporthoz tartozók. A muzulmánok és zsidók kóser koszton élnek, kerülik a disznóhús és származékainak a fogyasztását, helyette juh- és marhafaggyút használnak ételeik elkészítéséhez. Ezt persze, testük kigőzölgésében messziről érzik a disznóhús fogyasztók, azok, akik nem szoktak hozzá a faggyú szaghoz, és büdösnek találják. Ebből származik a „büdös zsidó, büdös oláh” valóban sértő jelző. Különösen a juhpásztor hegylakó románokon volt érezhető a legjobban a faggyú és brinza szaga, akiket a hegy alatti lakosság, nemcsak a magyarok, de még a románok is, orrfacsaró büdösnek éreztek.
Közép-Európában a németek testszagában – a „büdös sovábon” – is érzett az állandó tejfogyasztás. A franciák a németeket sörszagúnak érzik, akiket viszont a németek éreznek borszagúnak. Tessék elképzelni, hogy a halzsír-fogyasztó északi népeket milyen büdösnek érzik a halolaj szagához nem szokott, sertés- és marhahúsfogyasztók!
A TBC kórterem zárt közösségében, ahol mindenkinek minden szavát hallotta a kórterem minden lakója, nem lehetett elkerülni a zsidókérdés és az antiszemitizmus problémáját sem. Ha jól emlékszem, a liberilás gondolkozású Iunian Nicolae vetette fel a kérdést, röviden csak Icignek nevezett zsidó sorstársunkkal kapcsolatosan. A laboratóriumi analízisek világosan jelezték, hogy Icig súlyos tuberkulózisban szenved, annyira beteg volt, hogy felkelni sem tudott az ágyból. Mivel nem találták a rabkórházak orvosai sehol a TBC fészkét az Icig szervezetében, ahányszor válságosra fordult az állapota, a dési fegyintézet igazán emberséges viselkedésű orvosnője elküldte Iciget a bukaresti rabkórházba. Amikor visszahozták Iciget Désre és a kórteremben mindenkit megelőzve Orleanu Mihai – becenevén Mison – Iciget a saját ágyába fektette, ami egyúttal a cellabeli gondviselésének – etetésének, itatásának – vállalását is jelentette. Iunian évődve belekötött Misonba, mondván, hogy: te Mison, egészen hülye vagy; te meggyőződéses vasgárdista, antiszemita vagy, azt vallod, hogy minden zsidót el kell pusztítani, most itt van ez az egy, akit nem is kell megölj, magától is meghal, de te mégis gondjaidba veszed. Mire Orleanu azt válaszolta, hogy: nekem itt Icig nem zsidó, hanem embertársam, sorstársam és nem politikai ellenfelem.
Erre elkerülhetetlenül következett a zsidókérdés és az antiszemitizmus megvitatása. Először a bigott ortodox románok egységesen elpusztításra ítéltek minden zsidót. Amíg meghallgatták Orleanu álláspontját, amelyet azután a kórterem közhangulata magáévá is tett, Orleanu kifejtette, hogy ők nem a zsidók elpusztítására törekszenek, sőt éppen a zsidógyűlölő keresztyének közül a zsidók eltávolítását, tehát kimentését javasolják: menjenek az zsidó Izráel államba vagy Amerikába, vagy akárhová, ahol a többség még a saját avatatlan népi tömegeik gyűlöletével szemben meg tudják védeni őket.
