TÁJÉKOZTATÁS AZ ERDÉLYI HELYZETRŐL (1990)

Személyes látogatóim számára

Isten ajándékából mindig jó társaságom volt, gyermekkoromtól a mai napig. Szüleim köztiszteletben álló személyek voltak. Tanyai kúriájukban a környék legértékesebbjei találkoztak a gyakori társasági alkalmakkor és a csak „benéző” látogatásokon. Felnövekedvén az én házam folytatta – talán tovább is fejlesztette – a társasági központ funkcióját, először az érmelléki tanyán, majd itt a kolozsvári Erdélyi Helikon Házban. Szociológiai felmérések és közvélemény-kutatás nélkül is mindig a lehető legtájékozottabbak voltunk az erdélyi magyarságot érintő minden kérdésben. És gyermekkorom óta megtanultam különbséget tenni egyéni, társasági és általános vélemény és állásfoglalás között. Megszoktam, hogy a társaságétól eltérő véleményt csak intim közösségben szabad hangoztatni. Én tehát, mint annak idején ugyanannak a társaságnak a tagja, mint Ady Endre, aki szintén társasága általánosan elfogadott gondolatait, érzelmeit fejezte ki – hiszen csak ő volt képes azokat olyan magas művészi színvonalon kifejezni – magam sem dicsekszem azzal, hogy saját kútfejem szüleményeit terjesztem, hanem az erdélyi magyar értelmiség társasági véleményét foglalom össze jogászi képzettségemmel.

A proletárdiktatúra alatt az én kolozsvári otthonom az akkori ellenzék olyan találkozóhelye volt, ahová egész Erdélyből eljöhettek, és el is jöttek a magyar értelmiségiek, mert itt nyugodtan beszélhettek, nem kellett sem aktivista, de még kollaboráns fülektől sem tartaniuk. A kollaboránsok ugyanis csak 1956-ban és 1989-ben merészkedtek eljönni hozzám.

Az 1989-i politikai változások alatt és után sok magyarországi és nyugati látogatóm volt. Mindnyájan az erdélyi helyzetről kívántak tájékozódni tőlem is, aki a romániai magyar politikai elítéltek nesztoraként, a kommunista diktatúra elismert ellenzéke voltam. Minden magyar politikai párt és irányzat, mozgalom és szervezet megkeresett, valamint nagyon sok magános érdeklődő. Kiemelkedő jelentősége volt a Magyar Demokrata Fórum vezető személyiségeinek a látogatása 1990. január 7-én. Antall József, Balogh Júlia, Csoóri Sándor, Jeszenszky Géza, Timkó Iván és további hét-nyolc személy előtt, több mint öt órán át beszéltem – végre szabadon – az erdélyi magyarság legutóbbi negyvenöt esztendejéről. Engem nagyon kínosan érintett a magyarországi közvélemény Erdéllyel kapcsolatos félretájékozottsága, vendégeimet pedig az, hogy ezt meg is mondtam. Mint utóbb bebizonyosodott, egyedül Antall József, a későbbi miniszterelnök nem utasította el magában állításaimat, hanem még javaslataimat is magáévá tette. Csoóri Sándor viszont, akinek valósággal könyörögtem, vesse latba tekintélyét, hogy a magyar sajtó hagyjon fel az erdélyi magyarság elleni propagandájával, legalább semleges legyen velünk szemben – csak tagadólag rázta a fejét. Akkor még nem tudtam, hogy már egy évtizede megállapodott a magyarországi politikai ellenzék a romániai magyar kommunista kollaboránsokkal a diktatúra utáni teendők felől, megállapodásukat a nemzetközi politikai lobbival is elfogadtatták, és már semmin sincs módjukban változtatni: Romániában a döntés joga az átálló kommunistáké és kollaboránsoké lesz – itt nem volt kerekasztal-megegyezés, mint Magyarországon. A román politikai ellenzék szabadon szervezkedhet majd, a választásokon is részt vehet, de a magyar ellenzék továbbra is interdiktum alatt marad, sajtó és szervezkedési szabadság nélkül. Kínos megdöbbenéssel hallottam, hogy a diktatúra utolsó évei alatt – úgy a diplomáciai képviselet útján, mint illegálisan – kijuttatott irományaim, dokumentumaim nem érkeztek el rendeltetési helyükre, még azok sem, amelyeket Balogh Júlia személyes kérésére, az ő címére küldtem. Nem volt más választásom, mint akkor ismertetni meg látogatóimmal a fontosabb dokumentumok tartalmát.

Teljes jóhiszeműséggel – azóta sem vádolok senkit – sorra vettem legégetőbb problémáinkat, és tőlem telhetően ismertettem azokat. Minden elhangzott szót magnószalagra vett Mary György, az akkori magyar államfő, Szűrös Mátyás számára. E szalagról is, de minden látogatóm tanúságából is – hiszen mindenkinek őszinte, tiszta lelkiismerettel ugyanazokat mondtam – bárki ellenőrizheti mindazt, ami akkor elhangzott. Különben minden más érdeklődő látogatómnak is ugyanezeket mondtam, egyformán tiszta meggyőződéssel. Az alábbiakban vázlatosan közlöm néhány témáról akkori ismertetésemet:

1. Az erdélyi magyarság elszigetelése

Ártatlansága tudatában, az erdélyi magyarság nyugodtan fogadta 1944 őszén a szovjet-román megszállást. A megszállók a diktatúra negyedszázados rutinjával dolgoztak. Elsőnek a hírközlést, a sajtót vették felügyelet alá, majd Sztálin minden utasítását végre hajtani kész vezetőséget állítottak a kommunista párt élére, egyszerűen likvidálva a régi, valóban kommunista tagokat. A sajtót és a helyi lakossággal való kapcsolatot a Kommunista Pártra bízták, majd ezt is a szovjet politikai rendőrség alá helyezték, mint minden más hatóságot a megszállt területen. Ismervén a lakosság kommunista-ellenes érzelmeit, az erdélyi magyarok számára megszervezték a kommunista voltát tagadó Magyar Népi Szövetséget – a magyarországi Veres Péter-féle parasztpárthoz hasonlóan –, a leghűségesebb sztálinista-kommunista, a Beneš-tanítvány Balogh Edgár irányítása alatt. Balogh Edgár kiváló publicisztikai képességű emberként, mivel sajtóhoz is jutott, az erdélyi magyarság életének sorsformáló tényezője volt. Népünk helyrehozhatatlan vesztesége ennek a kiváló publicistának a hungarofóbiája. 1944 ősze óta, 1990-ig Romániában semmi nyomtatásban meg sem jelent – nemcsak politikai újsághír, de még gyermekvers sem – a Román Kommunista Párt jóváhagyása nélkül. Így csak a valóságát tapasztaltuk – a sajtó mélyen hallgatott róla – annak, hogy a Vörös Hadsereg és a kommunista helyi hatóságok egyszerűen Románia részeként kezelték a hollandiányi területű, abszolút magyar többségű Észak-Erdélyt. Arról sem írt a sajtó, hogy a Vörös Hadsereg hóna alatt a román katonai alakulatok tervszerű rémtettekkel megfélemlíti és elüldözi szülőföldjéről az erdélyi magyarokat, „felelőtlen Maniu-gárdisták garázdálkodásának” minősítve a legkirívóbb eseteket. Persze, arról sem írtak, hogy „katonai helyzetük rendezése” ürügye alatt hadifogságba hurcolják a magyar férfiakat, utcán és házról-házra járva elfogottakkal egészítve ki a létszámukat. Arról írt a sajtó, hogy a nyilasok és a zsidók deportálásában segédkezőket „felelősségre vonják” – hiszen ezt egyértelműen helyeselte a magyar közvélemény. De azt nem írták meg, hogy a gyakorlatban minden magyar katonatisztet és köztisztviselőt letartóztatnak, még azt is, aki éppen a deportálások ellen tiltakozva mondott le hivataláról. Miután tisztázták ártatlanságukat – a gyakorlatban ez egészen könnyen ment –, szabadon bocsátották őket. Csak később tudtuk meg, hogy a diktatúra régi módszerével, aktív, vagy legalább passzív kollaborációra ezzel akarták kényszeríteni – sikerrel – a magyar értelmiséget.

Az osztályharc és az ateista kényszereszközök alkalmazásáról még nem volt szó. Helyette – a debreceni kormány megalakítása után – bűnnek lett nyilvánítva a revizionizmus, horthyzmus és az „úri Magyarország” szolgálata. Hogy a magyarság felelős a háború elhúzódásáért és voltaképpen a nácizmus minden bűnéért. Hálásan kell fogadnunk, hogy a Vörös Hadsereg felszabadított a Horthy-fasizmus uralma alól. Arról említés sem történt, hogy Magyarország a nyugati hatalmak beleegyezésével kibicként vett részt a második világháborúban 1944. március 19. után, német megszállás alatt, sem arról, hogy a magyar csapategységek hiába teszik le a fegyvert a szovjet hadsereg előtt, egyszerűen foglyul ejtik őket, nemhogy felfegyvereznék, mint a románokat.

Az erdélyi magyar nyelvű sajtó – és utána a beindult anyaországi is – szabadító hősként üdvözölte Kolozsváron Groza Pétert, akinek a kormánya alá – két évvel a békeszerződés előtt! – Sztálin egyszerűen odaajándékozta Észak-Erdélyt. Az anyaországi közvélemény azóta is tisztelettel említi Grozát, a kommunista diktatúra romániai felépítőjét, az erdélyi magyarság legkövetkezetesebb, legravaszabb ellenségét – hiszen a kollaboráns sajtó felszabadító hősként írt róla.

És következtek sorra a magyarellenes hatósági fogások, kezdődött a „háborús bűnösök” és menekültek vagyonának elkobzásával, a magyar magánjog – és a telekkönyvek – hatályon kívül helyezésével, a magyar egyetem megszüntetésével, a földreformnak nevezett soviniszta tevékenységgel, majd folytatva a „bűnös magyar történelem” elítélésével, a tőkések és földesurak elleni harc ürügye alatti magyar jogfosztással, majd befejezve a kulákság és kozmopolitizmus elleni harccal, még máig sem fejezve be a proletárdiktatúra terrorakcióit.

A szigorú hírzárlat miatt az anyaországiak csak hazug képet kaphattak az erdélyi valóságról. Még inkább a nyugati világ. Ott az emigráns román propaganda a köztudatba rögzítette – az itthoni magyar publicistákra hivatkozva –, hogy Romániában a kommunista diktatúrát a magyarok csinálták és tartják fenn, a szegény, szabadságszerető román nép ellenére. És mi, erdélyi magyarok, a Szovjetunió közép-európai uralmának legtöbb nyomorúságot szenvedett kárvallottjai, még azt sem mondhattuk meg sehol, hogy mi nem vagyunk kommunisták.

