BOLDOGOK A BÉKESSÉGRE IGYEKEZŐK! lett volna a címe annak az erdélyi kérdést ismertető tanulmánynak, amelyet az ENSZ-hez küldendő diplomáciai ügyirat mellékletéül írtam 1957. február 8-i keltezéssel.
Nyilatkozat az erdélyi ENSZ-perről, amely eredeti formájában megjelent az Erdélyi Magyarság folyóirat 1992. novemberi számában
Az eredeti nyilatkozatot később Varga László, elítéltcsoportunk szóvivője kibővítette az alábbiak szerint. Mivel a bővített változat megfelel a történelmi valóságnak, azt a szerző egészében elfogadja sajátjaként.
Alulírott Dobai István (Dobai Bálint és Bay Sára fia, születtem Nagyváradon 1924. május 21-én), a volt kolozsvári R. 31. Katonai Törvényszék 1568/1957 számú iratcsomó szerinti első rendű vádlott, akit az 1795/1957 számú ítélettel (Macskási Pál elnökletével), 1957. november 5-én életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, most, az ügyiratok előkerülése után, általános tájékoztatásul kijelentem a következőket:
- Nem tudom, ki jelentett fel bennünket. Ennek a kijelentésére azért volt szükség 1990-ben, mert a bolsevik pártállamot kiszolgáló bolsevik kollaboránsok azzal rágalmaztak, hogy én és társaim a kiváló irodalomtörténészt, egyetemi tanárt, ifjabb abodi Nagy Gézát vádoljuk csoportunk feljelentésével. Ez teljesen érthetően nagyon bántotta annak még élő özvegyét, miatta kellett ez a rágalmat tisztáznunk. Tevékenységünk az erdélyi magyarság vezető köreiben közismert volt, mint az is, hogy a résztvevők és segítők száma felül volt a százon. A nemzeti szolidaritás gyönyörű példája, hogy a résztvevők nagy részének a kiléte az állambiztonsági hatóság előtt mindmáig rejtve maradt. A letartóztatásom után és a vallatások során az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy csak négy személyt jelentettek fel (Komáromy József, Bereczki András, Gazda Ferenc, Dobai István), mint az 1956-os magyarországi forradalommal rokonszenvező szervezkedőket. A feljelentők nem hozták az államvédelmi hatóság tudomására, hogy az erdélyi kérdést ismertető tanulmány elvi szerkesztése kiterjed az egész erdélyi magyar társadalomra, részes benne minden becsületes, tekintélyes erdélyi magyar vezető ember. Könnyű volt így vallomásainkban csak az éppen letartóztatottakra szorítkozni, mert a vallatók csak az általuk ismert (vagy koholt) tények „bevallására” kényszeríthettek. A mi vádunk alapja – az erdélyi kérdést ismertető tanulmány – írásban volt, azt kínzás nélkül is elismertük. Tény, hogy az én vallomásaim alapján senkit sem tartóztattak le, és senkit sem üldöztek. Különben a vallatókat (az én fővallatóm Oprea Ioan volt Gruia Manea parancsnoksága alatt) nem lehetett rászedni, becsapni, hiszen minden eszköz, a hajdani inkvizíció egész lélektani arzenálja rendelkezésükre állt. Aki a Securitate átejtésével kérkedik, az hazudik, és magát teszi gyanússá. Egyetlen esetben lehetett sikere a tagadásnak, ha nem tudtak tanút állítani az ember ellen. Ezért sikerült nekem – így is Isten különös kegyelméből, egy hivatásos besúgó (Radulescu tengerészkapitány, a Belügyminisztérium fogdájában) „segítségének” a felhasználásával – Márton Áron püspök kimentése. (Úgy látszik, sokan imádkoztak érette!)
- A román államvédelmi hatóság (és feltehetően a többié is) minden irata, jegyzőkönyve, dokumentuma annyira manipulált, hogy azokból a valóságot kihámozni nem lehet. Ezért ezeket történelmi forrásként használni nem szabad! Annál hasznosabbak viszont a hatóság szándékainak a megismerésére. A vádakra, vádlottakra vonatkozóan csak ezek függvényében lehet valamit következtetni. Egy biztos: éppen az nem denunciáns, akit a Securitate annak megnevez, hanem az emberi hitelét akarják rontani. A titkos politikai rendőrségek soha nem adják ki embereiket.
- Az 1795/1957 számú ítélethez csatolt „Mióta az első magyar király” kezdetű 31 oldal terjedelmű tanulmányt – amelyet „Az erdélyi kérdés”, „Boldogok a békességre igyekezők” címeken is emlegetnek – alulírott, Dobai István írtam, fogalmaztam, gépeltem Triumph írógépemmel, láttam el „Kolozsvár, 1957. február 8.” keltezéssel és sok melléklettel. Sokak tanítását és segítségét felhasználtam. Ezek között a legfontosabbak: Balogh Artúr (nemzetiségi jog), Böszörményi Sándor (román közélet), Buza László (nemzetközi jog), Dobai Bálint (lakosságcsere-telepítés), Jordáky Lajos (független Erdély), Kertész Gábor (Wesselényi-elv), Komáromy József (kapcsolatok), László Dezső (politikai tájékoztatás), Mikó Imre (nemzetiségi jog), Ravasz László (erkölcsi elvek), Takács László (történelem), Varga László (Ötvenhatos forradalom), Venczel József (számképészet). Voltaképpen a második világháború utáni erdélyi magyar közvéleményt rögzíti úgy, ahogyan az akkor a kolozsvári egyetemről felmérhető volt, az erdélyi magyar intézmények vezetőiből álló ún. Magyar Tanács tagjai megállapították, és politikájuk alapjává tették. Ezeket 1956-57-ben csak aktualizáltuk, amikor, a második világháború óta először nyílt lehetősége az erdélyi magyarságnak a nemzetközi közvéleményhez való fordulásra, aminek legalkalmasabb eszközének egy politikai per látszott.