Én, persze, a kórterem magyar kolóniája tagjaihoz hasonlóan nem vettek részt a nyilvános vitában. Négyszemközti beszélgetésben megkérdeztem Marcus Leont, a magas műveltségű izraelita cellatársunkat – akivel azelőtt is gyakran folytattam bizalmas, őszinte beszélgetést –, hogy mi a véleménye a vitában. Nagy meglepetésemre Marcus kijelentette, hogy elvben ő is elfogadja az Orleanu álláspontját, mert természetesen ők, a zsidók, maguk között számontartották évezredes üldöztetésük alatt az antiszemitizmusnak nevezett zsidógyűlölet minden társadalmi jelenségét, és ő, Marcus Leon szolgálhat az antiszemitizmus tudományos tárgyilagossággal megállapított matematikai képletével is: az antiszemitizmus egyenes arányban áll a zsidóság társadalmi befolyásának nagyságával. Tehát egyenes következménye az idegengyűlöletre örökké kész avatatlan néptömegek előtt, hogy mennyire érezhető abban a társadalomban a zsidóság közéleti befolyása. Tehát ahol ez nem érezhető, ott nincs antiszemitizmus. Elvben ezért fogadható el a nagy társadalmi befolyással bíró vagyonos zsidók elkülönítése a keresztyénektől, ahogy Orleanu is mondta. A zsidó problémát emberségesen kezelni akaró keresztyén állam részéről a zsidóság számára átmenetileg sem elfogadható, de egyik elviselhető megoldás lehet a gettózás. Az évezredes üldöztetésben, a szétszórtságban maga a zsidóság is a gettóba zárkózással védekezett a társadalom részéről tapasztalt nem tetszéssel szemben. Ha ezeket a zsidó értelmiségiek ilyen jól látják, miért nem közlik ezt a zsidó tömegekkel? – kérdeztem. Azért – felelte Marcus Leon –, mert a zsidó tömegek körében évezredes nemzeti hagyománnyá lett a keresztyénekkel szembeni bizalmatlanság.
A továbbiakban Marcus felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy a zsidók egyáltalán nem ismerik tételesen a saját vallásukat, még a zsidók szűk értelmisége is csak annyit tud az izraelita vallásról, amit a rendszeres hittudományban jártas protestáns lelkészektől közvetve a zsidó értelmiség tudomására jutott. Ebben a tekintetben éppen a rabbik a legtájékozatlanabbak, mert azok a Talmudnak is csak a saját rabbi iskolájuk szektás részleteit ismerik, de azt is csak élő szóval történt elsajátítás útján. Még a legmagasabb műveltségű, izraelita vallású értelmiségi sem tartja érdemesnek – már nemzeti önérzetből sem –, hogy egy – szerinte – nála alacsonyabb társadalmi és művelődési szinten álló protestáns lelkésztől kérjen eligazítást. Engem annyira meglepett az, amit Marcus Leontól hallottam, hogy más témára tereltem a beszélgetésünket, és csak hetek múlva tértem vissza hozzá, és voltam képes ennek a kérdésnek a feszegetésére.
Eközben a TBC kórterem román plénuma vitatta végig a zsidó kérdést, és az őszinte és nyílt veszekedések lecsillapultával, egymás értesülésének a meghallgatása után a legszélsőségesebb soviniszta románok is tudomásul vették a náluknál jobban értesültek véleményét: a világnak tudomásul kell vennie, hogy Iorga Nicolae magyarellenes, soviniszta, egyoldalú programja a 20. századra elavult. Mammonizmusig szélsőséges kapitalista felfogásában a társadalomtudomány 20. századi eredményeiről nem veszt tudomást, teljesen figyelmen kívül hagyja azokat. Mint ezt nekem annakidején 1957 tavaszán a román belügyminisztérium fogdájában Petre Ţuţea tekintélyes román filozófus mondta, a társadalomtudomány azóta túlhaladta úgy a tőkés, mint a vele szemben álló mindenféle osztályellentéten felépült, magát szocialistának nevező ideológiákat. Az emberiség gondolkodói most nem a tőkés és szocialista ideológiai ellentéten rágódnak, valamint a zsidó-kérdés hínáros közegében vesztegelnek, hanem a jobb- és baloldal közötti Harmadik Út társadalmi gyakorlatba ültetésének lehetőségein, és ebben a tevékenységben a magyar gondolkodók az élvonalban haladnak, amíg a román értelmiség még a Iorga Nicolae sugallta, a magyarokkal szembeni nemzeti elfogultság zsákutcájában topognak messze lemaradva a nyugati népek és a magyarok mögött. Számomra is kellemes meglepetés volt, amikor a nemzetközi publicisztikában jártas román cellatársaimtól hallottam, hogy a nyugat milyen sokra becsüli az 1927-es magyar alkotmányreformot, amely a hivatásrendek képviselőinek többségi helyet és szavazatot adott. Magyar létemre is túlzásnak tekintem a TBC közösség román tagjai részéről a magyar jogalkotásnak ezt a világon élenjáró voltának hangoztatását.