Az anyaországiak nehezen értik meg az erdélyi helyzetet, mert Magyarországon kezdettől más módszereket alkalmazott a sztálinizmus, később pedig valóban a „béketábor legvidámabb barakkja” lett. Bármilyen nehéz személyes barátok, kollégák elmarasztalása, nagyon határozottan hívom fel mindenki figyelmét arra, hogy a romániai magyar sajtó sohasem a társadalmi valóságot írta, még kevésbé szolgálta a magyarság érdekeit, hanem a magyarellenes, soviniszta-kommunista diktatúrát. Romániában végig pártbizalmi állás volt a sajtószolgálat, és nagyon megnézték, kit tüntetnek ki bizalmukkal. Negyvenöt év múltán viszont az őszinteség magabiztosságával jelenthetem ki, hogy amilyen mértékben nyerte el egy újságíró, költő, vagy bármelyik egyén a Román Kommunista Párt bizalmát, éppen olyan mértékben veszítette el az erdélyi magyar népét. A sajtó, illetve más pártbizalmiak és a jogfosztottságot viselő magyar nép között áthághatatlan szakadékot ásott az ellenségeinknek kedvező történelmi folyamat, hermetikussá zárva az erdélyi magyarság információs elszigeteltségét, valósággal „befalazott néppé” téve minket.

Persze, az elszigetelés legfőbb eszköze továbbra is a személyes kapcsolatok szigorú kontrollja és a kegyetlen útlevélkényszer maradt: csak pártbizalmiak kaptak nyugatra útlevelet, mi, ellenzékiek Magyarországra is csak a legutóbbi időben. Külföldi látogatóinkat pedig pórázon vezették, és minden lépésüket, szavukat ellenőrizték.

Általános megdöbbenést okozott Erdélyben Ilyés Elemér: Erdély változása című könyve. Nagy veszélyeket kockáztatva szereztük meg elolvasásra, hiszen rólunk szóló, első, szabadföldön megjelent könyv volt. Első bizonysága volt ez a könyv az erdélyi magyar hírzárlat és az ellenünk szabadon folytatott propaganda eredményességének: olvasásakor azt hittük, a Securitate kiadványa. Nem jártunk messze a valóságtól, mert Ilyés Elemér a Securitate utasítására és ellenőrzése alatt szerkesztett erdélyi magyar sajtót kivonatolta – egyéb nyomatatott anyag nem állván a rendelkezésére –, és annak hungarofób anyagát tálalta erdélyi valóságként. Így lettek „nemzeti hősök”, „erdélyi magyar mártírok” a kollaboránsaink, pártaktivistáink még – főként magyarokkal szembeni – cselekményeikért nemzetközi, emberiség elleni bűnösök is. Nemeskürty István: Édes Erdély című írása már egyenesen felháborodást keltett. Ma sem értem, hogy egy ilyen becsületes és értelmes magyar ember hogyan engedhette magát hatodrendű pártagitátorok által félrevezettetni! Közben a Szabad Európa Rádió úgy folytatta műsora felénk sugárzását, mintha mi itt – a sztálinista deszpotizmus kétségtelenül legsúlyosabb áldozatai – megveszekedett kommunisták volnánk.

Nyilvánvaló, hogy 1982-ben útlevelet kapván, legelső dolgom Magyarországon az erdélyi magyarságot bezáró hangszigetelő falon való rés keresése volt. Valamiféle erdélyi magyar tájékoztató szolgálat, és annak a nyugati sajtóhoz kapcsolódása volt az elsőrendű feladat. Püski Sándort, Illyés Gyulát és Csoóri Sándort kerestem, hogy rájuk bízhassam az ügyet. Az Erdélyből áttelepedettekben nem bíztam, hiszen ők voltak az eddigi félretájékoztatók. Balogh Júlia igyekezett a segítségemre lenni a kapcsolatteremtésben, de teljes sikertelenséggel. Mikor már fel akartam adni a reményt, mert mindenütt az erdélyi kommunista kollaboráns lobbiba ütköztem, más ismerőseim segítségével sikerült a Szabad Európa Rádióval, a Magyar Emberjogi Alapítvánnyal és a liberális vonallal kapcsolatot létesítenem. Sajnos, kevés haszonnal, mert a nagy kockázattal kijutatott anyag elkallódott, pontosabban csak töredékének kézhezvételét ismerték el a címzettek.

       Elszigeteltségünk tehát tovább tart. Nem lesz könnyű az áttörés.

2. Hungarofób hadjárat

Az erdélyi valóság legsúlyosabb ténye az a minden eszközzel folytatott háború, amelyet a románság folytat a magyarok ellen, minden román minden magyar ellen, magyar egyén, közösség, intézmény, nemzet, falu és ország, gazdaság, áru, gondolat és alkotás, eszme és munka ellen. A román nemzettudat negatív: az a román, ami nem magyar. Alapja az ok nélküli, indulati, tehát racionálisan legyőzhetetlen magyargyűlölet. Lehetetlen olyan románnak a közéleti szereplése, aki magyarbarátság gyanújába kerül, Grozát is ellenérzés fogadta az elején a románok részéről, amíg később meggyőződött róla a románság, hogy Groza magyarbarát szavai csak magyarellenes tettei leplezésére szolgálnak, mert cselekedetei mindenki másénál többet ártanak a magyaroknak, ezért minden erejükkel melléálltak. Sajnos, a magyarellenes román hadjárat annyira oktalan, hogy akkor is ártani akar a magyaroknak, amikor az nem használ, hanem árt a románoknak is. Bizony nagyon sokat keseregtünk ezen a képtelen viszonyon a börtönben román sorstársainkkal. Hiszen a józanul gondolkodó románok is tudják, hogy létfontosságú számukra is a magyarokkal való megbékélés, hiszen anélkül, így egyszerűen kiírtjuk egymást. De ilyen gyűlöletet táplál más kelet-európai nép nyugati szomszédjával szemben: a szerbek a horvátokkal és magyarokkal szemben, a románok a magyarokkal, az oroszok a lengyelekkel szemben – ilyesmi volt a kuruc korban a németellenesség a magyaroknál, de még ilyenebb mostanában a vendégmunkások gyűlölete a befogadó nemzetek ellen.

Ez a hadjárat folyik ellenünk katonai, diplomáciai, gazdasági, szellemi, művelődési, lélektani eszközökkel, hol a szocializmus, hol a liberalizmus jelszavaival, most például a határok légiesítésével, hogy a magyarok elmenjenek, lehetőleg mindenük hátrahagyásával. Nyilvánvaló, hogy ez ellen a totális támadás ellen védekeznünk kell, és minden erőnkkel keresnünk kell a megbékélés lehetőségét, különben elveszünk.

Jól tudom, persze, hogy ezt az 1945 óta hatalmon lévő magyarországi szovjet-vazallus rendszer tagadja, és következetes propagandájával az anyaországi jóhiszemű, békére vágyó közvéleményt is félrevezette, azt állítván: nincs semmiféle háború a románok és magyarok között. Vannak szélsőséges, soviniszta magyargyűlölő románok, de a társadalom egészére nincs hatásuk, éppen, mint az olyan szélsőséges magyaroknak, akik – mint most én is – eme háború tényét állítják. Ebből az következik, hogy nem kell védekeznünk a nem létező támadás ellen, és nem kell keresnünk a megbékélést a magyargyűlölőkkel, hiszen azoknak nincs tömegbázisuk. Hanem kössünk szövetséget a békés, becsületes, jó szándékú románokkal – „Dunának, Oltnak egy a hangja, Rendezzük végre közös dolgainkat…” stb. – és hozzuk már létre a Dunai Konföderációt. Egyes nagyon becsületes, jóhiszemű, nagytekintélyű magyar közéleti férfiak addig elmentek, hogy a magyarságból még a kétmilliónyi „soviniszta erdélyi magyarság” teljes feláldozását sem találták soknak a románok barátságáért. Szegény Teleki Pál is „örök barátsági szerződést” kötött volt a délvidéki magyarság árán egy olyan hóhányó politikusokból álló jugoszláv kormánnyal, amelyet egyszerűen elfújt pár hónap múlva a szerb nemzeti áramlat, Magyarország pedig kelepcébe került.

A magyarság magatartását a józan logikának kell irányítania: ha folyik a magyarellenes hadjárat, és mi el is hisszük ezt, akkor védekezünk és keressük a megbékélést. Ha nem hisszük a háború tényét, nem védekezünk, nem keressük a megbékélést – ellenségeinkkel –, akkor végünk van. Ha valóban nincs ellenünk háború, de mi azt hisszük, hogy van, és megszervezzük a védekezést, és keressük a megbékélést, csakhamar rájövünk, hogy felesleges volt az aggodalmunk, de nem veszítünk semmit. Ha most kétmillió, illetve négymillió határon túli magyar jajkiáltása, a magyar történelem annyi bizonysága nem volna elegendő „reálpolitikus” dilettánsok észre térítésére, győzze meg őket saját logikájuk, vagy álljanak félre, ne vágják el nemzetük megmenekülésének lehetőségét. Mert ha a magyarság élni akar, békességben a szintén élni akaró szomszédai körében, szervezze meg a totális hadjárat elleni védelmet, és kövessen el mindent a tényleges megbékélés megvalósítására!

3. Csonkamagyar szindróma

Csonkamagyar az, aki a hungarofób hadjáratban nem a magyarság oldalán áll, hanem a támadóién, de azért magát magyarnak mondja. A támadással szemben az egészséges ember védekezik, elfut vagy kitér a támadás elől, meg is adhatja magát, ha kilátástalannak érzi a védekezést, de a támadó pártjára csak a perverz beteg áll – az AIDS teszi ilyen védekezésre képtelenné az emberi szervezetet. Ezt csak olyan egyén teheti meg – fizikailag lehetetlen lévén az egyénnek saját maga elleni támadása –, aki valójában nem érzi azonosnak magát a megtámadott közösséggel, esetünkben az, akinek nemzeti identitástudata csonka vagy hiányos. Lévén a nemzet erkölcsi-értékrendi történelem-szülte közösség, a csonka­magyar nem érzi értéknek a magyarságát, megtagadja a közösséget a magyarság neki nem tetsző csoportjaival, osztályaival, történelmi korszakaival, állama egyes intézményeivel, egyes vallásfelekezetekkel, politikai pártokkal, nemzete gazdasági értékeivel, művelődési alkotásaival, úgy, hogy a rész miatt elítéli az egészet. Az MTK szurkolója a tüdejét is kikiabálja a Fradi ellen, ha az MTK azzal mérkőzik. De ha a Ferencváros a Bécsi Rapiddal áll szemben, már a Fradit pártolja. És nyilvánvaló, hogy minden estben a magyar válogatott mellett áll, bármennyien vannak abban fradisták. Ez nem nacionalizmus, még kevésbé sovinizmus, mert a magyarság egészben való szeretete egyáltalán nem jelenti senki más gyűlöletét: szerethetem anyámat és gyermekemet más anyjának és gyermekének gyűlölete nélkül.

