Megnyugvással fogadtam a Bécsi Napló 1999. 2. számában megjelent híradást a Magyar Állandó Értekezlet megalakulásáról. Sokan és régóta várják és sürgetik az anyaországi és a határon túli magyarok kapcsolatának intézményessé tételét. Magam is konkrét javaslatot terjesztettem elő erre vonatkozóan a magyar államfőnek az 1995. szeptember 28.-án átadott emlékiratomban. A magyar országgyűlés mellett működő olyan Tanács szervezését javasoltam, amelynek a hatásköre minden olyan magyar kérdésre kiterjedne, amely Magyarország határait meghaladja. Az előtt már nagyon sok tanácskozás, konferencia, megbeszélés volt ezekben a kérdésekben, amelyek közül csak a zártkörűek és a nyilvánosságra nem került határozatokat hozóknak volt valamelyes döntési hatásköre. A nyilvánosak voltaképpen sajtóértekezletek voltak, amelyeken a magyar kormány egy szóvivő államtitkára megnyugtatta a határon túlikat, hogy anyagi segélyeiket továbbra is megfogják kapni. A hivatalos közlemények zengzetes elnevezéseket adtak ezeknek az összeröffenéseknek („Magyar-magyar Csúcstalálkozó” stb.) A sajtón kívüli közvélemény azonban inkább „Magyar Postkominform” névvel illette arra célozván, hogy résztvevői a letűnt kommunista diktatúrák kollaboránsai voltak. Még legutóbb is emlegették a határon túli képviseletek „legitim” voltának szükségességét, ami a jogász számára egyértelműen a hajdani kommunista pártokhoz kapcsolódó jogfolytonosságot jelenti. Nagy előre lépés volt a kommunista legitimitás feltételének a „parlamenti képviselettel rendelkező szervezetekre” cserélése. Ugyanis a nemzetközi kapcsolatokban pozitív szerepet játszott az Interparlamentáris Unió és ez a mostani kezdeményezés valamilyen Magyar Interparlamentáris Unió körvonalait sejtette. A Bécsi Naplóban megjelent nyilatkozat azonban sem, az összetételét sem a hatáskörét nem rögzítette a megszervezendő Magyar Állandó Értekezletnek és így félő, hogy nem lesz egyéb az eddig ismert sajtókonferenciáknál. Az előirányzott szakbizottságok munkája még hozhat pozitív eredményt, ha valóban a különböző kérdéskörök szakemberei lesznek a munkatársai, nemcsak politikusok. A politikusok helye ugyanis magában a Magyar Állandó Értekezletben van, hiszen azt egyedül ők alkotják. A szakbizottságok azonban csak úgy felelhetnek meg céljuknak, ha azokban különféle vélemények és álláspontok ütközhetnek. Sajnos, a közéletben 1990 után sem érvényesült ez az igény, mert, a tanácskozásokra egyszerűen nem hívták meg azokat, akik rendezőkétől különböző álláspontot képviselhettek. Ezért határon túli magyarság még mindig hiába várja, hogy nem politikai érdekei, hanem valós életérdekei – jogi, művelődési, gazdasági, oktatási és egyéb problémái – végre tárgyalásra kerüljenek, hogy legalább a megoldások módozatai körvonalazódhassanak.
Az anyaországi és határon túli magyarság kapcsolatainak rendezése a szomszéd népekkel modus vivendi szempontjából is elengedhetetlen fontosságú. Az a Trianon-i Szerződés, amely a magyarságot nyolc közép európai állam között osztotta szét, felperesi minőséget adott a magyaroknak az utódállamokkal szemben és ezzel – nyilvánvalóan akaratlanul – Közép Európa legbefolyásosabb nemzetévé tette a magyarokat. Minden attól függ, hogy a magyarok menyire szervezetten és tudatosan élnek az elosztottságuk negatívumából eredő pozitív lehetőségeikkel. Minél inkább állítják a magyar hivatalosak, hogy senkivel szemben sincs semmiféle igényük, ez egyáltalán nem nyugtatja meg az utódállamok hungarofóbjait, sőt sok esetben, egyenesen paranoiás megnyilvánulásokra irritálja őket. Még a legártatlanabb, legközömbösebb családi összejövetelben is magyar összeesküvést sejt az eltorzított lelkű, gyűlölködő soviniszta és ez nemcsak abban akadályozza meg, hogy minden erejével hazája felépítésén, nemzete boldog jövendőén munkálkodjon, hanem abban is, hogy a vele sorsközösségben élő magyarban ne ellenséget, hanem természetes szövetséges társat lásson. Ezért elsőrendű életérdekünk nekünk, hogy a többségi nemzettel való viszonyunkat minél egyértelműbben, minél szabatosabban meghatározzuk. Minden elhallgatás, minden felületes említés csak növeli a velünk szembeni gyanakvást, hogy vajon mi lehet mögötte? Ha a