A TBC kórteremben a népek közötti viszályokról szóló viták során gyakran hivatkoztak Gárdonyi Istvánra, egy temesvári magyar zsidó újságíróra, aki a román börtönökben a magyar nyelv és kultúra apostola volt. Gárdonyi következetesen vallotta és terjesztette, hogy nemcsak a magyar nyelv, hanem az egész magyar irodalomművészet és kultúra is minden más népét messze felülmúlja. A magyarok iránti rokonszenvében Gárdonyi annyira elfogult volt, hogy Jókai Mórt az európai irodalom legnagyobb alkotójának állította. Elfogultságát, ha részben is, de minden román elítéltnek figyelembe kellett venni, olyan lelkesen, kitartóan és meggyőzően érvelt Gárdonyi a maga igaza mellett.
A pénznek az emberi szellemre és lélekre gyakorolt pusztító hatását a nyugati gondolkodók egyöntetűen elismerik – állította Gárdonyi István –, de a pénz hatásának kiküszöbölése útját Jókai Mór Az arany ember című regénye mutatja meg. Ennek ellenpéldája Dumas Monte Cristo grófja című regényének története, amely egészében erkölcsellenes: a pénz romboló hatását is alulmúló mértékben rombolja az emberi lelket és szellemet az, hogy a szerencsés vagyoni helyzetbe került ember egyetlen célt lát maga előtt, a bosszúállást. Tímár Mihály, az arany ember, óriási vagyon birtokába kerül szerencsés vállalkozásaival, de minden vagyonáról és előnyös társadalmi helyzetéről lemond, és átköltözik a pénz szükségességét kiküszöbölő szigetre, hogy ott két keze munkájával boldog családi életet éljen Noémivel. Jókai minden írásában a bosszúállásnak még a pénz és a vagyon életellenes hatásánál is veszedelmesebb voltát bizonyítja.
Nagyon kíváncsi voltam Gárdonyi István későbbi sorsára, ezért megpróbáltam utána érdeklődni, hogyan alakult az élete a börtönből történt szabadulása után. Csak annyit tudtam meg, hogy kivándorolt Izráel államba. Abba a zsidó államba, amelynek hivatalosan is kinyilvánított célja a bosszúállás: a zsidó népet kétezer év óta sújtó üldöztetésért – az ószövetségi Eszter könyvének megfelelően – a nemzsidók elleni könyörtelen bosszúálló megelőző harc nemcsak megengedett, hanem kötelező is.
A dési fegyintézet másik nevezetes elítéltje Lakatos István szociáldemokrata pártvezér volt, akinek a nevét és politikai szereplését ’45 után minden erdélyi magyar számontartotta. Róla, mint a Református Egyház és vallás harcos védőjéről, Dávid László gyulafehérvári katolikus teológiai tanár beszélt nekem akkor, amikor a katolikusoknak a kommunista-bolsevik diktatúrával szembeni hősi ellenállásáról került szó, amelyet nemcsak a börtönön kívül, de még a börtönben is fennen hangoztattak, mint a diktatúrával kollaboráló protestánsok ellentétét. Nehezen és lassan szedtem ki a jezsuita szellemű római Gregoriana Pápai Egyetemen doktori címet szerzett Dávid Lászlóból: a világ protestáns nemzetei nem harcoltak és harcolnak a bolsevik diktatúra ellen, egyszerűen azért, mert a protestáns országokban csak hírből ismerik a bolsevik diktatúrát; tessék nekem mondani egyetlenegy református diktátort – idézte Lakatost Dávid László. Református diktátort nem ismer a történelem. Minden diktátor vagy katolikus, vagy ortodox. Mert a református egyház úgy nevelte híveit, hogy ott nem verhetett gyökeret sem a kommunizmus, sem a diktatúra. A mi országainkban nincsen koldusszegény vagy elhagyott árva vagy özvegy, mert ezekről az egyházközség mindenütt gondoskodik. A református népek, országok mind fegyelmezett, szorgalmas állampolgárok, és ez magával hozzá a gazdasági, társadalmi jólétet és gazdagságot. De az egész Föld viszonylatában is messze kitűnik, hogy a természeti kincsekben gazdag katolikus országok népe mindenütt nyomorog: legjobb példa erre a Föld leggazdagabb kontinense, a katolikus Dél-Amerika, ezzel szemben ott van a terméketlen sivatagos protestáns Ausztrália, ugyancsak a Föld déli féltekén, ahol a legmagasabb a szociális jólét a Földön. Ismertette Dávid László Lakatos István véleményét. Később magam is megismerkedtem a börtönben Lakatos Istvánnal.
