Mi a közvélemény?
Hogy világosan áttekinthessük a közvélemény társadalmi összefüggéseit, elsősorban attól kell óvakodnunk, hogy azt valami elkülönített dolognak tekintsük, amely mintegy kínai falakkal lenne körülvéve. Ellenkezőleg, a közvéleményt leghelyesebb mindjárt kezdettől fogva a maga közvetlen társadalmi környezetében szemlélnünk, amellyel elválhatatlanul összefügg. Leghelyesebb ezért a közvéleményt a közös tudattartalmak egy szelvényének felfognunk. Ezek a közös tudattartalmak maguk is csupán a közös lelki tartalmaknak a közös tudat küszöbét áttörő szelvényét jelentik.
Hogy a közvélemény csak egy részlete a közös tudattartalmaknak, az könnyen belátható. Hogy a Duna Budapestnél Észak-Dél irányban folyik, az nem közvélemény, hanem köztudomás. A feltámadásban való hit sem közvélemény, hanem közös hit. A meghatottság, amellyel a visszatérő Felvidék népét fogadtuk, közérzelem. A türelmetlenség, amellyel a megoldást vártuk, közhangulat. Véleményünk vitatható, de érvekkel eldönthető kérdésekben van. Hitünknél és ismeretünknél tehát kevésbé szilárd, de viszont érzelmeinknél indokolhatóbb és hangulatunknál maradandóbb állásfoglalás. A vélemény mégis mindig vitatható és változásnak kitett, van benne valami merész síkraszállás és egyúttal fenntartása az újra megfontolásnak. Lactanius szerint Opiniot fiatal női alakkal ábrázolták, akinek merész a tekintete és állhatatlan a kifejezése (Tönnies, Ferdinand, Kritik der öffentlilchen Meinung, 1922, 12. l).
A vélemény kevésbbé szilárd, mint a hit és az ismeret, de szilárdabb a hangulatnál és az érzelemnél. Amit meg lehet indokolni anélkül, hogy szabatosan bizonyítani kellene, az ,,vélemény dolga”. Még szűkebben és még élesebben akként írhatnók körül a vélemény körét, hogy végső impulzusok, értékelő állásfoglalások és ténybeli, okozatos összefüggésekre vonatkozó ítéletek között közvetít, eszközöket mér célokhoz, közbenső célokat állapít meg és posztulál. Ezzel a merő nézet és a törekvés szálait is szétválasztottuk a vélemény szövedékében. Kérdés azonban, nem szűkítjük-e meg túlságosan a vélemény fogalmát, ha azt gyakorlati állásfoglalást tartalmazó nézetekre korlátozzuk?
Ennyi talán elég is a vélemény fogalmának elemzéséből. E téren Tönnies végzett érdemes munkát. Az ilyen fogalomelemzés jelentősége annyi, hogy tisztába jövünk a vizsgált fogalom környezetével és azokkal a finom átmenetekkel, amelyekkel fogalmi környezetébe olvad.
A közvélemény fogalomelemzéséből is az a benyomásunk marad hátra, hogy nincs sok értelme a pedáns skatulyázásnak. A közbeszédben sokszor fogjuk közvéleménynek nevezni azt, ami csak közhangulat, ilyenkor kitágítjuk a közvélemény fogalmát. Máskor viszont leszűkítjük, amikor csak a kikristályosodott, határozat formájába öntött gyakorlati állásfoglalást ismerjük el közvéleménynek, sőt a ,,meghamisított” közvélemény mögött az ,,igazit” keressük, azaz csak azt a közvéleményt ismerjük el, amelynek alapján emberek cselekedni, áldozni, szenvedni, meghalni is hajlandók.