sajtóban jelenik meg egy olyan semmit mondó, általános tartalmú nyilatkozat, mint a legutóbbi Magyar Általános Értekezletről szóló – hiába tükrözte az a leghitelesebben a valóban minden érdemi tartalmat nélkülöző értekezletet – kiújul a gyanakvás és a felizzó gyűlölet tovább mérgezi az életünket. A megoldás egyszerű és kézenfekvő: tessék a magyar államnak a határon túli magyarokkal való kapcsolatait olyan jogi formába önteni, amely alkalmas a határon túli nemzetrészek érdekeinek a szolgálatára, anélkül, hogy az állampolgári hűségük bármilyen csorbát szenvedne, és az Anyaország számára sem jelent semmiféle politikai és gazdasági terhet. Nyilvánvaló, hogy a jogi formák megkeresésében a döntő kezdeményező szerep az érdekelt államok parlamenti tagjaié, tehát az ún. „Magyar Interparlamentáris Unióé”. Az általuk képviselt parlamentek és kormányok közreműködésével azonban csak az elvi lehetőségek, a politikai keretek, az autonómiák szükségessége állapíthatók meg, amelyeknek tartalmát a valóban érdekeltek igényei alapján szakértők kell majd megállapítsák. Ezek pedig nem politikai, hanem szakfeladatok, amelyeket az érdekeltek igényei alapján szakértők fogalmaznak és véleményeznek, a közhatalmat gyakorló politikusokra maradván a döntés hatásköre.
A szabadság minden élőlény eredeti, természetes állapota, életének feltétele. Azt jelenti, hogy az élőlény saját természetes ösztönei, reflexei, készségei indíttatására a természeti adottságok lehetőségei között megvalósíthatja élete céljait. Az ember is élőlény életfeltétele, életcélja megvalósítására irányuló tevékenységének a szabadsága, amelyeket az ember esetében nemcsak a természeti, hanem a társadalmi adottságok is korlátoznak, tehát az ember szabadsága addig terjedhet, amíg a másik ember hasonló szabadságába nem ütközik. Szabad tevékenységeik eredményesebb folytatására, céljaik könnyebb megvalósítására az emberek társulnak, közösséget alkotnak. A közösségek tagjainak egyéni érdekeinek előmozdítása mellett, a közérdeket is megfogalmazzák és szolgálják. A legelső rendű közérdek éppen az egyéni szabadság biztosítása annak közérdekből való korlátozásával és külső veszélyektől való védelmezésével. Ez a közérdek, az ember egyéni szabad élet lehetőségeinek a biztosítására alkotta az ember a társadalmat a maga kényszerhatalmával együtt. A társadalmi hatalmat olyan épületnek kell tekintenünk, amelynek védelme alatt szabadon élhetnek a lakók. A szabadságvágy, a szabadelvűség, a liberalizmus tehát örök emberi törekvés, olyan, mint az élő szervezetek sejtjeinek saját élete, amely nélkül nem él a szervezet, de a sejtek sem a szervezet összélete nélkül. (Az élő organizmusokban előforduló rákos sejtburjánzáshoz hasonló jelenség az emberi társadalomban is előfordul, amikor az egészséges szabadság igény túl lépi a szabadelvűség határait, ultraliberális anarhizmusba megy át és a szabadságot biztosító társadalomi rend épületének a lebontására törekszik.) A társadalom hatalmi szerkezete, az állam alkotmánya állapítja meg a maga határait, amelyeken belül az emberek, egyének és csoportok a maguk természetes ösztönei, erkölcsi meggyőződésük, saját tetszésük szerint élhetnek, viselkedhetnek, egyéni és csoportos céljaik megvalósítására törekedhetnek. Ez az ún. közhatalmi negatív státus, a kényszer hatalom alóli kivétel, az állampolgári szabadságjogok zónája. Az emberi tevékenységek túlnyomó többségében a közhatalom nem korlátozza az egyént (étkezés, öltözködés, lakás, munka, helyváltoztatás, párválasztás, barátkozás stb.), így az egyének szabadon szervezkedhetnek, társulhatnak megengedett céljaik megvalósítására. Az eredményesebb termelő munka érdekében munkaközösségeket, műhelyeket, társulásokat, céheket, faluközösségeket, közbirtokosságokat, ipartestületeket, szövetkezeteket, vállalatokat lehet létrehozni. A gyermekek nevelésére, a betegek ellátására, köztisztasági, közlekedési feladatok ellátására az egyének intézményeket alkothatnak, politikai, gazdasági, társadalmi, művelődési igényeik kielégítésére, vallásuk gyakorlására, sportolásra, szórakozásra egyesületeket, klubokat alakíthatnak, valamint minden egyéni érdekük közös védelmére szakszervezetet, szakmai