Miután 1964 januárjában a román kormány felszámolta a különlegesen szigorú, hazaárulók számára szervezett dési fegyintézetet, és az ottani elítélteket, minket, átszállítottak Szamosújvárra, hogy itt részesüljünk a szabadlábra helyezendők átnevelési, ún. reedukációs, „óvoda” programjában. Itt a szociáldemokrata Bányai Miklós, az én leghűségesebb rabtársam vette pártfogása alá a szintén szociáldemokrata Lakatost. Szegény Pista bácsit arra kényszerítették a börtönhatóságok, hogy tartson önkritikai előadást az óvoda plénuma előtt. Megdöbbentő volt, hogy Lakatos, aki tizenhat évi börtönt már kiállt töretlenül, most valósággal rettegett ettől az előadástól. Ha ezek megtudják, hogy én nem a pártom miatt, hanem a magyarságom miatt kaptam életfogytiglani ítéletet, mert az erdélyi magyarság képviseletére hivatott Erdélyi Magyar Tanács tagja voltam, akkor ezek a románok megölnek – mondta Lakatos Pista bácsi. Az előadás után Lakatosnak valóban sikerült pártvezéri voltára átterelnie a mondandóját: amíg én a Szociáldemokrata Párt vezetőségében voltam – mondta Lakatos – „nici un pui de comunist nu a penetrat sub apărarea Partidului Socialdemocrat din România”, azaz egyetlen kommunista fióka sem tudott elrejtőzni a romániai Szociáldemokrata Pártban. Ezzel úgy felbőszítette Lakatos a gyűlést vezető politikai tisztet, aki a gyűlés előtt fogadkozott, hogy nyugodtan beszélhet szabadon, őszintén Lakatos, mert semmi következménye nem lesz. Majd dühében ott a hallgatóság előtt adta ki a parancsot a fegyőröknek, hogy máris vigyék Lakatost az elkülönítő büntetőcellába.
Négy-öt hét múlva került vissza Lakatos István közénk, de még ekkor is örvendezett azon, hogy sikerült félrevezetnie a szekusokat. Akkor és itt kezdődött eleinte Bányai Mityu közvetítésével, Lakatos Istvánnal való őszinte barátságom, amely azután otthon is folytatódott évtizedeken keresztül a ’90-es fordulat után bekövetkezett haláláig.
Ugyancsak a szamosújvári átnevelő program alatt ismerkedtem meg Benedek Simon Fidél ferences rendfőnökkel, aki a börtön után is, élete végéig bizalmas barátom marad, és akit tanítómesteremnek vallok.
1964 januárjában a román kormány megszüntette a dési fegyintézet különlegesen szigorú jellegét, és annak hazaárulással vádolt elítéltjei Szamosújvárra szállították. A betegeket, köztük Boros Béla püspököt rabkórházba helyezték el, az egészségesek közül, akik önként jelentkeztek munkára, beosztották a szamosújvári fegyintézet bútorgyára asztalosműhelyébe, elítélt csoportunkból Komáromy Józsefet és Gazda Ferencet, valamint leghűségesebb sorstársamat, Bányai Miklóst. Minket, többieket beömlesztettek a 100-as számú nagy gyűjtőterembe, hogy ott vegyünk részt az átnevelő óvoda programjában. Itt kerültem tehát össze Lakatos Istvánnal és Benedek Simon Fidéllel.
Dávid László, aki szintén idekerült, mint egészséges, ismertetett meg Benedek Simon Fidél ferences tartományfőnökkel, akit nagy büszkén ajánlott a figyelmembe, mint elismert történettudóst, aki már három éve volt akkor börtönben. Habár kellő fenntartással fogadtam eleinte Dávid László lelkes szavait, őszintén örömömre kiderült, hogy végre egy hiteles történésszel ismerkedhettem meg, különös tekintettel arra, hogy Benedek Simon Fidél független, keresztyén életszemléletű történész volt, méghozzá katolikus és szerzetes. Soha nem is csalódtam benne, – mint már mondtam – tanítómesteremnek tekintettem.