Annak, ha a kiterjesztő és megszorító szóhasználat között a fogalom magvát élesen megvilágítjuk, az a haszna, hogy a véleményt a tudat legvilágosabb, leginkább megvilágított szelvényeként ismerjük el. Aki ,,véleményt alkot magának”, az tudatvilágának legéberebb, legelevenebb, legfelelősebb, legöntudatosabb pillanatait éli. Épp ezért az, hogy valakinek legyenek véleményei, öntudatos személyiségének valóságos kritériuma. Innen van a véleményalkotás erkölcsi értéke és felelőssége is. Harmonikus, fejlett, teljes lelki életet és szellemi értékességet nem tudunk elképzelni jól megfontolt és egyensúlyba hozott vélemények nélkül. Aki elkészült véleményei megalkotásával, az elkészült szellemi életének kifejlesztésével.
A vélemény a léleknek caeteris paribus az aránylag legvilágosabb pillanata, a legsikerültebb lucidum intervalluma. Ebből természetesen nem következik az, mintha minden vélemény világos lenne. Sőt a vélemény fogalmi környezetének áttekintéséből azt látjuk, hogy a vélemény szelvénye tulajdonképpen csak egy elsuhanó, átröppenő világosság a lélek és a tudat egyéb folyamatain. Tönnies a közvélemény halmazállapotairól beszél. A hit ,,sziklaszilárd”, a hangulat ,,légnemű” halmazállapotban van, a vélemény pedig a páraszerű, cseppfolyós és a lazán összeálló testek halmazállapotát mutatja.
A vélemény és a lélek egyéb folyamatai között folytonos és észrevétlen átmenetek vannak. A vélemény, az önálló, a tudatos, a független, a tiszta, a szabad vélemény tulajdonképpen csak eszmény, posztulátum, a lélek szomja a világosság és a fény után. A vélemény a lélek érintkezése az eszmével, kigyúló pillanatnyi fény a Valóságon, amely azt az Értékkel egy pillanatra összekapcsolja. Azt is mondhatnók, hogy a tiszta vélemény csak vágykép, a szabadság álma, csak illúzió. Sugár pásztázza végig a lélek légkörét, megcsillannak a porszemek a levegőben. Nap, fényszóró vagy lidérc fénysugara játszik-e a lélekkel?
Bárhogy legyen is ez, figyelmünket két pontra irányítja. Egyrészt felismerjük a vélemény óriási erkölcsi jelentőségét. Ameddig a szabadság, a személyiség, a szellem az eszményünk, addig öntudatos szabad vélemények nélkül nincs erkölcs és szabad közvélemény nélkül nincs magas színvonalú társadalom.
Másrészt azonban azt is látjuk, s talán még rikítóbb világításban, hogy a vélemény mily messzemenőleg függvénye a lélek egyéb tényezőinek.
A közvélemény irracionális tényezői
Mindennap megfigyelhetjük, miként homályosítják el az emberek ítéletét, véleményeit az elfogultságaik, szenvedélyeik, érdekeltségeik és még számos olyan irracionális mozzanat, amelyről nem tudnak maguknak számot adni. Ilyenkor szoktunk előítéletekről beszélni. Ha ezeknek az öntudatlan befolyásoknak a mechanizmusát szemléletesen magunk elé akarjuk képzelni, akkor olyan hajóra kell gondolnunk, amely ugyan kristálytiszta átlátszó víz tükrét szeli az orrával, de viszont uszonyával iszapos medret horzsol könnyedén s ezzel a tiszta vizet zavarossá teszi. A vélemény tisztasága is az irracionális tényezők leülepedésének, nyugalmának, háborítatlanságának köszönhető, mint ahogyan a víz is akkor tiszta és átlátszó, amikor az iszap nincs felkavarva. A hajó a véleményalkotás tárgyát tevő kérdés. Ha ez nem érinti, nem horzsolja és nem zavarja fel a mederfenék iszapját, azaz ha nem kavarja fel a tudat alatti irracionális tényezők sötét áramlásait, akkor a vélemény is tiszta marad, mint az átlátszó víztükör. Ha ellenben felkavarja őket – és csak kedvező határesetnek, csak eszménynek tekinthetjük, ha nem bolygatja meg őket – akkor a logikai következtetések kristálytiszta tükrét többé-kevésbé mindig ellepik az irracionális tényezők iszapos, zavaros áramlásai. (Dicey szerint hiú feltevés az, hogy bármiféle tan is az érvelés puszta erejével szerzi meg követőinek többségét. Law and Public Opinion in England (1905) 1926, 224)
Az egyéni véleménynek ez az irracionális meghatározottsága természetesen a közös vélemények kialakulására is nagy hatással van. A megrögzött véleménynek a társadalmi véleményalkotás folyamatának, a problémák értelmi megemésztésének mint hatalmas megemésztetlen tömbök állanak útjában. A társadalmi érintkezés virtuózai az ilyen megrögzött véleményeket óvatosan kikerülik. Vannak kérdések, amelyek felől egyik vagy másik embertársunkkal nem lehet vagy nem érdemes vitatkozni. Az irracionális véleménykötöttségnek ezeket a rögeit türelmes munkával kell felderítenünk és mechanizmusuk átvilágítása által feloldanunk.