testületet, hivatásrendet, kamarákat alkothatnak. Ezek túlnyomó része alkalmi közösséget, közhatalmi elismerést nem kívánó szervezetet egyesületet eredményez. Más részük, a magánjogi társaságok és egyesületek, magánjogi elismerést és működési garanciát igényelnek a közhatalomtól. Vannak azonban olyan általános fontosságú szabadságjogok, amelyek közjogi, kényszerhatalmi garanciák nélkül nem felelhetnek meg rendeltetésüknek. A totális állam (diktatúra) ezeket a tevékenységeket kiveszi a szabadságjogok közül és a maga tevékenységi körébe vonja. Az egyetemes emberi erkölcs azonban nem fogadja el a szabadságjogok ilyen megsemmisítő korlátozását, ezért az ilyen közhatalmi garanciát igénylő szabad emberi tevékenységet végző közösségekkel megosztja a maga kényszerhatalmát. Az államhatalomnak ezt a megosztását nevezzük autonómiának (öntörvényűség, önrendelkezés, önhatóság, önszabályozás, önkormányzat, önigazgatás), mostani divatos, helytelen általánosítással önkormányzatnak. Az autonóm közösségeket ugyanúgy a nyugati keresztyén történelmi fejlődés szülte, mint azt a keresztyén nemzetállamot, amely a hatalmát osztotta meg alattvalói közösségeivel. Kezdetben csak a szerzetesi közösségek rendelkeztek autonóm jogokkal, kiváltságokkal, ezeket követték a városi polgári közösségek, lovagrendek és céhek és velük párhuzamosan intézmények, speciális testületek (egyetemek). Az autonómia differentia specificaja a hatalom funkciónkénti megosztása a központi államhatalom és alávetett közössége között, tehát kétoldali aktus. A központi hatalom egyedül nem létesíthet autonómiát, csak már létező, önigazgatást igénylő közösség kívánságára, mint ahogyan a legjobb futball csapat sem tud egyedül, ellenfél nélkül mérkőzést lefolytatni, vagy sakkozni sem tud egyedül senki. A központi hatalom csak olyan mértékben lehet jelen az autonómiában amilyennel nem gátolja a közösséget a célját adó funkciója ellátásában. Nemcsak végrehajtó hatalmi szerveket, vezető és ellenőrző tisztviselőket nem nevezhet ki az autonómiákba, de a központi törvényhozás akaratának érvényesülése az autonómiában annak megsemmisítését jelenti. Ezért kell nagyon óvatosnak lenni a törvényhozást gyakorló politikai pártoknak az autonómiákban való jelenléte és befolyása vonatkozásában.
Az autonómiának, a kényszerhatalom állam és állampolgári közösség közötti megosztásának több változata ismeretes, közülük legfontosabbak a területi, a személyi és az intézményi autonómiák. A területi autonómia a központi államhatalomnak a helyi és területi (községi, városi, megyei, regionális) közösségekkel való funkciók szerinti megosztását jelenti. Abban különbözik az államhatalom decentralizációjától, hogy a helyi, területi autonómia esetében közhatalmi feladatok (közigazgatás, nyilvántartás, közrendészet, köztisztaság, közvilágítás, közlekedés, építésügy, környezetvédelem stb.) kerülnek a helyi és területi hatóságok hatáskörébe, amelyek a decentralizáció esetén államhatalmi funkciók maradnak úgy, hogy azokat az állam kirendelt szervei látják el (közoktatás, adóügy, közlekedés). A területi autonómiák esetében két vonatkozásban is ajánlatos az óvatosság: korunkban az emberi célok nagy része nem a szeparációt jelentő autonómiával valósítható meg, hanem éppen az integrációval, hogy például csak a gazdasági és közlekedési feladatokat említsük. Más vonatkozásban az autonómiával felruházandó területi közösségnek képesnek kell lenni személyi és anyagi, gazdasági vonatkozásban az autonómiával járó feladatok ellátására. Párszáz hagyomány nélküli lakos szegény közössége képtelen kiállítani és javadalmazni a maga elöljáróit, még kevésbé viselni az autonóm funkciók költségeit. De még Budapest megapolisza is szeretné fenntartási és fejlesztési költségeit az állammal viseltetni. Ezek a nehézségek azonban nem jelentik a helyi és területi autonómiák mellőzhető voltát hiszen nélkülük az állampolgárai nem érezhetik szabadnak magukat. A területi autonómia alapfeltétele a helyi illetőség pontos rögzítése, azaz, azoknak a személyeknek a meghatározása, akik a helyi, területi közérdek megállapítására jogosultak, azoknak tehát, akiknek a helyhatósági és regionális választásokon szavazati joga van.