Bár az ismertető tanulmány általános részével mindenki egyetértett, az erdélyi kérdés – Erdélynek itt a trianoni határ és a Kárpátok közötti területet nevezem – négyféle megoldási módja között a vélemények megoszlottak. A szabadkőművesek tartózkodtak ugyan az állásfoglalástól, de közvetve, viselkedésükből vagy barátaik útján álláspontjuk kiismerhető volt. Tehát:
- a) Erdély román uralom alatt maradjon a magyarok autonómiájának biztosításával. Ezt szorgalmazta akkor a Magyar Népi Szövetség vezetősége, általában a kommunisták és a kollaboránsok, az Ötvenhatos magyar forradalommal rokonszenvezők kivételével.
- b) Egész Erdély magyar uralom alá kerüljön a románok autonómiájának biztosításával. Az ezeréves határok visszaállítása mellett volt – a szíve szerint – minden magyar, különösen az idősebbek. Ezek közül „Hát, ha Magyarország nem lehet, akkor…” előrebocsátásával a nagy többség más megoldás mellett nyilatkozott. Akik minden érvelésnek ellenállva, kitartottak egész Erdély magyar uralma mellett: Dobri János református teológiai tanár („extra Hungariam non est vita” meggyőződésből), Józan Miklós unitárius püspök („Aki a szabadságra vágyik, annak a magyarok mellett van a helye!”), Lax Szalvátor neológ rabbi („Erdélyben az emberi jogokat csak a magyar adminisztráció képes biztosítani – a románoknak is.”), Márton Áron katolikus püspök („Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”), Vásárhelyi János református püspök („Kánaán területe az elmúlt 3000 esztendőben még egy évszázadig sem volt zsidó uralom alatt. De tagadhatja-e valaki, hogy az Ígéret Földje Dántól Beersebáig terjed?”), és a börtönben ide csatlakozott Kertész Gábor zilahi ügyvéd, csoporttársunk („A magyarságnak még saját érdekei ellenére is vállalnia kell a románok Európához csatolásának áldozatát.”).
- c) A független Erdély pártján voltak általában a szociáldemokraták, de – mint később a börtönben mondta Lakatos István – sokakat csak a pártfegyelem vitt oda. Mindenesetre „Erdélyország” zászlóvivői voltak: Jordáky Lajos, ifj. abodi Nagy Géza, Pásztay Géza, Bruder Ferenc és sokan mások, különösen a kispolgárság köréből. Az ezen a véleményen lévők összes száma 1956-ban nem érte el az erdélyi magyarság 10%-át.
- d) Erdély területének Magyarország és Románia közötti méltányos megosztása, és az alapvető emberi jogok sérelme nélküli, önkéntes lakosságcsere mellett volt Erdély magyarságának legalább 80%-a, köztük: László Dezső, Nagy József, Gazda Ferenc, Bereczki András, Komáromy József, Varga László, Dobai István a csoportunkból, és – nyugodtan állíthatom – az előző csoportokban nem említett, minden számottevő befolyással rendelkező ember Erdélyben: a fent felsorolt közreműködők – Jordáky kivételével –, Bánffy Miklós, Szász Pál, Tavaszy Sándor, Nagy András, Kós Károly, Lakatos István, Bányai Miklós, Demény Dezső, id. abodi Nagy Géza, Szabédi László, Makkai Endre, Sípos Endre, Maksay Albert, Szász István, Erszényes Samu, Szeghő Dénes, Nagy Miklós, Juhász István, Szövérdy Ferenc, Gy. Szabó Béla, Borbáth Samu, Bethlen Béla, Bodor Bertalan. Bármilyen különösnek hangzik, a földművesek (elsősorban a székelyek) általában ezen az állásponton voltak. Az erdélyi magyar földművesek legalább háromnegyede mondta: „Mutassanak egy helyet, ahol magyar uralom alatt otthont kapok, ahová házamat-földemet átcserélhetem, és már indulok is!”
- Az eltelt emberöltő alatti események, tapasztalatok súlyos következtetésre látszanak engedni: Romániáról kiderült, hogy képtelen a kormányzásra. A független Erdély esélyeit az azóta létesített heterogén államok, Ciprus, Ceylon és elsősorban Libanon borzalmas tapasztalatai annyira lerontották, hogy azt már komolyan csak a magyarok ellenségei pártolhatják. (Jelen nyilatkozat megjelenésekor még nem ismerhettem a világtörténelem páratlanul szörnyű példáját, Bosznia heterogén államát.) Gyakorlatilag csak a Wesselényi-elv szerinti megoldás látszik most is alkalmasnak, ha az – az erdélyi magyarok tömeges elüldözése miatt – el nem késett. Sajnos, ami az ötvenes években sokak szemében kényszermegoldásnak tűnt, azt most ugyanazok vágyálomnak mondják.
A megoldás mindenesetre a nemzetközi hatalom kezében van. Az pedig most „a határok változhatatlansága” mellett látszik állást foglalni, tehát az erdélyi kérdést a terület román uralom alatt hagyásával és az erdélyi magyarok autonómiájának biztosításával kell megoldani.
Imádkozzunk, hogy Isten szabadítsa meg népünket az idegen uralom alól – hogy a felettünk levő uralom ne legyen idegen –, és adjon békességet!
Kelt Budapesten, 1991. július 15-én, a periratok előkerülése alkalmával.
Dobai István
Megjelent: A Pongrátz Gergely ’56-os Emlékmúzeum Kiadványai sorozat X. kötet, kiadó: Pongrátz Gergely 56-os Közhasznú Alapítvány, 2018.