A közvélemény megismerése érdekében igen fontos felderíteni az összetételét a kérdéses társadalom lelki állományának, azaz az egyéni vélemények tipikus irracionális kötöttségeinek. Ha valamely adott közvéleményt leírni, jellemezni, változásait megfigyelni és ellenőrizni kívánjuk, akkor először is ezeket a kötöttségeit, mintegy a ,,szemellenzőit” kell számba vennünk. E kötöttségeknek különböző mélységű rétegei lehetnek. Hivatásbeli véleménykötöttségek aránylag sokkal könnyebben oldhatók fel, mint az egész világkép, a látókör, a vélemény éghajlatai által maghatározott kötöttségek. (A vélemény éghajlatainak meggyőző értelmezését adja Becker, Carl L., The Heavenly City of the Eighteenth Century Philosophers (1932) 1935, Climates of opinion, 1-31). De még sokkal mélyrehatóbbak az egyéni lelki élet sorsából, megrázkódtatásaiból, a tudat alá szorított, elnyomott vágyak rejtett működéséből eredő kötöttségek. Valamely közvéleményt nem lehet híven jellemezni, lefényképezni, megismerni anélkül, hogy a legjellemzőbb lelki kötöttségeit számon ne tartanók.
A vélemény irracionális kötöttségeinek a kifejezésére szolgál az osztályideológia kifejezés, általában az ideológiafogalom. Az ideológia általában jelent mindenféle irracionálisan kötött, meghatározott véleményt. Az osztályideológia a társadalmi rétegződés által megkötött vagy meghatározott véleményt jelenti. Az ideológia fogalma természetesen sokkal tágabb, mint az osztályideológiáé, mert hiszen a vélemény irracionális kötöttségei a társadalmi rétegződésen kívül még igen sok tényezőtől függnek. Ezek közül kiemelkednek egyrészt az egyéni lélek sorsszerű megrázó élményeiből magyarázott mélylélektani kötöttségek, a hagyományos világkép határoltságával magyarázott véleményéghajlati kötöttségek, és a mindezeknél sokkal felületesebb foglalkozási vagy hivatási véleménykötöttségek. Ez utóbbiakat kissé általánosítva testületi vagy közösségi véleménykötöttségekről is beszélhetnénk, mert bármely közösséghez vagy testülethez tartozás is kétségtelenül kifejleszthet olyasféle, csakhogy sokkal enyhébb véleménykötöttséget, mint amilyen az osztályideológia. Ez utóbbi tehát a közösségi véleménykötöttségnek egyik igen súlyos, idült alakja.
Valamely társadalom lelki arcképe épp a lelki sajátságoknak mikénti eloszlásától függ. A közvélemény természetesen csak részlete ennek a lelki arcképnek. De a közvélemény irracionális alapjai is a különböző lélekcsoportok alakulásában találhatók meg, azaz abban az egyszerű adatban, hogy milyen természetű véleménykötöttségek mily arányban oszlanak meg, illetőleg más oldalról nézve, hogyan csoportosulnak a társadalomban.