A személyi elvű autonómia kitűnő példája az egyház, az azonos vallásúak közösségének autonómiája, amely lakóhelyétől és hivatásától függetlenül foglalja magába az azonos felekezethez tartozókat. A sok száz éves történelmi tapasztalat bizonyítja, hogy a jól körvonalazott célú autonóm közösség nem sérti, hanem könnyíti a hasonló célú másik közösség működését. A többféle identitás békés együttélése a személyi autonómiára épülő közösségek és intézmények közhatalmi garanciával való felruházásával biztosítható a legkönnyebben. A személyi autonómia, de a területi és az intézményi önigazgatás sem valósítható meg a társadalomnak az identitási elemeket felölelő, minél részletesebb felmérése nélkül. Hiszen rejtett célok megvalósítását nem támogathatja a közhatalom. A népszámlálásnak ki kell térnie a társadalom életkori, anyagi, jogi, lakóhelyi, illetőségi kategóriáinak számbavétele mellett, a nemzetiség, anyanyelv, vallás, családi állapot, foglalkozás, iskolai végzettség, szakképesítés felleltározása mellett még a fontosabb egészségvédelmi és társadalom védelmi adatok nyilvántartására is. Az ilyen nyilvántartás végtelen fontossággal bír a társdalom bármilyen vonatkozású kissebségi identitásainak védelme szempontjából.
A Magyar Állandó Értekezlet a közvéleményt fejezte ki akkor, amikor nyilatkozatában leszögezte, hogy a nemzetiségi kérdések megoldása most az autonómiák biztosításában érhető el. Az autonómiák tartalma, hatásköre és szervezési formái azonban kidolgozásra várnak. Éppen a felállítandó szakbizottságok feladata lesz a szervezésre ajánlott autonómia-rendszer működési feltételeinek és szabályainak a kidolgozása. Mi csak néhány általános szempontot vethetünk fel ezen a téren. A területi autonómia a községek (városok) lakosainak és helyi illetőséggel rendelkező polgárainak nemzetiségi (anyanyelvi) megoszlása szerint három csoportba osztandók: Az A) csoportba azok a községek tartoznak, amelyekben az autonómiát igénylő nemzetiség többséget alkot. A B) csoportba azok, amelyekben a nemzetiséghez tartozók arányszáma 20% felül van, a C) csoportba pedig azok, amelyekben annál kevesebben. A területi (vármegyei, tartományi) autonómiákon belül a községek csoportjaik szerint képviselhetik lakosaik érdekeit. A személyi nemzetiségi autonóm szervezetek lakóhelyüktől függetlenül felölelik az illető nemzetiséghez tartozókat, éppen úgy, mint az egyházak a felekezetükhöz tartozókat, mindazoknak a közhatalom által elismert állampolgári célok megvalósítására szervezett közösségekben. Itt elsősorban különböző művelődési, nevelésügyi, jóléti és társadalmi célú közösségek számíthatnak közjogi garanciára. A politikai autonómia, tehát az egész nemzetiségnek a közhatalom gyakorlásában való együttes részvétele, maga is közhatalmi kérdés, tehát az államon belüli és a nemzetközi politikai hatalmi helyzet függvénye. Nyilvánvaló, hogy a hatalom birtokosainak senki nem írhatja elő, hogy kit és kiket tekintsenek egy-egy határon túli nemzetrész, vagy bármilyen embercsoport vagy közösség hiteles képviselőjének. A demokrácia, valamint a most az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának elvben kötelező volta az érdekeltek akaratának a figyelembevételét írja elő, tehát éppen a szóban forgó autonómiát. Az állampolgárok politikai akarat nyilvánításának egyik fő akadálya az, hogy a proletárdiktatúra kizárta volt a közhatalom gyakorlásából a társadalom kilenc-tizedét, és a mai hatalom birtokosok – a régi egytized „legitim” örököse – nem érzik hiányát az alávetettek véleményének. Ennél is nagyobb akadály az, hogy a régi elnyomott kilenc-tized nemcsak leszokott a politizálásról, de gyanakvóan és ellenségesen viszonyul mindenhez, ami politikának nevezhető. Ennek a viszonyulásnak káros következményei közül az ma kisebbik, hogy nem vesznek részt az országos választásokon, de ártalmasabb a politikai közönynek közerkölcsöt romboló hatása. Tudomásul kell venni, hogy Középeurópa társadalmát megbetegítette a félévszázados bolsevik-ateista-despotikus szovjetorosz imperializmus, és a betegség gyógyítása, a társadalom újra nevelése még akkor is hosszú és nehéz feladat lesz, ha a közhatalmat annak birtokosai autonómia formájában sürgősen megosztják az alattvalók civil szervezeteivel. Ennek a kezdeményezését várjuk a Magyar Állandó Értekezletről.