A történelmi Magyarországot maga között felosztó kisantantnak indokolnia kellett a magyarsággal szembeni méltánytalanságát. Elsősorban saját népük erkölcsi tétovázását kellett elaltatniuk. Erre szolgált a kisantant-doktrína a magyarság kollektív bűnösségéről, a magyar értékek – elsősorban az Európában is páratlanul ragyogó –, a magyar történelem tagadása. Mint Jorga Miklós, a kiváló levantinusz tudós mondta volt: „Tagadnunk kell a magyarságnak nemcsak jelenét, hanem egész múltját is, mert a magyar történelem mellett nincs román történelem. Történelem nélkül viszont nincs román nemzeti öntudat, nincs nemzet.” Bár a cseh hungarofóbia alapja az ezeréves magyar politikai történelem dicsősége miatti – lemaradt versenytársi – irigység, Masaryk is Középeurópa valós történelmének megmásításával agitálta végig Amerikát, negatívnak festve a békés, művelt, szorgalmas szlovák nép felett a barbár, erőszakos, kizsákmányoló, tunya magyar nemesség ezeréves rémuralmát.

A magyarság kollektív bűnösségén alapuló új kisantant-doktrína megfogalmazója – és diadalra ravaszkodója – Beneš Eduard volt, akit Churchill Közép-Európa rossz szellemének nevezett. Beneš szerint a magyarság bűnös volt kezdettől fogva. Bűnös volt rátelepedése Középeurópa nálánál értékesebb népeire, még bűnösebb ezeréves kegyetlen, barbár uralma, amelyet a német szupremációval való gyáva megalkuvással biztosított magának. A magyarság azonban nemcsak eredendően bűnös, hanem könyörületet nem érdemlően megátalkodott is, hiszen ahelyett, hogy hálásan megköszönné a világnak – főként szomszédainak –, hogy az elavult Ausztria felosztásakor a magyarokat is saját, független államhoz jutatták, hála helyett rágalmakkal és katonai orvtámadással, németekkel való szövetkezéssel veszélyeztetik jóakaró szomszédaik és az egész emberiség békéjét és biztonságát. A magyarok legbűnösebb része az, amely Trianon után a szomszéd népek uralma alá került, mert ezek botorul elutasítják, hogy beolvadás útján megszabaduljanak a bűnös nemzetiségüktől és egy igazán művelt értékes nép tagjaivá legyenek, ehelyett örökös áskálódásukkal békés, jóakaró szomszédai ellen uszítják az anyaországiakat. Persze, a határon túli magyarokat az egész emberiség érdekében ki kellene irtani, de ez a módszer nem illik a kisantanthoz, ki kell hát őket ebrudalni az utódállamokból – ha csak fel nem hagynak bűnös nemzetiségükkel.

Mindnyájan tudjuk, hogy állításaimban semmit sem túloztam, ezek és ehhez hasonlók naponta hangzanak el felelős politikusok szájából. Túlzás ezen a téren csak a kisantant-népek szélsőséges sovinisztái részéről hangzik, akik minket itt naponta szavaikkal és viselkedésükkel emberi méltóságunkban megaláznak, anélkül, hogy magukat túlzónak éreznék.

A kisantant-doktrína a hungarofób hadjárat leghatékonyabb fegyvere. Azonban el kell ismernünk, hogy – lovagiatlan bár az ilyen fegyverek alkalmazása – teljességgel indokolt és ésszerű ellenségeink részéről. Magam is mondtam, hogy minden eszközt felhasználó, totális háború folyik ellenünk. Viszont csak a támadással szembeni védekezést mondtam szükségesnek, de az erkölcstelen fegyverekkel való védekezést eddig is elleneztem, ezután is ellenezni fogom.

Ha ellenségeinknek természetes szabadsága a magyarellenes kisantant-doktrína alkalmazása, azonban, ha magyar alkalmaz magyarellenes módszert, az nem természetes, hanem beteges perverzió. Pedig – sajnos – gyakori jelenség. A magyar történelem egyes korszakainak vagy egészének a tagadása, a magyar állam jogfolytonossága, a magyar nemesség, polgárság, proletariátus kitagadása a nemzetből, a Habsburg uralom és a Horthy-korszak kiiktatása, hol a liberálisok, hol a nemzetiek létjogosultságának a tagadása, egyes művelődési, művészeti irányzatok anatémája gyakori volt a második világháború befejezése előtt is, még értelmes, jóhiszemű magyarok részéről is. De a második világháború elvesztése egyenesen kisantant kormányt juttatott hatalomra Magyarországon. Nem tudok arcpirulás nélkül emlékezni a 1945-48 közötti Dilettáns Koalíció fakutya-külpolitikájára, gyászos szereplésére a párizsi békekonferencián és azután. A kisantant-doktrínát, a magyarság kollektív bűnösségét harsogta a magyar nyelvű sajtó mindenfelé, ezt hajtogatta annyi, magát reálpolitikusnak képzelő, valójában beteg vagy tájékozatlan, köztiszteletben álló író és népvezér. Nekem is maga Veres Péter magyarázta meg, miért kell felszabadítónak mondanunk a hódítót, barátnak az ellenséget, miért kell megtagadnunk történelmünket stb. Ha elfogadjuk bűnös voltunkat, mi vonhatjuk felelősségre háborús bűnöseinket stb. Hogy Finnországnak csak háborús hősei voltak, bűnösei nem – az nem volt követendő példa Magyarországon. A jobboldali politikai pártokat mindenütt kizárták a választásokról, egyedül Magyarországon zárták ki a középpártokat is, csak azért, hogy ellenfeleink meg legyenek velünk elégedve, semmivé téve a szovjet megszállás előtti magyar politika minden reményét, és lehetetlenné a közeli és távoli ellenséges támadással szembeni védekezést.

A szovjet-orosz főhatalom patronátusa alatt, a bolsevik diktatúra dzsingiszida módszereit felhasználva, a kisantant minden erejével támadt a magyarságra, és ebben a bűnös magyarságot igazságosan büntető, kíméletlen akcióban játszottak kezükre a csonkamagyarok, védekezésképtelenné bénítva a magyarságot a kisantant-doktrína mételyével. Hallottuk itt, Erdélyben, hogy hajdani diáktársunk, Cseres Tibor úgy megírta az „igazat” a magyarok rémtetteiről, hogy Tito is megsokallta – miután negyvenezer magyart legyilkoltak a csetnikek. Vajon Cseres Tibor hogyan néz az általa halálra ítélt – bűnös, mert magyar – délvidéki kivégzettek hozzátartozóinak a szemébe? A Beneš Kassai Programja alapján deportált magyarok és a Groza álnoksága folytán jogfosztott erdélyi, vagy az Anyaországban, otthon üldözött „úri magyarok”, volt „kizsákmányolók, horthysták, frontharcosok” – voltaképpen tehát az egész magyar nemzet, hogyan ítéltetett el minden kihallgatás nélkül. Nem bírói ítéletben – úgy nem lehetett volna elítélni –, hanem újságcikkben, regényben, versben, drámában, iskolai tanításban, színházban, moziban, parlamentben, szakszervezetben, pártba, mindenütt. Nálunk Balogh Edgár, Beneš leghűségesebb tanítványa, a proletárdiktatúra legkészségesebb szolgája vezette „a minden magyar bűnös és megbüntetendő” kórust, olyan sikerrel, hogy az erdélyi magyar fogolytábor legfőbb elöljárója lett a román soviniszta-kommunista diktatúra kegyéből, és ebben a minőségében képviselte a magyar rabtábor érdekeit.

Hogy Magyarországon mi volt, azt jobban tudják az anyaországiak. Hogy közéleti kérdésekben nem realista, hanem gyáva és együgyű skriblerek hogyan ítéltek halálra, kényszermunkára, gályarabságra milliókat – nem győzöm ismételni – egyedül csak a megszálló ellenség dicséretére, megelégedéséért áhítozva, az példátlan. Európa történetében, ilyen mértékű nemzetgyalázásra egyszerűen nincs példa.

Ötvenhat felmentette a magyarságot minden vád alól, úgy, hogy a vádak visszaszálltak a vádlók fejére. Ezt a kisantant nem tűrhette, akcióba lendültek hát a csonkamagyarok mondván: A forradalmat csak a kevés hevesvérű, megfontolatlan fiatal csinálta. A magyar nép nagy többsége nem vett részt benne, hiába hiszi a világ, hogy ez az egész magyarság ügye volt. A „józan” magyarok elutasítják a forradalmárok túlzó állításait a szovjet megszállók emberi jogokat sértő uralmával kapcsolatosan. Magyar írók írtak alá ilyen tartalmú nyilatkozatot 1957-ben! A magyar értelmiség pedig felhasználta a kádárizmus kínálta lehetőséget – „Velünk van az, aki nincs ellenünk!” –, és visszamentek az egyiptomi húsos fazekakhoz. És most már nyakló nélkül folyt tovább a lélekmérgezés, a nemzeti értékek tagadása, a nihilizmus terjesztése, a legvégzetesebb tevékenységben, a nevelésben. Lelkes magyar történész-professzorral beszélgetvén, megdöbbenten hallottam, hogy 1848-49-ben az „igazság” nem állt egyértelműen a szabadságharcosok oldalán, figyelembe kell venni a másik oldalon harcoló nemzetiségek törekvéseit is. – Hogy a magyar népnek soha sem kell a törekvéseit figyelembe venni, hogy a magyaroknak még a vádakkal szembeni védekezését sem kell meghallgatni – ehhez nem kell kommentár!