Az egyéni vélemény irracionális lelki tényezőinek ez a csoportonként való eloszlása a közvéleményben rávezet bennünket arra a gondolatra, hogy magának a közvéleménynek nincsenek-e külön irracionális tényezői, olyanok, amilyeneket az egyéni véleményben nem találhatunk.
Ezzel a gondolattal már különbséget teszünk a közös egyéni vélemények és az egyéni véleményt rohanó árként magával sodró közvélemény között. Nyilvánvaló, hogy más dolog két egyéni vélemény önkéntelen azonossága és ismét más dolog a közvélemény ragályozása, szuggesztív ereje, amelynek az egyéni vélemény oly könnyen hódol be és oly nehezen tud ellenállni.
Nyilvánvalónak látszik, hogy a közvélemény kialakulásában is olyasféle irracionális tényezők játszanak szerepet, amilyeneket a tömeglélektan megfigyelt. Természetesen nem azonos két eset az, amikor fizikai közelségben együtt jelenlevő, összeverődött tömeg lelki állapotáról, és az, amikor elszórt, anonim közönség lelki tényezőiről van szó.
Mégis vannak a közvéleménynek a tömeglélekhez (szabatosabban: lélektömeghez) hasonló tradicionális tényezői. A hasonlóságot és különbséget egyaránt megmagyarázza az a meggondolás, hogy épp a tömeglélek benyomulása a közvéleménybe az az irracionális tényező, amely a közvélemény kialakulásának különlegessége. A közvéleménynek ez a különleges kialakulásbeli irracionalitása természetesen kisebb vagy nagyobb méretű lehet éppúgy, mint az egyéni vélemény irracionális kötöttsége. Azt hisszük azonban, hogy aligha fognak valaha is teljesen hiányozni a tömeglélek nyomai a közvéleményen.
Ennek az az oka, hogy a közvélemény alakulása arra nézve, aki abban részt vesz, azaz maga is véleményt alkot, nem közös kaleidoszkópforgatás. Még abban a ritka esetben is, amikor hasonló gondolkodású emberek szűk körének tagja utólag és kerülő úton tudja meg, hogy fontos kérdésben alkotott véleménye a többiekével egyezik, úgy érzi, mintha kő esett volna le a szívéről. Miért? Mert a közvélemény kialakulása mindig lelki nyomást gyakorol ránk. Tudjuk, hogy a spontán egyezés vakszerencséjétől eltekintve, vagy harcolnunk kell egyéni véleményünkért, szemben a közvélemény egész áradatával – s tudjuk azt is, hogy ez micsoda martírium – vagy pedig elviselnünk a meghunyászkodásnak, a többé-kevésbé meggyőződéstelen alkalmazkodásnak azt a szégyenét és gyalázatát, amelyet mindenki elől eltitkolhatunk, csak magunk elől nem. Rájövünk arra is, hogy a hallgatás, a véleménynyilvánítástól való tartózkodás nem megoldás, mert az élet tele van helyzetekkel, amelyekben a hallgatás már maga is vagy martírium vagy megalázkodás.
(…)
Az élőszó hatása a közvéleményre
Szavaknak, olykor üres szavaknak is mágikus hatása lehet a lélekre. A szavak leegyszerűsített kifejezést adhatnak hosszú gondolatsoroknak, közérthetővé tehetik, ami lappangó előfeltevése volt homályos eszmetársításoknak, megfoghatják, mágnesként magukhoz vonhatják, oldhatatlan tömbök módjára feltarthatják és megakadályozhatják a gondolkodást. Ki ne tapasztalta volna a jelszavak félelmetes erejét a közvéleményben?
A szónak ez a varázsa független attól, hogy élő, írott, nyomtatott vagy talán csak gondolt szó-e az, amely hatalmába keríti a gondolkodásunkat, a véleményünket. A szó hatalma és az élőszó hatalma tehát két különböző dolog. Az élőszó mindennapos, egyetemes módszere a gondolatok, a vélemények kicserélésének. A beszélgetés folyton őrlő malma a vélemények képződésének, a közvélemény alakulásának.