A magyar nemzetiségi autonómiák rendszerének kiépítésében hasznos adminisztrációs szerepet játszhatna a Magyarok Világszövetsége, ha maga is nem volna a magyar társadalmi betegségek hordozója és aktív terjesztője. Arra a csonkamagyar-kisantant szellemre gondolok, amelyet annak idején Beneš fogalmazott meg és a Világszövetség Veres Péter–Fekete Gyula féle maoista, népi kommunista ideológusai tartottak és tartanak fenn a mai magyar társadalomban. Messziről fel lehet ismerni őket arról, hogy osztályhelyzetük, származásuk, állampolgárságuk és minden féle negatív szempont alapján megosztják a magyarságot, gyűlöletet hirdetnek az anyaországiak és határon túliak, a társadalmi osztályok és más csoportok között – és ami a legfontosabb – a magyar nemzetet, a magyar nemzeti hagyományokat – még 1956-ot is – és a magyar nemzet tagjait nem tartják egyenértékűnek más nemzetekkel, és ezért egyenesen ellenségesen viszonyulnak a határon túli nemzetrészekkel szemben, mindig az őket elnyomó nemzet igazát hangoztatván, a magyarokat önfeladásra késztetik, persze, jól hangzó nemzeties szólamokkal. Nem a szomszéd népekkel szembe akarjuk állítani a magyarságot, hanem éppen a velük való megbékélésre. Mindenkinek tiszteletben tartjuk identitása megválasztásának a jogát, annak minden elemével együtt. Ha valaki nem tartja értéknek a maga számára valamely nemzethez tartozást, legyen kozmopolita, de erre ne akarjon mást kényszeríteni. Aki nem érez kötödést egyetlen vallás irányában sem, legyen ateista, de hagyjon békét más ember hitének. Megengedett a homoszexualitás is, de ez nem jelentheti a természetes nemiség tilalmát. Tehát nem a kozmopolitizmus és az ateizmus ellen szólok, hanem azok agresszivitása ellen. Meg kell mondanom, hogy a sebtében összedobott 1989-es szimultán alkotmány sérti a lelkiismereti szabadságot, mert tilalmazza a nemzetiségnek és a vallásnak még a nyilvántartását is. Mindez a félévszázados proletárdiktatúra csonkamagyar nevelésének az eredménye, amely a magyar értelmiséget súlyosam megfertőzte ezzel a szellemi-erkölcsi betegséggel.
Félreértés ne legyen! A többpárt rendszerű népképviseleti parlamentarizmus biztosítja a kényszer hatalom demokratikus gyakorlását, de csak a legfelső, központi államhatalom, az országos politika szintjén. Az emberek élete azonban valójában az államhatalomnak alávetett közösségekben, intézményekben és közületekben, a családban, hivatásrendben, helyi és más területi egységekben folyik. Ezért kell a közhatalmat megosztani, a közhatalom alávetett egyénei, csoportjai, közösségei között autonóm hatóságokat szervezve a közhatalom különböző szintjein. Az autonómia ugyanis az emberi tevékenységnek azt a körét jelenti, amely ki van véve a felettes hatóság intézkedési köréből, amelyet tehát az ember a közhatalmi akarattól függetlenül, saját tetszése szerint intéz. Persze, az autonómia körének meghatározása, tehát „a hatáskör megállapításának a hatásköre” mindig a főhatóságé. Az európai társadalmi gyakorlatban az emberi tevékenység óriási többsége az egyéni autonómia „a személyes szabadság jogok” körébe tartozik, illetve a családokéba. A mindennapi élet, az étkezés, pihenés, öltözködés, lakberendezés, háztartás, szórakozás, művelődés, vallás, munkavállalás és sok minden egyéb az egyéni autonómia körébe tartozik. A termelőtevékenységek, a javak előállításának és forgalmazásának szabályozása a hivatásrendek, a köztisztaság, közszolgáltatás a helyhatóságok intézkedési és döntési hatáskörébe tartoznak. Még a központi államhatalom hatáskörébe tartozó ügyekben is csak közvetve, autonóm intézményeken át – közoktatás, közegészségügy, közbiztonság stb. – érvényesül az államhatalom. Nyilvánvaló, hogy minden hatósági intézkedésnek az érdekeltek igényéből, az érdekeltek kezdeményezéséből kell kiindulnia. A szakértők által rendszerezett és véleményezett közvetlen állampolgári igények felett a döntés joga a mindenkori főhatóságé. Elengedhetetlenül fontos tehát a közvetlen érdekelt állampolgári igények kifejezése számára a lehetőségek biztosítása, hogy ezeket ún. érdekképviseletek megfogalmazhassák, és szakértői véleményekkel elláthassák, hogy döntésre a politikai hatalom elé terjeszthessenek. (Persze, azok az ügyek, amelyek nem oldhatok meg az érdekeltek legalsó fokozatú autonómiájának szubszidiáris módszerével.) Az egyéni és csoportos autonómiák rendszerét központi hatalomgyakorlás útján megvalósítani nem lehet, mert azokat az érdekelt alattvalók igényei alapján lehet csak megállapítani. Az államhatalom csak annyit tehet, hogy fehér lapot ad azoknak az állampolgári csoportoknak, amelyeknek tevékenységében nem kíván beleszólni, hogy fogalmazzák meg a maguk igényeit saját tetszésük szerint. Hogy pedig kiknek, amely egyéneknek és csoportoknak kell fehér lapot adni, azt a társadalom felmérésével, minél részletesebb népszámlálással lehet megállapítani. Az