A Bolyai Tudományegyetem Buza László Intézetében már hallottam Benedek Simonról, és meg is szereztem a nyomtatásban megjelent Tatárbetörés Csíkba 1661-ben című nyomtatásban megjelent doktori értekezését. Mondtam Simonnak – ő kérte, hogy Simon néven szólítsam, mint barátomat –, hogy én ugyan megszereztem a doktori értekezését, de csak belelapoztam, kérem tehát, hogy ezt válasszuk beszélgetésünk témájául. Csodálkozással hallottam tőle, hogy a csíki tatárbetörés nem volt elszigetelt esemény, hanem része volt a Közép-Európa akkori egyetlen protestáns országa felszámolására kezdett az 1648-as vesztfáliai béke utáni ellenreformációs jezsuita-cezaropápista hadjáratnak, és állítását bőséges és logikus érvelésével be is bizonyította. Nem igaz – mondta –, hogy II. Rákóczi György lengyelországi vállalkozása nem volt kellőképpen előkészítve megfelelő diplomáciával, mert Rákóczi nemcsak az itthoniak és az Oszmán Birodalom beleegyezésével, de minden európai hatalom megfelelő tájékoztatása után indult Lengyelországba. Az akkor jezsuita kormányzás alatt lévő Lengyelország felkészülten várta az erdélyi hadsereget. Először felesleges hadmozdulatokkal járatták, fárasztották az erdélyi sereget, várva, hogy a független Kozákország hadserege – amelynek királyságáért Rákóczi a hadjáratot indította – megérkezzen. Azonban Chmelnicki Bogdán kozák hetman politikai örökségének megfelelően, inkább Oroszország védnökségét választották a kozákok, mint Rákóczi független kozák királyságát: hosszú várakoztatás után a jezsuita lengyel királlyal egyességben a kozák hadsereg helyett a krími tatár sereg érkezett meg, amely körülzárta az erdélyieket, és az egész sereget tatár fogságba vitte. Csak a fejedelmet hagyták hazamenekülni, persze nem azért, hogy Rákóczi nyugodtan visszafoglalhassa Erdély feletti uralmát, mert ehhez hadseregre lett volna szüksége. A bécsi haditanács az akkor már tekintélyes hadvezér hírében álló Montecuccoli tábornokot küldte Rákóczi megsegítésére, aki szövetségesként kényelmesen megszállhatta Szatmár jól kiépített várát és úgy vonult Erdélybe Kemény János Habsburg-párti fejedelemjelölt támogatására, hogy csak messziről kísérte a fejedelemséget elfoglalni kívánó Keményt. Közben Montecuccoli megszállta Nagybányát, Dést, Kolozsvárt, innen távolról sem kísérte tovább Keményt, hanem megvárta, amíg Kemény tőrbe csalta és megölette a törökpárti Barcsai Ákost, hogy azután Keményt az ott reá várakozó erős török hadsereg kényelmesen seregével együtt bekerítse és megsemmisítse. Majd ezt követően a szultáni hadsereg a legtekintélyesebb erdélyi főurat, Apafi Mihályt választassa fejedelemmé.
Várad, a középkor óta Magyarország második fővárosa volt, azután a magyarországi reneszánsz gyújtópontja, Mohács után pedig a reformációnak Közép-Európa legfontosabb művelődési központja volt. Montecuccoli felmentő seregének késlekedése miatt török megszállás alá került. Várad eleste – folytatta Benedek Simon – annyira könnyen magyarázható volt a keresztyén hadak másfelé való elfoglaltságával, hogy az már minden józanul gondolkodó megfigyelőben gyanút ne keltsen. Csak, aki nem akarja látni, az nem látja – mondta Benedek –, hogy az események mögött tervszerű jezsuita program volt. Ezen ellenreformációs program célkitűzése szerint az 1648-as vesztfáliai békével a Katolikus Egyház Közép-Európa feletti hatalmának útjában álló, a protestantizmus közép-európai fellegvárának, az erdélyi független fejedelemségnek a felszámolására szervezte meg a tevékenységét.
Az erdélyi nemesség szívesen kísérte lengyelországi hadjáratára II. Rákóczi Györgyöt, hogy a svéd király szövetségeseként eleget tehessen. A kozákok független királysága trónját elfoglalni egyrészt magyar hiúságból, Erdélynek Valahia és Moldávia mellé harmadik hűbéres országot is csatolhasson. Másrészt a protestáns vallás terjesztése és megerősítése egy tágabb távlatú „protestáns Dácia” létrehozása céljából.