Az élőszónak ez a közvéleményképző működése tág területet ölel fel. A fesztelen magánbeszélgetésen, a teljesen alkalmi csevegésen és pletykán kezdve a feszesebb, etikettszerűbb beszéden, a bizalmas vagy elmélyedő eszmecserén, a többé-kevésbé már formált vagy vezetett vitán, tárgyaláson vagy tanácskozáson keresztül a nyilvános szónoklatig, előadásig, szóharcig terjed. Az élőszóval történő közvéleményképződésben egyszerűen mindenki részt vesz, aki véleményt érintő beszéddel fordul máshoz.
(…)
A sajtó hatása a közvéleményre
A klasszikus közvéleményalakító tényező a sajtó, elsősorban pedig a napisajtó: a naponta termelt és fogyasztott nyomtatott szó. Az élőszó már a sajtó születése óta, a mozi és a rádió pedig legújabban vetélytársai a sajtónak a közvélemény alakításában. Valamennyivel szemben a sajtónak, a nyomtatott szónak mégis külön varázsa van. A nyomtatott szó, még ha naponta termelik és fogyasztják is, mégis maradandóbb és hitelesebbnek tűnik fel, mint a röppenő élőszó és mozgókép azonnal elmosódó benyomásai. Mindazonáltal a hírszolgálat gépesítése a rádió, és filmesítése a mozi által kétségkívül érinti a sajtót, bizonyos értelemben árt neki, mert konkurál vele, más szempontból azonban talán használ is neki, mert épp a verseny nagyobb teljesítményekre kényszeríti.
A sajtó lényege a gyors, fürge, hű és érdekes hírszolgálat, azaz új tényekről való friss és szabad szempontú, újság iránti étvágyunkat kielégítő, azaz szenzációs értesítés egyfelől, a független szabad gondolat közvéleményképző erejének a közvetítése másfelől. Az első funkciót szerencsésen jelzi a hírlap vagy újság kifejezés, a másikat pedig a journal d’opinion, véleményes újság kifejezése. A bulvárlap a merő szenzációs hírszolgáltatásra szorítkozó hírlap típusa, amely óriási olvasótábort kíván megnyerni és kielégíteni. Ezzel szemben a véleményes újság típusa az a lap, amely megelégszik kisebb, de válogatottabb olvasótáborral, kisebb példányszámmal, miért is drágán kell egy példány árát megszabnia, viszont azonban magas színvonalú véleményalakító munkájával a válogatott olvasóközönségen keresztül esetleg sokkal inkább irányítja a közvéleményt, mint a mamutpéldányszámú, de véleményüres tömeglapok.
(…)
A helyes közvéleménypolitika épp ezért a helyes vélemény kínálása, a téves vélemény cáfolása és a hamis vélemény üldözése. A helyes közvéleménypolitika a kritikai tárgyilagosság propagandája. Ennél többet nem lehet tenni a közvéleményért, és ami ennél többnek látszik, az előbb-utóbb zsákuccába vezeti. A közvéleményalakítás titka annak a belátása, hogy azt közvetlenül, drasztikusan csak igen kevéssé lehet irányítani, mert a folyamat lényege a véleményközösség spontán kialakulása. Az oktrojált közvélemény görögtűz, amely legtöbbször magát a tűzmestert vakítja el. Az igazi művészet nem a közvélemény elbódítása vagy elvakítása és megmérgezése. A közvélemény nagy mesterei nem annak hipnotizálói és varázslói. Hanem az értesültség virtuózai, akik a leghívebben figyelik meg áramlatainak spontán alakulását és finom, rejtett, észrevétlen módszerekkel dolgoznak akadályok elhárításán, valamely természetes áramlat útjának megtisztításán, medrének kiszélesítésén vagy elmélyítésén: azok, akik meg tudják ragadni az alkalmat és előre tudják látni a jövőbeli alakulást és azt a pillanatot, amikor a legkisebb beavatkozás hatása is óriási. A közvélemény-politikára is áll, hogy irányítani és kormányozni tulajdonképpen annyi, mint előrelátni.