előzőkben említett anyagi, szellemi, közerkölcsi elproletarizálódás miatt ugyanis a társadalom nagy része – elsősorban is a határon túli magyarok nagy része – egzisztenciális érdekeit tartva szem előtt, nem igényli ügyei autonóm intézésének hatáskörét. A pedagógusok például fontosabbnak tartják a biztos javadalommal járó állami alkalmazást, mint a nevelői tevékenységnek a napi politikától való függetlenségét, holott így lehetetlen a nevelés eredményessége. Szélső eset a színházaké, amelyben a színészek létfenntartásuk érdekében a közönségtől való elszakadásra kényszerültek, tehát lemondtak alapvető hivatásukról, a közönségszolgálatról. Ilyen körülmények között lehet-e annak a művelődési autonómiának a megvalósításáról beszélni, amelyet különben az 1919-es Kisebbségi Szerződés biztosított az erdélyi magyarság számára, vagy annak a Helszinki Zárónyilatkozat általi általános kiterjesztéséről? A kommunista oktatásügy egyoldalúan csak a szorosabb értelemben vett művelődési dolgozok képzésére szorítkozott, teljességgel elhanyagolva a társadalmi élet más területeit, leginkább a jogász és közgazdászképzést. Teljes a szakember hiány a közigazgatásban és a gazdasági életben. Nemcsak helyhatósági, községi, városi szinten hiányoznak a szakemberek, de még megyei és országos intézményi szinten is. Bizony, az autonómiák kiépítését a legalsó szinten kell megkezdeni.
Közismert, hogy a társadalom életének megismerése, igényeinek kifejezése csak az ún. civil szervezetek útján lehetséges. Első teendő tehát minden társadalmi feladat területén az érdekeltekből álló civil szervezet létrehozása, amelyek céljuk megvalósítása során addig fejlődnek, hogy közhatalmi autonómiát igényelhetnek maguknak. Az államhatalom és a központi politikai szervek, a kormány, a törvényhozás, a politikai pártok nem létesíthetnek autonómiává erősíthető civil szervezetet, hiszen azok éppen az alattvalók egyéni és csoportos érdekeinek a központi hatalommal szembeni szolgálatára hivatottak. A határon túli nemzetiségi autonóm szervezetek mintájául az évszázadok óta jól és közmegelégedésre működő egyházak szolgálhatnak. Az egyházakat autonómiáját azonban nem szabad kockáztatni semmiféle olyan tevékenységgel, amely meghaladná a szabad vallásgyakorlat körét. A lelkészek, kántorok, hitoktatók, diakónusok egyéni munkája viszont nélkülözhetetlen a társadalmi szervezetek létrehozásában. Sajnos, minden politikai párt és szervezet, valamint a közhatalom kezdeményezésére eddig létrejött fantom szervezetek (Például: EMGE, EMKE, ME stb.) közvetlen szerepvállalását egyenesen károsnak tartjuk a civil szerveződésben, egyrészt azért, mert kommunista párt eredetük miatt az embereknek nincs bizalma irántuk, másrészt azért, mert 1990-es politikai célú, gyors és felületes megalakulásukra ráment minden erkölcsi tőkéjük. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy mindezeknek a szervezeteknek a tagjai magánemberként ne kellene részt vegyenek a személyi autonómiákat létrehozó társadalmi tevékenységben.
A társadalom által igényelt minden cél megvalósítására társadalmi szervezetet, egyletet, klubot, kört, egyesületet, szövetséget, szövetkezetet, és más szervezetet kell létrehozni. Ha ezek működésük során annyira kiterjednek, bővülnek, vállalt feladatuk olyan fontossá válik, hogy azt egyszerű egyesületi, vállalkozási (magánjogi) autonómiával el nem láthatja, akkor alakulhat közjogi autonóm szervezetté, illetve kérheti az államtól hivatásrendi érdekképviseletként való ilyen elismertetését. A jövő szempontjából legkevésbé halasztható feladat a nevelés, közoktatás feladatainak a megoldása. Szerintem, kezdetül a Pedagógusok Szövetsége indítsa el tagjait a magyar gyermekek összeírására. (Valószínű, a tanfelügyelőségek rendelkeznek erre vonatkozó statisztikákkal.) Minden gyermek szülőjétől meg kell tudni, hogy milyen iskolába, milyen nyelven, milyen szakmát kíván tanulni a gyermek. Ezeket összegezni kell a hat-tíz, tizennégy és tizennyolc éves korosztályokban, és előttünk áll majd a közoktatási ügyben szembeni társadalmi igény: hová, milyen elemi, általános, közép és főiskolát kell létesítenie az államnak. Az e körül most folyó áldatlan politikai vita az ezzel az egyszerű kimutatással magától elül. Mint ahogyan a másik közszolgáltatási ágban, a közegészségügyben sem hatalmi-politikai szóval kell eldönteni, hogy hol, milyen kórházakban, milyen betegségek ellen kell a gyógykezelést végezni, mert azt a betegségek számának társadalmi ténye dönti el. A Pedagógusok Szövetsége javaslatai alapján létrehozott intézmények szakembereiből, valamint a szülök (iskolaszékek), egyházak és más nevelésügyben esetleg érdekelt szervezetek képviselőiből és a Szakminisztérium által kinevezett tagokból megalakulhat az Országos Magyar Közoktatási Szervezet (Szövetség, Testület) amelynek autonóm hatásköre az egész erdélyi magyar oktatásügyre kiterjed.