Az európai történetírás részletesen és történelmi hűséggel írta le a hadjáratot. Az akkor jezsuita uralom alatti Lengyelország számára végveszélyt jelentett Rákóczi protestáns kozák királysága, és Lengyelországban a protestantizmus megerősítése. A jezsuita gyóntatók számára könnyű volt megnyerni előbb a közép-európai tejhatalma csúcsán álló bécsi császárt, rajta keresztül pedig közvetve a török szultánt érdekelté tenni abban, álljon a Rákóczi támogatásától, odaígérve nekik a gyönyörű és gazdag Váradot. A többiről pedig – folytatta Benedek Simon Fidél – józan ésszel bárki megbizonyosodhat.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy én hívő református létemre ilyen őszinte örömmel vállaltam a Simon barátságát, hiszen börtönbeli ismeretségünknek már az első szakaszában rendkívüli művelődéstörténeti bölcsessége felől győzött meg történészi tárgyilagossága és krisztushite felől, amikor azt mondta, hogy „tévedsz, Barátom, ha azt állítod, hogy a jezsuiták keresztyének, mert azok sem nem keresztyének, sem nem katolikusok, legfeljebb pápisták”.
Így kezdődött Benedek Simon Fidéllel, az erdélyi ferences tartományfőnökkel kötött bizalmas barátságom, amely kiszabadulásunk után is megmaradt egészen az 1979-ben bekövetkezett haláláig. Ferences tartományfőnökként gyakran kellett látogatnia a kolozsvári ferenceseket. Minden ilyen alkalommal meglátogatott engem is Ady Endre utcai lakásomon. Rendszeresen elküldte nekem levélben az akkoriban írt közérdekű írásait. Ezek között az Elmaradt évfordulók címűt is, amely az 1944 utáni időkben a magyar történelem jelentős eseményeit tárgyalta.
Ezeknél is fontosabbak voltak viszont bizalmas beszélgetéseink, amelyekben őszintén, nyíltan tárgyaltuk a református és a katolikus felekezeti viszonyokat. Már a ’60-as években megkezdtük és azután haláláig tárgyaltuk a Krisztus-hívő felekezetek közötti egyezéseket és különbségeket. Így került sor az Actio Catholica tevékenységére, amelyet hallgatólagosan Simon is a protestánsok elleni garázdálkodásnak minősített, amelyet azután hiába tiltott az időközben megtartott II. Vatikáni Zsinat, még a 21. évszázadban is folytatódott. Simonnal egyetértőleg megállapítottuk, hogy a jövendőben az Actio Chatolica tevékenységének nem a protestánsok elleni kultúrharcra kell összpontosulnia – amely a múltban is többet ártott, mint használt a katolikusoknak is –, hanem a protestánsok mellett minden krisztushívővel együtt, sőt minden istenfélő emberrel együtt a világon általánosult hitetlenséggel szembeni tevékenységre. Ezért az Actio Chatolica nevét Actio Christianara kell átnevezni. A II. Vatikáni Zsinat után legalább ötven évig új szellemű nevelést kell minden egyházban bevezetni. Ezekhez még hozzá kell tennünk a nem keresztyén – zsidó és muzulmán – istenhívőkkel szembeni krisztusi kötelességünk vállalását is. Nem felejtendő el VI. Pál pápának a palesztinai viszály megszüntetésére ajánlott megoldási javaslata sem: mindenekelőtt a Földközi és a Holt tenger között Izráel és a Palesztin Állam közötti országhatár meghúzása; azután kell kijelölni mindkét állam területén minden vallás által igényelt területenkívüliségét a Vatikán Állam és az Olasz Állam közötti megegyezéses elválasztó vonalhoz hasonló meghúzásával. A zsidó és az arab államok közötti békeszerződésről csak azután lehet tárgyalásokat kezdeni. Ennek a VI. Pál által javasolt megoldásnak „mutatis mutandis” még a 21. évszázadban is a megszívlelését tartom ajánlatosnak a Föld népei közötti élet-halál harc helyett.