Nálunk Erdélyben minden a Beneš-Groza-Balogh Edgár receptje szerint ment. Ötvenhat ürügyén minden értelmiségit megszorítottak, hogy nyilatkozzék: Mi volt Magyarországon: népi forradalom vagy becstelen, reakciós ellenforradalom? A pártaktivisták, újságírók, egyetemi tanárok, köztisztviselők expressis verbis kellett nyilatkozzanak állásvesztés terhe alatt, mások részéről elég volt a beleegyező hallgatás. Minket, letartóztatottakat sem valós vagy koholt cselekményeink tárgyában gyötörtek, hanem a „revoluţie-contrarevoluţie” kérdéssel. Jól tudták, aki hajlandó a magyar Ötvenhat elítélésére, annak annyira megsérül a lelke, hogy ezek soha nem lesznek képesek népük, történelmük, hagyományaik melletti kiállásra, legjobb esetben is csak sebük nyalogatására készteti őket vívódó lelkiismeretük. – És ezek a professzorok nevelték az erdélyi magyar tanárokat egész nemzedékeken át, hogy a kisantant-csonkamagyar métely tovább terjedjen most már minden erdélyi magyar gyermekben, későbbi fiatalban és felnőttben.

Mikor ezekről beszélek, mindig látom az ellenkezést hallgatóim arcán: Igazuk van azoknak – a kollaboránsoknak –, akik Dobait szélsőséges őrültnek mondják. Még szerencse, csak kevesen vannak hozzá hasonlóak. –

A kétmilliónyi erdélyi magyar negyvenöt éve van némaságra ítélve. Valóban olyan szorosan szigeteli el őket az a néhány ezer kollaboráns, aki ebből él, hogy a magyarság ellenségei tetszésük szerint vezetik félre a világot az erdélyi valóságról. Így a félretájékoztatottak még most sem látnak más életlehetőséget a magyarság számára, mint hogy bűneiért vezekelve, szolgálják a náluknál olyan „sokkal különb” szomszédaikat. – Ha valaki védőbeszédet akar mondani halálos bűnnel vádolt nemzete mellett, az szélsőséges őrült?

4. Romániai Magyar Demokrata Szövetség

Az RMDSZ megalakulását megnyugvással fogadtuk, hiszen az természetes következménye volt a politikai változásoknak. Jól tudtuk, a politikai alkuknak nemigen vannak dokumentumai, és ha volnának, akkor sem szokás őket közzétenni. A második világháború indulásának, lefolyásának, még kevésbé végének és folyományainak politikai, diplomáciai tényeit, cselekményeit, aktusait csak hírből vagy rémhírből ismerjük ma is. Jaltát emlegeti a világ a Szovjetunió félévszázados közép-európai koncessziója forrásaként, pedig valószínűtlen a helynek, időnek és cselekménynek ez a drámai hármas egysége. Még mindig csak szóbeszéd folyik a Gorbacsov-kapitulációk tartalmáról, legyenek az érdekeltek gondolkodó egyének, vagy milliós – esetleg sokmilliós – nemzetek. Szemünk előtt folyik a Szovjetunió visszavonulása Közép-Európából és a proletárdiktatúrának valami mássá alakulása. Az átalakítást mindenütt az uralkodó állampárt kívánságára, az államvédelmi hatóságok szervezték és bonyolították le: ha az ÁVH-ban egyetértés volt, békésen zajlott le minden, ha egyenetlenség vagy vita vagy rivalizálás, akkor fegyveres csetepatékkal, mint Romániában. Úgy látszik, Gorbacsov – az összes reformkommunista tényezővel egyetértésben – a következő feltételeket szabta a szovjet hatalom és a szocialista gazdaság visszavonulásának: a jelenlegi államhatárok megmaradnak, a kollaboránsok megőrzik állásukat és szerzett vagyonukat, valamint azt, hogy senkit sem szabad felelősségre vonni a bolsevik diktatúra alatti cselekményeiért. Ezeken a feltételeken belül jöhet a piacgazdálkodás, kapitalizmus, és lehet kártalanítani. Úgy tűnik, az államok többségében azonnal vége van az egypártrendszernek: Magyarországon kerekasztal megegyezéssel, másfelé, mint Romániában is, egyelőre egyetlen – reformkommunista – politikai csoport szervezi a többpárti választásokat. Mivel a többpárti kerekasztaloknál is a leköszönő állampárt döntött, úgy tűnik, lényegtelen a különbség a két eljárás között. Én azonban, a romániai helyzet ismeretében nagyon lényegesnek érzem a különbséget, hiszen a kerekasztalnál az állampártok ellenzéke is kapott politikai szerepet, amíg például Romániában, csak „magánkezdeményezésként” indulhat a választásokon. – Ha egyáltalán lesznek valós választások, több, szabadon állított jelölttel.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetséget a magyar nemzetiségű román állampolgárok számára létesítette a reformkommunista Nemzetmentő Front, minden bizonnyal teljes egyetértésben a nemzetközi hatalmi erőkkel – és a magyarországi kerekasztal pártjaival. Egyelőre olyan, mint annakidején a Magyar Népi Szövetség volt, az állami egypárt alárendelt szervezete. Lesz-e belőle – legalább több évtizedes késéssel, úgyszólván záróra után – magyar reformkommunista párt, vagy sem, az majd elválik. Tudjuk, Balogh Edgárék annakidején hiába igyekeztek valamilyen autonóm magyar kommunista pártszervezet létrehozására – hiszen az erdélyi magyarságnál sokkal kisebb etnikai közösségeknek, csoportoknak is volt saját kommunista pártjuk –, ez mostanig sem sikerült.

Két dolog aggaszt minket az RMDSZ-szel kapcsolatosan. Az egyik az, hogy kizárólag kommunistákból áll az egész vezetősége, még szimpla kollaboráns sincs közöttük, nemhogy ellenzéki volna. Ígérik ugyan, hogy a belépni akaró pártonkívülieket a választások után majd befogadják, de viselkedésük ellentmond ígéretüknek, mert most semmiféle más szervezkedést nem tűrnek, nemhogy politikai pártot, de még magyar gazdakört, ipartestületet, pedagógus szövetséget sem. A magyar nyelvű sajtó is teljesen az ő kezükben van, illuzórikussá téve a sajtószabadságot – és folytatva az erdélyi magyarság információs elszigetelését.

Az RMDSZ-szel szembeni másik aggodalmunk az alapító személyek miatt van. Az erdélyi magyarságot a világ előtt a kommunizmus szálláscsinálóiként vádolják. Mi nem engedhetjük meg magunknak azt a – hülye – elutasítást a proletárdiktatúra nemzetközi felszámolóival szemben, hogy közismert, cégéres kommunistákat állítunk az erdélyi magyarságot képviselni hivatott élére. Balogh Edgárt a román nacionalisták – és börtönbeli hazafiak – nemzetközi büntetőbíróság elé akarták küldeni emberiség elleni bűnnel vádolva, hiszen valóban legfőbb megteremtője volt a kommunizmusnak Romániában, agitálva az osztályharc, a kizsákmányoló réteg likvidálása és egyebek mellett. A börtönben öt magyar nemzetiségűt mondtak ilyen „nemzetközi bűnözőnek” a politikai elítéltek: Balogh Edgárt, Bányai Lászlót, Demeter Jánost, Kurkó Gyárfást és Macskási Pált. Nem volna szabad az egész diktatúra alatt magas pártfunkciót viselő Sütő Andrást, vagy a közismert agitátort, Balázs Sándort, sem pedig a legbizalmasabb pártfunkciót, a könyvkiadást vállalt Domokos Gézát futtatni. Őszintén csodálkozom, hogy ilyen értelmes emberek nem veszik észre, hogy jelenlétük árt népünk ügyének!

Laikusok között állandó vita tárgya, hogy kiket, milyen ügyben, milyen mértékben képvisel az RMDSZ? Politikai szervezet lévén, kiknek a politikai érdekét látja el? Szigorúan csak a programját elfogadó tagjaiét, magyarul, a kommunistákét. A politikai képviselet ugyanis Románia törvényhozásában való részvételt jelenti, és csak az erdélyi magyarság nemzetiségi jogállását nem érintő kérdésekben, hiszen az erdélyi magyar nem-kommunisták szerint a magyarság jogállása a nemzetközi jog hatáskörébe tartozik, nem belügye Romániának. Kevésbé szigorú elvszerűséggel vizsgálva a kérdést, az RMDSZ képviselheti minden rászavazó állampolgár – akár minden erdélyi magyar – politikai érdekeit, hiszen a kisebbségi politikai szervezet parlamenti szereplése – Balogh Artúr szerint – olyan, mint kutya farkán a vitézkötés: figyelemkeltő cifraság, amely csak mások bosszantására szolgál. Az RMDSZ képviselők aránya nem haladhatja meg a 10%-ot, semmi esélye sincs arra, hogy javaslatait a 90%-os többség le ne szavazza. Hogy egyáltalán legyen magyar képviselő a román parlamentben, arra elég három ember. A többi helyre jó választási paktumokkal román pártok szövetségét kellene megnyerni általános – nem nemzetiségi – érdekek megvalósítására.

Jogi képviseletét az RMDSZ csak azoknak láthatja el, akiktől ilyen megbízást kapott, tehát senkiét. Az RMDSZ senki terhére nem köthet semmiféle megállapodást. Bár efféle politikai alkudozások megszokottak a politikai életben, de – mivel két fél megállapodása soha sem kötelez harmadikat – ezek csak hangulatkeltésre valók. Nemcsak a képviselet, de egyetlen egyén sem mondhat le érvényesen személyi jogairól, sem csoportos szerzett – örökölt – jogairól: senki nem lehet más rabszolgája, más által nem gyakorolhatja házastársi jogait stb.

Az 1989-es esztendő folyamán az erdélyi magyarság megvitatta a maga fontos kérdéseit, ezek között az erdélyi magyarság képviseletének ügyét is, és teljes egyetértésre jutott: csak az egész nemzetrész minden szakmai, gazdasági, művelődési, intézményi, társadalmi egységének, minden közösségnek, testületnek a küldötteiből alakított Erdélyi Magyar Tanács hivatott érdekeink képviseletére. Most az RMDSZ megszokott egypárti, hatalmi szóval magát „érdekképviseletnek” mondja, újjászervezi a kommunista párt (szigorúan központosított) szakosztályait, hogy ezzel is akadályozza az alulról szervezett, valós érdekképviseleti szervezetek, testületek megalakulását.

A laikusokat félrevezetik a rosszhiszemű politikusok, „az erdélyi magyarság legitim képviseletének” mondván az RMDSZ-t. Ha a legitim jogfolytonosságot a Román Kommunista Párt vonalán követjük, akkor tagadhatatlan a Román Nemzetmentő Front és annak magyar fiókszervezetének, a Romániai Demokrata Szövetségnek a legitimitása, de ennek kijelentése az erdélyi magyar nép diktatúra alatti jogfosztottságának a folytatását jelenti. – Sajnos, minden jel arra mutat, hogy a közép-európai proletárdiktatúrát felszámoló nemzetközi lobbi ezen az állásponton van. Illúziókat hát nem táplálok ezen a téren, de reményeket igen: az anyaországi sajtóban szóhoz juthat a negyvenöt éve némaságra ítélt erdélyi magyar nép, akkor talán mireánk is eljön az egypártrendszertől való szabadulás, a demokrácia szervezkedési szabadsága. Ehhez kérem Csoóri Sándor segítségét!