A másik sürgős feladat az agrárium civil szervezeteinek létrehozása. Össze kell írni családonként és művelési áganként a föld birtokosait, egy másik kimutatásban ugyancsak családonként és művelési áganként a mezőgazdasággal foglalkozókat (főfoglalkozásként, melléktevékenységként, kedvtelésként) az általuk használt területek szerint. Részletes összeírás kell készüljön minden mezőgazdasági szaktevékenységről (kalászos, takarmány, zöldség, ipari növény, mag- és gyümölcstermelésről és termelőkről, a tehenet, sertést, juhot, baromfit tenyésztőkről, szőlészekről, méhészekről, borászokról, szesztermelőkről stb.) és minden tevékenységre egyletet, tanácskozást kell szervezni, hogy a teljes igény áttekinthető legyen. Azután községenként meg kell állapítani minden agrártevékenység szükségeit és igényeit: hányan és mennyi területet akarnak bérbe vagy művelésre adni, illetve venni. Kiknek milyen gazdasági felszerelésre van szükségük és milyen hitelgaranciával rendelkeznek. Milyen beszerzési és értékesítési gondjuk van a gazdáknak művelési áganként és termékekként. Az így kiderülő társadalmi igények alapján az érdekeltek kell egyesületekké, szövetkezetekké, szakvállalatokká szervezni. Hogy a későbbi területi, megyei és országos igény milyen és hányféle szervezetet, egyesületet, szövetkezetet eredményez az a nagyon nagy türelmet és odaadást igénylő nagyon nehéz szervező munkának a végén fog kiderülni. Még jóslásokba se lehet bocsátkozni afelől, hogy az erdélyi magyar mezőgazdaság milyen országos autonóm szervezeteket fog majd igényelni. Persze ugyanolyan fontos és sürgős az ipari, kereskedelmi, forgalmi és szolgáltatási erdélyi magyar tevékenység felmérése és szervezeti igényeinek a megállapítása. A legnagyobb nehézséget az egész erdélyi magyar gazdasági életre jellemző csaknem teljes szakember hiány okozza. Mérnökök és agronómusok, ha kevesen is, de vannak és várják, hogy szakértő és odaadó munkájukat felajánlhassák a társadalomnak, viszont közgazdászok és jogászok nincsenek a szervező munkára. (Ha az anyaországi vagy a nyugati magyarság tudna szervezési szakembereket kölcsönözni Erdélynek, nagyobb reményekkel lehetne hozzákezdeni a munkához.)
A művelődési élet megszervezése könnyebbnek látszik, hiszen a legfontosabbak az egyházak és a nevelésügy már megvannak, illetve remélhetőleg meg lesznek. Meg kell szervezni a tudományos és művészeti tevékenységet külön a hivatásosat, és külön a műkedvelőt. Ezek autonóm szervezetei alkothatják azt a kulturális autonómiát, amelyet a Kisebbségi Szerződés előírt volt. A Helszinki Zárónyilatkozat szerint a nemzetek művelődési közösségek, amelynek az államhatárokkal elválasztott részei szerves egységet alkotnak. Ebből az következik, hogy a határon túli magyarok részesei az egységes magyar művelődés központi intézményeinek (Tudományos Akadémia, Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház, Közszolgáltatási Hírközlés) a legfelső szellemi, oktatásügyi tevékenységekkel foglalkozó szervezeteknek és autonómiájuknak ezekben a vonatkozásokban is érvényesülnie kell. Hogy ezt milyen formában lehet megvalósítani azt majd a Magyar Állandó Értekezlet és szakbizottságai javaslatainak alapján dönti el majd az illetékes politikai hatalom.