A TBC kórterem azutáni vitáiban, beszélgetéseiben hetenként felmerült a magyarsággal szembeni, minden eszközt felhasználó román nemzeti harc és háború kérdése. A magyarság elleni állandó román szent nemzeti háború tárgyalásában még Zahirnic Constantint, az YMCA, a Fiatalok Keresztyén Szövetségének romániai vezérét is a magyarok elleni totális háború melletti nyilatkozatra kényszerítették. A TBC kórteremben életfogytiglani rabságra ítélt román ezredesek végigelemezve a magyarellenes háború történetét, megállapították, hogy a román politika Trianon utáni kedvező helyzetét nem használták ki a magyarok ellen, és ezzel az árulásukkal megbocsáthatatlan bűnt követtek el a román nemzetükkel szemben. Mindez a beszélgetés és vita előttünk, a kórterem magyar tagjainak jelenlétében és füle hallatára folyt heteken keresztül. Bárki elképzelheti, mit éreztünk mi magyarok mindezek hallatán. Nemcsak én, aki a magyarok és románok közötti méltányos megegyezés hirdetése miatt kerültem börtönbe, de Boros Béla temesvári püspök és cellabeli katolikus magyar hívei mit éreztek?!
Itt mutatkozott meg a TBC kórterem tagjainak az emberiség művelődéstörténetében egyedülálló szellemi, erkölcsi fölénye: a legkényesebb, legfájdalmasabb problémák megoldásának lehetősége egyszerű, kötetlen, szabad kibeszélése, minden vélemény türelmes végighallgatása. A korábbi szenvedélyes gyűlöletkeltő megnyilatkozások után ugyanez a közösség képes volt a békés megegyezés lehetőségének keresésére és megtalálására. Szinte hihetetlen, hogy éppen az én magyar-román megbékélési életprogramom higgadt megbeszélésével még a legszélsőségesebb soviniszta magyar gyűlölők is belátták, hogy ez a két nemzet a minden oldalról körülvett szlávok között egymásra van utalva. Tehát, ha élni akarnak a magyarok és a románok, kapcsolataikba nem az ellentéteket, hanem a közös érdekeket kell szem előtt tartaniuk, egyszerűen úgy, hogy a nemzeti érzelem megnyilvánulása mellett, a nemzeti ellentétek meddő vitatása helyett, a megbékélés szükségességét belátva annak is szóba kerülhessenek a lehetőségei.
Mi, Dávid Lászlóval ketten a keresztyén felekezeteket elválasztó, egymással szembeállító álláspontok hangoztatása helyett, arra a közös álláspontra jutottunk, hogy a keresztyénség tárgyalásában menjünk vissza Krisztusig, és onnan induljunk tovább. Meglepően tapasztaltuk, hogy nemcsak a katolikus és protestáns hitvallásoknak lehet közös nevezőt találni, hanem a nyugati és keleti ortodox hitvallások között is, csak egymás iránti őszinte jóindulattal kell tárgyalni a kérdést.
1963-64-ben szabadlábra helyezték a tizenkét évre elítélt rabtársainkat: Iunian Nicolaet és barátját, a csángó Gheorghiu jászvásári orvostanhallgatót és a magyar kolóniából Bittenbinder Mátyás nagyőszi plébánost. Nem emlékszem, hogy a TBC kórterembe hoztak volna másokat a szabadlábra helyezettek helyére, így a TBC-s elítéltek kényelmesebben helyezkedhettek el. Én a felső ágyról leköltözhettem az alsóra, és így a Bittenbinder helyét elfoglaló Iscu Alexandru szomszédságába kerültem nagy nyereségemre és örömömre.
Iscu Alexandru hivatásos katonatiszt volt a román hadseregben – azt hiszem, kapitány volt letartóztatásakor –, Dávid László hívta fel rá a figyelmemet, mint, aki higgadtságával, a kérdésekhez való tárgyilagos viszonyulásával kiemelkedik román rabtársaink közül. Már azelőtt néhány alkalommal nagyon jó alaphangú beszélgetést folytattunk egymással, majd elmélyült a kettőnk közötti bizalmi kapcsolat.