5. Polonikária az Európa-házban

A keleti főhatalom visszavonulása után most mindenki a nyugati integrációt sürgeti, a kommunista internacionálé után a kapitalista nemzetfeletti szervezkedést. Hajlandók vagyunk úgy tekinteni nyugati barátainkra, mintha azok valóban önzetlen felszabadítók volnának, egyedül a mi érdekeinkért buzgólkodnának a nyugati kormányok, teljességgel elfelejtkeznének egyetlen kötelességükről: Saját államuk polgárainak (egészen önző) érdekképviseletéről. A valóban megmutatkozó jóindulat nem jelenti azt, hogy a nyugati hatalmak bármelyike is ne helyezné bármely polgára egyéni érdekét bármelyik közép-európai nemzet érdeke elé. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a nyugati jóindulat minden közép-európai népnek szól, magyaroknak is, ellenségeiknek is. Biztos, hogy eddig is verseny folyt a nyugati rokonszenvért, és ez a verseny várhatóan erősödni fog. Magyarországnak most a lehető legjobb a nyugati megítélése – milyen jó volna, ha ezt most ki tudná használni a szomszédaival való tényleges megbékélésre! – de ahogyan én a kelet-európai észjárást, világszemléletet, minden eszközt megengedő erkölcsöt ismerem, Magyarország csakhamar kiesik abból a cukros kosárból, amelyben – talán – nem is volt benne.

Ha Magyarország mostani szabad politikai szerveződése az 1944. március 19-én, a német megszállással megszakadt, több száz éves, szerves demokratikus fejlődését vállalja és folytatja, akkor jelenlegi előnyét még fokozhatja is – nemcsak a maga polgárai, hanem egész Közép-Európa és az egész emberiség javára. Erre egyetlen esélye van: meg tud-e szabadulni a keleti uralomra jellemző polonikáriától, hogy a magyar nemzet egészét – persze, elsősorban a magyar állampolgárokét – szolgáló személyeknek adja a közhatalmat, vagy marad a hivatásos közszolgálók érdekszövetkezete, gyarmata.

Európa a keresztyénség földjét jelenti. Még az ókor végén a két részre oszló keresztyénség két részre osztotta Európát: Az erkölcs törvényeit maximális tisztasággal megfogalmazó Keletre, és az erkölcsi elvárásokat gyakorlatban alkalmazni igyekvő Nyugatra. A Római Keresztyén Birodalmat hithű ortodox módon konzerváló Bizánc, majd ennek utóda, Moszkva – és délen a másik jogutód: az Ozmán Birodalom – konzerválta az ókort, míg a társadalom erjesztő – fejlesztő – mikrobáitól nem védett nyugati fél fejlődésre kényszerült. Előbb a társadalmi kényszerhatalmat maguknak hódító barbár népeket szervezte keresztyén nemzetekké, kitalálván számukra Dávid zsidó királysága mintájára – az Isten törvénye szerint szervezett – keresztyén nemzetállamot, mint a keresztyén konföderáció tagját. Azután iskolára fogta a barbár királyokat, vezéreket, nemeseket, polgárokat, szolganépeket és néhány száz év alatt a Nyugati Egyház az emberiség szellemi élcsapatává nevelte az európai – pontosabban: nyugat-európai – nemzeteket, a történelmi fejlődés során természetesen kialakult társadalmi hierarhiájával együtt. A hatalmi hierarhia alapja Nyugaton Isten szolgálata volt, minden lehetőséggel, értékkel, akár élettel, harccal, munkával – és persze, minden olyan más eszménynek a szolgálata, amelyet Isten rendelt: az Egyháznak, Hazának, Nemzetnek, Királynak, Családnak, Becsületnek, Szabadságnak, Igazságnak, Jóságnak, Szépségnek. Az ember szent kötelessége tehát – királynak éppen úgy, mint a kézművesnek – Istennek és felebarátainak az önzetlen szolgálata, egész élete tevékenységével, képességei szerint szabadon forgolódván a világban.

A nemzetállami status csak a nyugat-európai történelmi fejlődésre jellemző. A világ többi részén, tehát Kelet-Európában is, maradt a régi, megszokott területi közület, a deszpotikus birodalom – impérium. Itt nem differenciálódott a társadalom hierarhikus rétegekre, tehát nem volt szükség az ettől megszabadító liberalizmusra, sem a közérdeket az egyénivel összeegyeztető demokráciára. Keleten a közhatalomnak kétféle alávetettje van: a minden kötelességet hordozó alávetett nép, és az alávetést megvalósító köztisztviselő, a polonikár.

Tudom, a nyugati magyar politikai irodalom nem ismeri ezt a kifejezést, mert azt a fogalmat sem ismeri, amelyet a kifejezés fed, mivel a despota szolgálatát magánérdekből ellátó professzionizmus ismeretlen Nyugaton. Miután a nyugati politikai eszmék világdiadalt arattak – nemzeti jogállam, alkotmányosság, demokrácia, szabadság-egyenlőség-testvériség stb. –, Kelet-Európában is ezekre hivatkozva jutnak immár közszolgálatba – a polonikárok.

A „polonikár” kifejezés a román politikai zsargonból való, én is a börtönben hallottam. Eredeti jelentése a katonáknak, kantinkosztosoknak, foglyoknak ételt osztó személyt jelenti – polonik = merőkanál –, innen ment át a közhatalmi javakat elosztókra – illetve az abból élőkre. „Polikár”-nak nevezték magukat a múlt században az oszmán uralom ellen lázadó szabadságharcosok, de – nálunk a „Kuruc – Kurva” zsargonkifejezéshez hasonlóan – a polikárok a hatalom bármilyen csekély részének a birtokába jutva, szabadsághősből polonikárrá alakultak. Az orosz, a román és más kelet-európai irodalom állandó témája a falusi csendőrőrmester, az adószedő, a jegyző, és a vasúti forgalmista, bakter, gyári kapus, vagy autóbuszsofőr basáskodása. Ezen a „haladó” nyugati megdöbben, holott Nyugat-Európa – és az ehhez csatlakozott nyugati rendszerek – kivételével a világ minden más táján, sok ezer esztendő óta így működik a közhatalom. Ezeknek a basáskodó, megvesztegetést követelő tisztviselőknek a magánérdeke szolgál a közhatalom alapjául, és bizony ez rendszerint szilárdabb alap a nyugati „közmegegyezésnél”. Jól működő polonikáriában a tisztviselői önkényuralom – mint például a Bizánci Birodalomban volt – csak a közhatalomra, közbiztonságra, közrendre vonatkozik, nem érinti az „állampolgárok” magánérdekeit, és nagy gazdasági prosperitást eredményezhet. De nyugati értelemben vett politikai életet, alkotmányosságot, autonómiát, valóságos politikai pártokat itt senki ne keressen, mert nincsenek – és nem is lesznek.

Nyugaton a koreszmék által követelt értékrend volt a mindenkori társadalmi kiválasztás alapja: A bátorság, vitézség, testi erő, fortély, gazdasági, szellemi erő, értelem, tehetség, rátermettség, vagy ezek hite, a népszerűség juttatta az egyéneket a hatalom birtokába. A hatalom birtoklása nyugaton mindig rossz üzlet volt, mert még egy kis községi elöljáróság is sok önzetlen áldozatvállalást követelt de javadalom nem járt vele. A haza és király szolgálata a hűséges alattvalónak még az életét is elvárta áldozatul. Aki az áldozatvállalásban kivált – vagy nem került ezzel ellenkező gyanúba – nyugaton az került a társadalmi rangsor magasabb fokára. Keleten viszont a kényszerhatalom, vagy az azt megszemélyesítő központi, vagy helyi despota iránti odaadó hűség a társadalmi felemelkedés eszköze, és ez jogosította fel a hatalomrészest a hatalomrésze anyagi hasznosítására. Keleten nem a haza, a király, a vármegye, a város, a céh, a hitközség, a család vagy egyéb erkölcsi érték önzetlen szolgálata az érdem, hanem azt dicsérik, aki neki jutó közhatalmi részt ügyesen tudja a saját hasznára fordítani. Ez nemcsak köztisztviselőkre vonatkozik, hanem minden hazafira. A keleti hazafi tehát, kiköveteli a maga anyagi haszonrészét a hazából, a nyugati hazafi viszont nem kapni akar a hazájától, hanem adni akar annak, akár életét is képes feláldozni érette. Hogy ez a kétféle közerkölcs milyen Egyesült Európát fog tudni fenntartani – az itt a nagy kérdés.

A Közép-Európa feletti szovjet-orosz főhatalom polonikárián nyugvó deszpotikus politikai rendszereket statuált nemcsak Romániában, de Magyarországon is. Ennek folytán a nyugat-európai értelemben vett közerkölcsök egyszerűen elenyésztek. Hülyének nézik azt, aki önzetlenül szolgálja a közösséget, legyen az akár egyház, akár sportegyesület. Az állami és kollektív vagyonból lopni pedig valósággal közérdek. Nos, Romániában a politikai változások nem eredményeztek semmiféle személycserét sem a központi, sem a helyhatósági szervekben – az állami vállalatoknál pedig még kevésbé. Meg kell mondanom, hogy a magyarországi kerekasztal eljárása is a polonikáriára jellemző: A hatalombirtokosok pozíciójára veszélyt jelentő ellenzékieket bevették a hatalomban részesülők közé, elvonván ezeket az alávetett nép oldaláról. Hogy ezek a volt ellenzékiek vonják-e maguk után az alávetettek kiválóit, széles alapú, szerves kapcsolatot építve ki az állam polgáraival, vagy elzárkóznak az alávetettektől, és maguk számára igyekeznek hasznosítani közhatalmi részesedésüket – ez a következőkben fog kiderülni.

Az Európa Házzal kapcsolatosan nincsenek illúzióim: Az az Egyesült Európa, amelytől minden tagja csak kapni akar, az nem hazája senkinek, hiszen áldozatot senki sem akar érte hozni. A materialista önzés világdiadala korában, amikor az anyagi haszon az egyetlen érték, ilyen integrációtól hiába várjuk reményeink teljesítését, a valós megbékélés megteremtését.