A közvélemény érdeklődése elsősorban a határon túli nemzetrészek politikai autonómiájának a megszervezésére irányul. Az a nemzetközi hatalom, amelynek a hatáskörébe a nemzetiségek jogállásának a meghatározása tartozik – ugyanis, a nemzetiségi jogok nem belügyei az államoknak – legújabb megnyilvánulásaiban is leszögezte (például, a dél-vidéki magyarok esetében), hogy nem fognak dönteni az érdekeltek megkérdezése nélkül. A nagy kérdés az, hogyan nyilváníthatja ki akaratát egy nemzeti kisebbség? A meglévő politikai szervezeteknek a megbízatása parlamenti, államon belüli képviseletre vonatkozik, nem nemzetközire. A belőlük szervezett Magyar Állandó Értekezlet és más hasonló nemzetközi összejövetelek csak eszmecserére alkalmasak és szakbizottságaik megszervezésével sem terjed túl a hatáskörük a véleményezésnél. Nyilvánvaló, hogy népe érdekeit minden ember minden lehető szinten előadhatja és tárgyalhatja magánszemélyként, vagy testülete hatáskörének keretein belül. Egy határon túli nemzetrész hiteles képviseletére csak a nemzetrész egész társadalmát és minden társadalmi tevékenységét felölelő országos autonómiák képviseletéből alakult, ún. Magyar Tanács jogosult. (Ilyen volt a kommunista diktatúrát megelőző időkben az egyházak és más országos intézmények, szervezetek, politikai pártok képviseletéből alakult Erdélyi Magyar Tanács.) Ez a Tanács előterjesztheti a nemzetrész igényeit, tárgyalhat azok felől, szigorúan szem előtt tartva azt az általános jogelvet, hogy az állampolgárok egyéni és közösségi szerzett jogairól, szabadság jogairól, állampolgári jogegyenlősége, valamint a nemzetközi jog és az állam alkotmányában biztosított jogairól még alkut sem folytathat, nem, hogy azoknak valamelyikéről lemondhatna. A tárgyalások után megállapodást is írhat alá népe nevében a Tanács, ez azonban csak a nemzetrész egészének népszavazás általi jóvá hagyásával válik érvényessé. Ennek a népszavazásnak a megszervezési lehetőségét biztosítja majd a személyi autonómiák rendszere. A jogtörténet sok ezeréves tanulsága és a mi nyolc évtizedes tapasztalatunk alapján ki kell jelentenünk, hogy nemzetközi bírói garancia nélkül érvényesíthetetlenek a nemzetiségi jogok, bárki alkotta volna azokat bármilyen érdekelti jóváhagyással. Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi hatalom érvényes döntést hozhat tetszése szerinti személyek és közösségek véleménye alapján vagy azok nélkül is. Nekünk, államhatalom nélküli embercsoportnak csak abban a belátásban lehet a reményünk, hogy a nemzetközi hatalom érdeke a béke és a biztonság stabilitása, amelyet egyenesen veszélyeztetnek azok a nemzetközi jogi aktusok, amelyeknek létrejöttében az érdekeltek hiteles igényeit nem vették figyelembe.
Reméljük, az alakulóban lévő Magyar Állandó Értekezlet szakbizottságai (tagjainak legtöbb fele lehet párttag, publicista, politikailag elkötelezett!) előmozdítják majd a világ magyarsága életkérdéseinek megoldását nemcsak alkotmányjogi, művelődési és gazdasági vonatkozásokban, hanem a kevéssé említett erkölcsi értékek terén is. Mi mindnyájan egyetlen nemzeti identitási közösség vagyunk, közös örökölt értékünk a magyar történelem egésze, a magyar nyelv és művelődés egésze, tehát mindaz, amit a magyarság évezred alatt alkotott, ideértve közös hazánkat, annak minden társadalmi és politikai intézményét is. A határon túli magyarokat egymáshoz és Magyarországhoz, annak népéhez, hagyományaihoz, hatóságaihoz, intézményeihez nem olyan jogi kötelesség fűz, amilyennel országaink iránt tartozunk, hanem érzelmi, erkölcsi kötelékek. Nemcsak legfontosabb érdekünk Magyarország politikai, gazdasági és szellemi erősödése, valamint a szomszéd államokkal való lehető legjobb viszonya, de mindnyájunkat boldog örömmel tölt el minden sikernek a híre, amelyet a magyarok otthon vagy bárhol a világon elértek, és elszomorít minden kudarcuk. Nekünk fájdalmat okoz, ha nemzetünk egészére vagy részére, történelmi örökségünkre, küzdelmeinkre, megvalósításainkra, hőseinkre, politikusainkra, tudósainkra, költőinkre, művészeinkre, vagy akár sportolóinkra valaki rosszat mond. Ezt minden megbízás és felhatalmazás nélkül kijelenthetem az anyaországi csonkamagyarok ellenében és az utódállamok gyűlölködőivel szemben. Minden jövőt építeni akaró ember számára idézem az Üdvözítő szavait: Boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak mondatnak!
Kolozsvár, 1999. június 4-én
Dr. Dobai István jogbölcsész