Egy alkalommal az ezredesek között hangos vita és veszekedés folyt a hazaárulással kapcsolatos témában. A soviniszta ezredesek hazaárulónak minősítették az 1919-ben Budapestről kivonuló román parancsnokságot, mert anélkül vonultak ki, hogy bármiféle garanciát kaptak volna afelől, hogy a magyarok tiszteletben fogják tartani a román nemzetnek a Tiszáig kialkudott annexiós igényeit. Ekkor lettem én is vitatémájuk, hogy velem szemben becsületes román hazafiak hogyan kell viselkedjenek. Amikor rólam, mint a román haza elárulójáról tárgyaltak, számolniuk kellett azzal, hogy a román megszállásig Magyarország politikai életében a román érdekekért harcoló Maniu Gyula, Vaida-Voievod Sándor, Illyésfalvi Pap György és társaik is hazaárulókként elítélendők. A vitatkozó ezredesek között szerényen hallgatva ott volt Iscu Alexandru is. Engedelmet kért a felettes tisztektől, hogy tőlem, mint elismert jogtudóstól megkérdezhesse a véleményemet a kérdésben. Oda is jött hozzám, és fel is tette Iscu nekem a kérdésüket. Én az általános jogelvekre hivatkozva kifejtettem Iscu úr előtt véleményemet: a történelem kezdete óta elfogadott általános jogelvek szerint az állampolgárok feletti közhatalom érvényesítésének visszautasítása, el nem fogadása, csak szélső esetben – ha az ellenálló a külső ellenség segítségéért folyamodik – hazaárulás, különben viselkedése nem hazaárulás – románul tradare de patrie –, hanem állampolgári hűtlenség – románul infidelitate. A hűtlenség jogilag szintén elítélendő, de erkölcsileg nem. A mi perünkben és a dési fegyintézet összes elítéltjével szemben az ügyész helytelenül emelte vádként a hazaárulás bűntettét a hűtlenség (infidelitate) helyett. Én és társaim elutasítottuk a hazaárulás vádját, de elismertük a hűtlenségét. Én különben egész életemben ezen az állásponton voltam.
Most, hogy ágyszomszédok lettünk, nemcsak alkalomszerűen, hanem állandóan beszélgethettünk Iscu úrral. Elmondta, hogy ő egy szegény falusi tanító fia, és azért választotta a katonai pályát, mert így nemcsak ingyen tanulhatott, de még ösztöndíjat is kapott. Édesapja a tanítóságáig még bocskort viselt, és csak tanítóként cserélhette a bocskort bakancsra, ő viszont már gyermekkorában sem viselt bocskort. Egész rokonsága, baráti köre egyszerű falusi földművesek, iparosok voltak. Azt mondta, hogy a józan falusi emberek az úri osztályt nem gyűlölték, és ezért nem lehetett a szocializmusra hangolni őket, így ő végig elkerülhette nemcsak a szélsőbal, de a szélsőjobb, a vasgárdista legionar-mozgalmakat is. Nekem úgy mondta, hogy ez Isten kegyelméből sikerült neki.
Részletesen megbeszéltük Iscu úr hátvéd-elmélet programját is: a túlerőben levő ellenséges politikával szemben nem kell a kilátástalan harcot folytatni, hanem a harcoló főseregben a hátvédben kell maradni. A hátvéd feladata az, hogy várja be a fölényben álló ellenséges sereget, hogy harcoljon ellene, ameddig életveszteség nélkül harcolni bír, majd a hátvéd is visszavonul az ellenség elől. De a következő falunál felveszi ismét a harcot, nem azért, hogy hátvédként legyőzze az ellenséges sereget, hanem hogy késleltesse annak előrenyomulását addig, amíg a fősereg veszteség nélkül vissza nem tud vonulni. Majd a hátvéd is vonulhat a főserege után. Iscu úr könnyen meggyőzött a hátvéd-politika helyességéről és annak a polgári, civil főhatalom elleni becsületes harcban történő gyakorlati használatának hatékonyságáról.
Tehát a román kommunista hatóságok ellen nem kell harcolni, nem kell szembe fordulni velük, mert azok lehetetlenné teszik az ő és embertársai életét: hátvéd-taktikát kell folytatni, és visszavonulni mielőtt az ellenállás már az egyén saját vagy közvetlen társadalmi csoportjának létét kockára tette volna.
Teljes egészében elfogadtam és magamévá tettem Iscu úr hátvéd-taktikának nevezett módszerét, hiszen az kitűnően megfelelt a ránk, erdélyi magyarokra nehezedő többszörös bolsevik diktatúrával szembeni viselkedési mintának. Azt hiszem, hogy egész életem során minden ellenséges hatalommal szembeni magatartásomban sikerült Iscu kapitány hátvéd-taktikájához tartanom magamat.