6. Wesselényi Miklós béketerve

Aki az én nevemet ismeri, az erdélyi Ötvenhattal kapcsolatosan hallott rólam, pontosabban: az erdélyi ENSZ-per elsőrendű vádlottjaként és elítéltjeként lettem ismeretes, mint az erdélyi kérdésnek az ENSZ elé terjesztésre készült memorandum szerzője – erre, Az erdélyi kérdés című tanulmányra mondta volt Kertész Gábor, a börtönben meghalt csoporttársam, hogy „ez a 20. század legdrágább írásműve”, mert aki csak hallott róla, már öt évet kapott, aki olvasta is, az már tízet, aki beszélt róla, az húszat, aki részt vett benne, az legalább huszonötöt – mármint annyi esztendei kényszermunkát. A román hadbíróság nagyon találóan ítélte meg a helyzetet, amikor megállapította, hogy Trianon fennmaradása akkor, 1957-ben forgott a legnagyobb veszélyben, mert a magyarság évszázadok óta nem volt annyira népszerű a világközvélemény előtt, mint akkor. Ezért hoztak olyan ítéletet, amely lehetőleg eltünteti a világ elől a memorandumot is, szerkesztőit is, és a Securitate azért uszíttatta reánk ügynökeivel még a passzív kollaboránsokat is, ügyünk ellen és mi ellenünk, hogy megakadályozzák az erdélyi kérdés megoldatlanságából eredő feszültségek miatti robbanást. – Amint látjuk, ez sikerült is nekik.

Hiába telt el azóta egy emberöltő, minden látogatómnak ez az első kérdése: Milyen megoldása van tehát az erdélyi kérdésnek?

Mindenek előtt meg kell mondanom, hogy – bár a bíróság előtt vállaltam – én csak íródeákja, titkára voltam az ENSZ-memorandumnak, mert annak egyedüli valóságos szerzője az egész erdélyi magyar értelmiség. Bárki leellenőrizheti a még élő kortársak megkérdezésével, hogy semmi sem volt abban az írásműben, amiről a harmincas évek közepétől, de különösen negyvennégy után, nem beszéltek volna minden erdélyi társaságban. Én ezeket csak írásba foglaltam a nálam tekintélyesebb közéleti férfiak utasítására vagy kérésére. Azért is tárgyalja a memorandum az összes megoldási lehetőséget.

A másik, amit a válasz előtt figyelembe kell venni, az, hogy itt nemcsak egyszerűen nemzetiségi kérdésről van szó – az könnyen megoldható lett volna egy, a nemzetközi jogi szabályozásnak megfelelő nemzetiségi törvénnyel –, hanem a két nép egészét egymással szembeállító ellentétről. Ha a románság 1920 után megelégedett volna az Erdély feletti uralommal, és nem folytatta volna tovább a magyarsággal szembeni gyűlölet-háborút – most már az új hatalmi eszközökkel is – talán mára az erdélyi magyarok olyan magyar anyanyelvű román hazafiak volnának, mint az elzásziak Franciaországban. De így nincs olyan magyar, aki Románia alattvalója kívánna lenni, illetve – mint ezt a Securitate a vallatásaimkor elismerte – csak annyi magyar kíván román alattvaló lenni, ahány román vágyik magyar uralom alá.

Négyféle politikai keretben képzelhető el az erdélyi kérdés megoldása:

1) Egész Erdély – a trianoni határ és a Kárpátok közötti terület – legyen Románia uralma alatt, az erdélyi magyarság autonómiájának biztosításával.

2) Legyen Erdély Magyarország uralma alatt, az erdélyi románok autonómiájának biztosításával.

3) Legyen független Erdélyország.

4) Osztassék el Erdély területe méltányosan Románia és Magyarország között, békés, kényszer és anyagi veszteség nélküli átköltözési lehetőség biztosításával.

Az egész Erdély feletti román uralmat annak idején, magyar részről csak Balogh Edgár és kommunista társai támogatták. Bár minden magyar szíve vágya lett volna az egész Erdély feletti magyar uralom, a többség erről „sajnos, erre nincs lehetőség” – sóhajtással lemondott. Kitartottak viszont mellette az öregek és a magyar egyházak püspökei: Vásárhelyi János, Márton Áron, Józan Miklós és Lax Szalvator. Emellett állottak Dobry János és – később – Kertész Gábor csoporttársaink. A püspökök, és akik még emellett a megoldás mellett voltak, a magyarság elévülhetetlen jogaira hivatkoztak. Nem valami prókátori profit-alapon, hanem azért, mert az ívódott be szent hagyományként nemcsak a magyarok, hanem a más nemzetiségűek többségének haza-tudatába is. Lax Szalvator rabbi és Kertész Gábor ügyvéd-publicista érve az volt, hogy „Egész Erdélynek magyar uralom alá kell kerülnie, mert az alapvető emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani – még a románoknak is.”

A független Erdélyország mellett voltak Jordáky Lajos, Pásztai Géza, Wenetsek József és általában a szociáldemokraták. Legfőbb érvük a Helvét Konföderáció volt, elfelejtvén, hogy azt nem külső kényszer létesítette az érdekelt népek vágya ellenére, hanem a népek szabad akarata. Már akkor is volt néhány heterogén, mesterséges állam, mostanra még több van: Észak-Írország, Libanon, Ceylon, Ciprus. Mindegyik élő bizonysága annak, hogy a heterogén nemzetiségű állam valóságos pokol, amelyből a belekényszerítettek polgárháborúval, terrorral és népírtással igyekeznek szabadulni.

A Wesselényi-elv, azaz Erdély területének méltányos megosztása és a békés lakosságcsere mellett volt annak idején minden erdélyi magyar személyiség, kivéve az előbb említett független Erdély-pártiakat, valamint a kommunistákat és a szociáldemokratákat. A közvélemény harminc éven át való gyakori konzultálása, sok vita és becslés alapján, nyugodtan kijelenthetem, hogy a Wesselényi béketervét tartotta a maga számára legelfogadhatóbbnak nemcsak a polgárság, hanem a földművesség túlnyomó többsége is, a székelyeket is beleértve. Nem kisebb érv szólt emellett a megoldási mód mellett, mint a méltányosság, a mindkét félnek egyenlő mértékkel mért igazság, a keresztyén és egyetemes emberi erkölcs egyik alappillére. Jó tudni azt is, hogy Maniu Gyula, az erdélyi román nacionalisták vezére is a Wesselényi-elv szerinti megegyezést javasolta a harmincas években. Letartóztatásunk után érdekes volt a Securitate magatartása: Csak legyintettek azokra, akik egész Erdélyt akarták Magyarországnak, mert – mint mondták – annak semmi esélye sincs. A független Erdélyt akarókat pedig elengedték, még ha le is tartóztatták. Bíróság elé csak a Wesselényi-elv híveit vitték, azokat nézték ellenségnek, mert szerintük is csak annak van esélye.

Ez volt a helyzet 1957-ben. Most azonban 1990-ben vagyunk, a proletárdiktatúra és a szovjet szupremácia már a múlté. Magyarországnak Ötvenhat érdeméért és liberalizálódásban való élenjárásáért most is kitűnő a nemzetközi megítélése. Azonban a Gorbacsov-kapituláció egyértelműen a jelenlegi határok helybenhagyását írja elő. Sajnos, ezt a kisantant diplomáciája – nem utolsó sorban az emigráció – a trianoni határoknak minden áron való fenntartására magyarázta – és sikerrel. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi kérdés megoldásának nincs itt az ideje, illetve, Romániára bízza a kérdés kezelését: Románia ezzel a sors végtelen kegyéből még egy alkalmat kap a Trianoni Szerződésben vállalt kötelezettségei teljesítésére, azaz az erdélyi kérdésnek az 1957-es ENSZ-memorandumunk 1. sz. módja szerinti megoldására: Erdély román uralom alá kerül, a magyarság autonómiájának biztosításával. A múlthoz képest annyi a nóvum, hogy most Magyarországra bízatott annak a megállapítása, hogyan áll Románia „a demokratikus jogállam és az emberi szabadságjogok megvalósításával”. A világsajtó következetesen hangsúlyozza ezt, nem törődve Románia nemtetszésével. Most tehát jogászként sem mondhatok egyebet: Mindent meg kell tenni, hogy az erdélyi kérdés Románia jelenlegi határain belül megoldassék, és csak ennek lehetetlenné bizonyulása után szabad más megoldást keresni. Most tehát a románokon – szándékosan nem mondtam az állam nevét, mert itt a román nemzet összességéről van szó – van a sor. Oldják fel a határaikra nehezedő feszültséget, megfelelő közhatalmi és társadalmi intézkedésekkel.

Magyarországnak nagyon hálás és kényelmes szerep jutott, töltse hát be méltósággal és becsülettel: A sajtó ugyan közvetlen ellenőrzési jogot ad Magyarországnak, de a nemzetközi jog világosan kimondja, hogy a Párizsi Békeszerződés végrehajtásának ellenőrzése a Négy Nagyhatalom hatáskörébe tartozik. Magyarország, mint aláíró fél a nagyhatalmak tudomására hozhatja pozitív, vagy negatív észleléseit, amelyeket az erdélyi magyarsággal – és az itteni kollaboránsokkal – való szerves kapcsolatában szerzett. Tekintettel kell lenni a román nemzeti érzékenységre és a román állam méltóságára: A legszigorúbban a tényekre kell mindig szorítkozni, minden kommentár nélkül. Legkisebb kétely esetén is a nemzetközi bíróság ténymegállapításáért kell folyamodni. Békét akarunk és nem viszályt! A magyar kormány tartsa mindenkori elsőrendű kötelességének Magyarország szolgálatát – ahogyan ezt a romániai börtönök magyar elítéltjei által fogalmazott Erdélyi üzenet kifejti –, hiszen a határon túliaknak is csak erős és tekintélyes Magyarország segíthet.

Meg vagyok azonban győződve afelől – éppen azért, mert jól ismerem a románokat –, hogy hiába bízza most Európa a románokra az erdélyi kérdés megoldását, és a magyarság hiába lesz bármennyire is engedékeny ennek érdekében, a románság nem fogja a problémát megoldani, nem is tudja, nem is akarja. A romániai változások helyükön hagyták a Ceauşescu soviniszta-kommunista polonikárjait – mint ez az RMDSZ-ből is felbecsülhető – ezek pedig még hírből sem ismerik, mi egy modern népjóléti jogállam, nemhogy annak normáit a sok nyomorúságot megélt román népre alkalmazva gyakorlatba is tudnák tenni. A polonikár ugyanis az ország területét nem hazának, a nemzet eltartó otthonának, hanem vadászterületnek nézi, és minél több visszásság van az adminisztrációban, annál bőségesebb zsákmányra számíthat. Ezeknek hát minél nagyobb terület kell, nem gondolva annak infrastrukturális terheire, hiszen amúgy sem akarnak javítani semmin. „Legalább nem lesz jó a magyaroknak, és elmennek ők is a németek után.” – indokolják meg „hazaszeretően”. Nem látok esélyt arra, hogy a jelenlegieket józanok, vagy mérsékeltek váltsák fel, és ne még szélsőségesebbek.

Nyilvánvaló, hogy a feszültség csak a Wesselényi béketerve kivitelével oldódik fel, ez hozza meg a térség és Európa stabilitását. Erre azonban nem számíthatunk, csak a Trianoni Szerződés végrehajtását remélhetjük. Ennek első lépése a magyarsággal szembeni hadjárat azonnali megszüntetése, hogy utána helyreállíttassanak a magyarság szerzett jogai, és biztosíttassék az állampolgári jogegyenlőség elve. Ennyire sem hiszem, hogy futná a román vezetők bölcsességéből, de – nagy örömömre – erre mutató jeleket észleltem európai, józan gondolkodású román ismerőseimnél, amikor azok egyszerre magyarul kezdtek velem beszélni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a történelmi Magyarország minden polgára tetszése szerint használhatja anyanyelvét, ez szerzett joga minden leszármazottjuknak, a magyaroknak is. Tehát: nem lehet Erdélyben köztisztviselő, aki nem tud románul, magyarul és minden más itt használatos nyelven. Sürgősen vissza kellene állítani a magyar intézményeket az 1920-as status quo szerint. Azután jönne a kommunista diktatúra által összekuszált gazdasági-anyagi-tulajdoni viszonyok rendezése. A múlt hibáinak eltüntetése után láthatnak neki a románok országuknak az európai elvárásoknak megfelelő szervezéshez és felépítéshez.

Ebben a jövőépítésben mindnyájan részt kell hogy vegyünk, akik Közép-Európában emberi életet akarunk élni!

7. Számképi viszonylagosság és etalon status quo Erdélyben

A kisantant propaganda belesulykolta nemcsak a szabad világ, de még a magyar közvéleménybe is, hogy Erdély lakosságának többsége román nemzetiségű, tehát „jogos” az Erdély feletti román uralom. A börtönben hallottam román sorstársaimtól, hogy Románia egész Magyarországot is annektálhatja, akkor is román lesz a többség az egész új államterületen. Bizony, azon az egész területen, amelyet a hitleri Németország elfoglalt volt a második világháború alatt, a németek voltak többségben. Eszerint Norvégia, Dánia, Hollandia, Belgium, Lengyelország, Csehország, Észak-Franciaország német annexiója is jogos?

A régi nemzetiségi térképen az 1910-es népszámlálás adatai községenként – és nagyon pontosan – vannak feltüntetve. Ennek megfelelően Kolozsvár tizenötezer hektáros területe magyar (piros-), Bélesnek egész hatvanezer hektáros határa pedig román (kék színű). Mivel Kolozsváron kilencvenezer magyar élt akkor, Bélesen viszont hatszáz román, Erdély 1910-es nemzetiségi térképén hatszázszor nagyobb lett a román folt, mint a magyar. Ezt ismerte fel Teleki Pál, és találta fel a népsűrűség szerinti térképi ábrázolás módszerét. A Dilettáns Koalíció magyar „diplomatái” azonban képtelenek voltak ezeket felfogni és – mint mostani anyaországi látogatóim hozzáállásán tapasztalom – nem a Teleki valósága, hanem a dilettánsok látszata után tájékozódnak.

Nem igaz az, hogy Erdély román többségű, mert a Trianon óta Erdélynek mondott terület nem is egységes és nem is Erdély. A valóságban a trianoni határ és a Kárpátok közötti terület egyik felén – kb. Hollandiányi területen – abszolút többségben vannak a magyarok, a másik, a nagyobb felén viszont román a többség. Annyit, remélem, mindenki tud, hogy a bécsi döntéssel Magyarországnak visszaadott Észak-Erdély abszolút magyar többségű volt.

Bár a román propaganda mindig a fenti torzító képet hangoztatta, a román illetékesek nagyon jól ismerték a valóságot, és következetes telepítéspolitikával igyekeztek azt a románság előnyére megváltoztatni. 1920 óta mind nagyobb számú román lakosságot telepítenek Erdély magyar többségű területeire, miközben minden eszközt felhasználnak az őslakos magyarság elmozdítására. Legkívánatosabb az számukra, ha a magyarok a szabad világban szóródnak szét, de az Anyaországba való áttelepülés is jó. Az Óromániába való áthelyezés – „csángósítás” – talán leginkább tetszik a román sovinizmusnak, ezért ébresztette rá Groza a magyar lelkiismeretet a csángó problémára. Az Erdély román többsége közé való szétszórás már gyerekjáték volt ellenségeinknek. – Elképesztő, meddig mehet el ezen a téren a magyarok baleksége: Király Károly Sepsiszentgyörgyöt telepítette be románokkal, iparosítás ürügyén. Székely János pedig most is agitál a magyaroknak Óromániába települése mellett, „ne hagyják el szülőhazájukat(!)” Magyarországra telepedvén! – Ezt kedves anyaországi látogatóim is állandóan hangoztatják. Úgy látszik, ez is egyike a kollaboráns lobby által terjesztendő Gorbacsov kapitulációknak.

Ebben a fogalmi és eszmei zűr-zavarban csak a pozitív jog mutatja meg a kivezető utat: Az Erdélyt Romániához csatoló Trianoni Szerződés szerint román állampolgárságot nyer az átcsatolt terület minden állandó lakója. Akik viszont régi állampolgárságuk javára kívánnak optálni, a Román Állam köteles ezt az áttelepülni óhajtók minden anyagi vesztesége nélkül lehetővé tenni. Teljes jogegyenlőség biztosítandó minden román állampolgár számára. Ezeken a rendelkezéseken sem a Párizsi Békeszerződés, sem más nemzetközi jogi szabály nem változtathat, hiszen egyszerűen nem intézkedhet a kérdésben. Igaz, a Trianoni Szerződés határidőt is állapított meg a Trianoni Szerződés hatálybalépésétől számítva, de a hatálybalépés a Trianoni Szerződés rendelkezéseinek érvényesítésétől számítódik, jelen esetben tehát az állampolgári jogegyenlőség biztosításától. Ennek megtörténtét azonban tagadják az erdélyi magyarok. Laikus látogatóim erre azt szokták mondani, hogy a románok ezt nem ismerik el, tehát nemcsak bíróvá nevezik ki magukat egy jogvitában, de már ítélkeznek is a magyar fél ellen, csak úgy általában a sajtó közvéleménye alapján, a panaszos meghallgatása nélkül.

Akik 1920. június 4-én Erdélyben állandó lakhellyel bírtak, román állampolgárokká lettek, minden szerzett joguk megőrzésével, tehát jogállapotukra nem következhet be hátrányos változás. Ez egyaránt vonatkozik a természetes és jogi személyekre, egyénekre, csoportokra, testületekre, közösségekre, közületekre, intézményekre, faji, nemzetiségi, anyanyelvi, felekezeti, származási különbség nélkül. A mindenkori jogállapot tehát az 1920. június 4-i etalon status quo-hoz mérendő: Románia jogi, anyagi és erkölcspolitikai felelősséggel tartozik minden negatív változásért. Ez érvényes a népcsoportok országos és helyi számarányára, a közszolgáltatásban való részesedésre és a közterhek viselésére is. Például: Egész Erdély vonatkozásában 1920-ban kétszer annyi volt a román nemzetiségű, mint a magyar. A magyarok összlélekszáma minden jogosultság vonatkozásában tehát mindig fele a románokénak, függetlenül a két nemzetiség konkrét lélekszámától. Természetesen, a román állam felelőssége nem jelenti elítélését is, hiszen az élet maga természetes változásokkal jár. Helyhatósági vonatkozásban az látszik méltányosnak, hogy a helyi nemzetiségi konvencionális számarány mindig a legutóbbi népszámlálás és az 1920-as etalon számtani középarányosa legyen.

Politikai fontossága csekély ennek a szempontnak, de annál nagyobb a vagyonjogi: Az emigránsok tulajdonjogát nem befolyásolja az, hogy Romániában élnek-e, csak az, hogy felmenőinek állandó lakhelye volt-e Erdélyben 1920. június 4-én. Románia tehát kártalanítani köteles minden emigráns, vagy áttelepülő magyart vagyonában esett vesztességeiért – az állampolgári jogegyenlőség határain belül. Azaz: A minden állampolgárra vonatkozó jogszabályok, mint a földreform, vagy államosítás, csak olyan kártalanítást, vagy privatizációt ír elő az elköltözötteknek, mint az itthonmaradottaknak. A nácik által elpusztított és elüldözött zsidók után sem a német egyén, sem a német közösség nem profitálhat!

Az etalon status quo elvének következetes érvényesítésével elhárul az akadály az erdélyi kérdés, a magyarok jogfosztottsága, elüldözése, lélekszáma, kártalanítása, a románság betelepítése, imperialista törekvései miatti alapos vagy alaptalan viszálykodás békés és méltányos megoldása útjából. Ha az illetékes bíróságok előbb magánjogi, azután közjogi és végül nemzetközi jogi ítéleteikben ilyen, és ehhez hasonló realitásokra alapoznak, feloldódik Közép-Európa és az egész emberiség jövőjét fenyegető feszültség.

8. Mit cselekedjünk?

Anyaországi látogatóim ellenérzéssel fogadják tartózkodó magatartásomat, amellyel a mostani változásokat fogadom. Némelyek „szélsőséges ellenségeskedésnek”, mások „örök ellenzékiségnek”, de legalább „különc fontoskodásnak” nézik, ha az általános ujjongás közepette valaki szomorú. Pedig szomorúságom igazi okát csak legkomolyabb vendégeimmel közlöm: Nagyon félek, hogy az erdélyi magyarságot ért 1989-es veszteség nagyobb lesz, mint az elmúlt ezer esztendő alatti bármelyik. Trianon után fütyörészve vártuk a „helyreigazítást”. Negyvennégy már rosszabb volt az idegen megszállás miatt, de – mint Ötvenhat jelezte is – a szovjet megszállásnak vége lesz egyszer, és akkor… – Bizony reményeinket tarolta le 1989, helyrehozhatatlanul. Az én szomorúságom csak az én népem gyászában való részvételem kifejezése.

Voltaképpen nem tudjuk, mi történt, mi történik. És még kevésbé tudjuk, miért? Annyit látunk, hogy a Szovjetunió visszavonul Közép-Európából, és ezt nem teszi ingyen. De az árát, a suttogott Gorbacsov-kapitulációkat, azt csak a hatalmi intézkedésekből sejtjük. Magyarország élen jár a demokratizálódásban, lássuk, mi van ott? Valóban megszűnik a Szovjet főhatalom? Egyelőre nem, csak annyira, mint annakidején Rodéziában a brit uralom. A távozni készülő szovjet főhatalom „kerekasztal” tanácsot hívott egybe. Ezen elfogadták Magyarország új alkotmányát, eltörölték a proletárdiktatúrát, bevezették a többpártrendszert, megszűnik a tervgazdaság, privatizálják az államosított vagyont, jön a piacgazdaság, a kapitalizmus. Harag ne legyen, hiszen nem ismerhetem a magyar közéleti személyek mindegyikét, de úgy tűnik, a magyarországi szabad választásokon csak az azelőtti állampárt belső csoportjaiból alakított pártok vehetnek részt, a búcsúzó szovjet hatalom által jóváhagyott választási szabályzat szerint. A szovjet proletárdiktatúra által sugallt alkotmány szerinti parlament majd gondoskodik a további hatalomgyakorlásról. Magyarország szerződéses nemzetközi kötelezettségei is megmaradnak, még a szovjet megszállás költségeire felvett nyugati adósságok is. – Minderre jogászként csak azt mondhatom, hogy a kényszer alatti jogi aktusok érvényüket vesztik a kényszer megszűnése után, különösen a nem legális megbízottak által, a legális alakiságok mellőzésével köttettek, mint a Gorbacsov-kapitulációk – ha valóban léteznek ilyenek. Magyarország tehát felmondhatná a szuverenitását csorbító ígérvényeit az utolsó szovjet katona távozása után, ha a kapitulációk mögött nem marad ott továbbra is a Vörös Hadseregnél erősebb nemzetközi politikai és gazdasági hatalom, az a csak sejtett nemzetközi hatalmi lobby, amely Közép-Európa „felszabadulását” keresztülvitte. Hogy ennek a lobbynak milyen igényei lesznek Magyarországgal szemben, azt halandó ember még nem is sejtheti. – Imádkozzunk, hogy Isten adjon Magyarországnak – a szovjetcsinálta alkotmány és parlament nehézségei ellenére – olyan vezetőket, akik megtalálják majd az utat Hazánk hajója számára a valóban szabad vizek felé!

Vajon, valóban visszavonul-e Szovjetoroszország? Kertész Gábor – Wesselényi figyelmeztető előrelátását megújítva – azt állítja: Az orosz imperializmus a kommunista internacionálé után is megtalálja majd azt az eszmét – ahogyan az ortodoxia és pánszlávizmus után megtalálta volt a kommunizmust – amelynek zászlaja alatt újabb offenzívát indíthat majd a világuralomért – mert visszavonulása mindig csak átmeneti volt és csak erőgyűjtésre szolgált. Hogy az egész nyugati világ ezt nem hajlandó tudomásul venni, és minden erejével segíti Oroszországot abban, hogy a világtörténelemben eddig ismeretlen Nemzeti Birodalommá legyen – az a kapitalista üzletemberek önzésének és rövidlátásának a folyománya.

Nem tudhatjuk, milyen összetétele lesz Magyarország megválasztandó parlamentjének, nem láthatjuk tehát a politikai célkitűzéseket sem. A hatvanhetes Kiegyezés annakidején 1848 júniusáig ment vissza, eltörölte az azutáni hatalmi aktusok hatályát, és attól folytatta a jogalkotást. Meddig fog visszamenni a magyar politika? 1920-ig, 1938-ig, 1944-ig, 1948-ig, 1956-ig, 1968-ig, vagy folytatja 1989-et? Magyarország minden polgára reménykedő várakozással lesi a jövendőt. Mi, határon túliak is lessük, de reményvesztetten. És Európa, valamint az egész emberiség is várva várja Közép-Európa stabilitását, bár nem tudja, hogy az Magyarország stabilitását jelenti.

Romániában még ellentmondásosabb a helyzet, amellett, hogy elmaradottabb. Itt nem volt semmilyen kerekasztal, itt az állampárt nem osztotta meg magát belső ellenzékével. Tény viszont, hogy a központi diktatúra megszűnt a kormányzatban és közigazgatásban, a jogalkotásban nem tudjuk mi lesz. A központi szerveknek eddig korlátlanul alávetett megyei, városi hatóságok, országos intézmények és egyházak egyszerűen uratlanná váltak, és majdnem függetlenséget kaptak az állami vállalatok, köztük a sajtó és a hírközlés vállalatai is, egyszerűen az állampárt által hajdan kinevezett vezetőség alatt. Tehát Romániában végrehajtotta a Securitate a központi Bizottság tervét, a nemzetközi elvárásoknak megfelelően leváltotta Ceauşescut, hozta helyette Iliescut – Gorbacsov barátját –, a Központi Bizottságból Nemzetmentő Front lett – a Magyar Dolgozók Országos Tanácsából Romániai Magyar Demokratikus Szövetség –, különben mindenki maradt a helyén.

Mit tehet itt az erdélyi magyarság? Politikában semmit, hiszen a változások csak megszilárdították a demokratizálás ígéretével a többségi román uralmat. A gazdasági és művelődési tevékenység egyelőre az állampolitikától függő hatóságok kezében van. Ezen a téren élni kell a friss szervezkedési szabadsággal és sürgősen meg kell szervezni a magyar gazdaköröket, szövetkezeteket, ipartestületeket, szakmai szövetségeket, magyar munkások, vállalkozók, nevelők, szabadfoglalkozásúak hivatásrendi érdekképviseletét, hogy az alulról szervezett testületek képviselőiből alakítandó Erdélyi Magyar Tanács az egész nemzetrész érdekeit képviselhesse – majd, ha mindez a politikai hatalom és a régi kezekben álló sajtó rosszallása ellenére sikerül.

Egyetlen intézményünk maradt, az egyház és ennek még az autonómiája is helyreállt most, a központi diktatúra megszűntével. Ezen az úton indulhatunk, ezen az úton kell indulnunk, azaz, hogy már – Isten segítségével – el is indultunk: Minden egyház meg is tette már az első lépéseket a szabad működés irányában.

A kommunista uralom államvallássá tette az ateizmust, az egyházak csak a templomokban működhettek, csak liturgikus szolgálatokban, és csak – a Szeku számára is – megbízható lelkészekkel. Ez voltaképpen megfelelt az ortodox egyház eddigi gyakorlatának, számukra hát nem volt sérelmes. A katolikusokat súlyosan sértette a szerzetesrendek betiltása – NB.: az ortodox kolostorokat megkímélték –, de – szacerdotális egyház lévén – végezhették nyugodtan szertartásaikat. A hívek aktivitásán nyugvó protestáns egyházakat megbénította ez a rendszer. Elsősorban a református egyháznak – mint legnagyobb protestáns és magyar egyháznak – kellett kiállnia a támadásokat a többiek helyett is. A presbitériumok hatáskörét megszüntették, illetve központosították és a Departament által kinevezett püspökre bízták. Ezt a kinevezést „választásnak” nevezték, történt ez az állami szerveknél megszokott sztálinista módszerrel: A jelölteket a főhatóság, végső fokon a Securitate állította. Arra lehetett aztán „szabadon” szavazni. Minden egyházi tisztségre – a legkisebb parókiák kivételével – csak „megbízható” lelkészek kerülhettek. A megbízhatóság hierarhiáján legfelül azok álltak, akik nemcsak elhanyagolták a hívek minden aktivitását, a hitoktatást, pásztorációt, de tiltották is azokat. Bizony, az az esperes és magasabb tisztségviselő, aki ateista volt, és mindent elhanyagolt, vagy – szekus ügynökként – híveit ellenőrizte, sőt jelentgette, „legjobbnak” számíttatott. Ezért kezdődhetett nálunk minden a református egyház megújulásával, új, tiszta, általános egyházi választásokkal. Ennek előkészületei folynak. Hogy pedig a jövő nemzedékből valók minél hamarabb neveléshez juthassanak, az egyetlen erdélyi magyar főiskola, a Református Teológia, az egyházi megújulás élére állva, kezdeményezte az iskolai hitoktatás azonnali bevezetését, és az ifjúsági misszió beindulását. A szabadság első lelkesedését kihasználva, a lelkészképző intézet hallgatói sorába felvette mindazokat, akiknek az állam felvételét sikeres felvételi vizsgájuk ellenére megakadályozta volt. A szabad világban élők talán értékelni sem tudják kellőképpen azokat az eseteket, amikor az elutasított teológus-jelöltet a katonai parancsnokság elbocsátotta – a Teológiai Fakultás kérésére – a bányamunka-szolgálatból, hogy tanulmányait folytathassa. Persze, minden egyház megtette, amit kellett.

Tudni kell, hogy a Magyar Református Egyházat annak idején a diktatúra szabdalta szét a kisantant államok szerint. A diktatúra megszűnt, tehát helyre állt egyházunk egysége. Ennek megfelelően sürgősen össze kell hívni az egyetemes zsinatot, hogy helyreállíthassa az egyház törvényes rendjét, és kitűzze a jövő feladatait. Ez már átterjed az államhatárokon, elsőként valósítva meg a Helszinki Zárónyilatkozat határozatát: A határon túli nemzetrészek művelődési tekintetben az anyanemzet részei, és ezek szabad kapcsolatot tarthatnak egymással. Hogy a szabad művelődési kapcsolatok mellé majd még mit hoz a szovjet főhatalomtól való megszabadulás, majd meglátjuk.

A helyreállított autonómiájú egyházak szabad, törvényes megszervezése után, ezek autonómiájának mintájára kell majd megszervezni az erdélyi magyarság minden érdekképviseletét, hogy ezek küldötteinek megalakítandó tanácsa hiteles képviselete lehessen sok próbát kiállt nemzetrészünknek.

A magyar állam, kormány, országgyűlés, a magyar politikai pártok, szervezetek, minden magyar állampolgár és csoport elsőrendű kötelessége most mindent megtenni az anyaország minden téren való erősödése érdekében. Politikájukban semmi más érdek ne vezesse őket. A határon túliak csak annyit várnak el, hogy minden szinten, mindenki hitelesen tájékozódjék a határon túliakról, egyénenként és közösségenként. Majd a szívük megsúgja, mit kell tenniük. – Mi csak az anyaországiak szeretetére számítunk!

Lejegyezve: Kolozsvár, 1990. január 16.