A magyarországi nemzetiségek a világháború előtti magyar uralom elleni politikai harcukban népük számára elődeik 1848-as hősi példáját állították. Ennek azonban kevés a valóságalapja, mert a szabadságharcban a nemzetiségek reprezentánsai – első sorban a németek (az erdélyi szászok kivételével) és szlovák származásúak többsége – élükön Kossuth Lajos, Klapka György, Táncsics Mihály stb. – és a románok többsége – pl. Iftimie Murgu, a kővárvidéki puskások – a magyarok oldalán harcoltak. De nem szabad elfelejteni az aradi vértanúkat – a szerb Damjanich Jánost, a horvát Knézichet stb. – sem.
A téma a romániai magyar politikai elítéltek között merült fel – mint, ami a magyarok és a szomszéd népek megbékéléséhez vezető egyik lehetőség – az a gondolat, hogy az 1848-as szabadságharcban a nemzetiségiek reprezentánsai a magyarok, nem pedig a császáriak oldalán harcoltak, tevékenykedtek. Ez a gondolat kiszabadulásunk után is állandó beszédtéma maradt. Erdélyben – Benedek Simon Fidél, Sipos Gábor, Bodor Pál és mások – is és a ’80-as években már az anyaországban is többen – pl. Katona Tamás, Miskolci Ambrus, László Gyula. Kürthy Zoltán, Horváth Balázs, Novák Béla, Bognár Nándor stb. – magukévá tették ezt a gondolatot.
EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC NEMZETISÉGI VONATKOZÁSAI
Levél Katona Tamáshoz
Professzor Úr, kedves Tamás!
Személyes találkozásunk nem sikerült, kénytelen vagyok hát írásban közölni mondanivalómat. Ez nem könnyű az én számomra, mert szemem úgy elgyengült, hogy titkár segítségére szorulok, az pedig nem adódik könnyen. Még mindig néhány történetírási feladat gondjáról van szó, amelyekre immár harminc éve, nem találunk szerkesztőt.
Annakidején, a román proletárdiktatúra magyar politikai foglyai, a börtönben mindent megbeszéltünk, megvitattunk, a magyar történelemkutatás és történetírás, valamint az ezekhez kapcsolódó publicisztikai feladatokat is. Mint más irányú feladatok esetében is, a történelem vonalán állókra vonatkozóan is minden elítélt ígéretet tett, hogy szorgalmazni fogja megvalósításukat. Sajnos, ígéretüknek nem tehettek eleget azok, akik elhunytak, de az életben maradottakat is meggátolta a társadalom közönye és a szakma ellenségessége. – 1987-ben útlevelet kapván, azért kerestelek meg, hogy a sok feladat közül a pontosan Reád szabottat átadhassam. Kilencven tavaszán ismét kijutottam, de annyira el voltál foglalva a választásokkal, azután pedig a politikával, hogy nem vállaltad. Abban a hiszemben, hogy egy 1848-as személy-monográfia kezdeményezése, szerkesztése és kiadatása remekül összeférhet a mostani budai bíró funkcióddal, átadom ennek a gondját.
Mivel az erdélyi magyar történészek nagy része 1957-ben a kádárista ellenforradalom hívévé szegődött, csak kevesen kerültek börtönbe. Közülük a legjobban becsültem Benedek Simont (Fidél Atyaként az erdélyi ferences rendtartomány főnöke volt). Az ő ötlete volt az, hogy az évfordulókat kell kihasználni az új tudományos szemlélet ismertté tételére. Mindenki elfogadta érvelését, hogy mennyire tisztítaná a magyar köztudatot, ha – például – a honfoglalással, a várnai csatával, az erdélyi vallásszabadsággal, Szent Lászlóval, 1848–cal, a kuruc mozgalommal kapcsolatos, jezsuitizmus, materializmus és sovinizmus nélküli történetszemlélettel szervezett és rendezett ünnepségek lennének. Hogy ezekben tényleg a történelmi valóság közös nevezőjén békélhetnének meg Középeurópa népei. (Például: 1995-ben Szent László sírjának megkoszorúzására házigazdaként a román államfő meghívja a magyar és a horvát államfőt. Mivel pedig ugyanabban a sírban nyugszik I. Lajos, aki még Lengyelország és Nápoly királya is volt, ezek államfőit is meg kell hívni. De a szintén odatemetett Luxemburgi Zsigmond római császár, német, cseh király stb. volt, már ott lehet csaknem minden államfő és mindnek a kísérete. Ismerkedhetnek, beszélgethetnek, szónokolhatnak napi politikai korlátokon felülkerekedve, a messze múlt és a jövendő távlatában, egész Európa és az emberiség hasznára. – Ezt én még 1991-ben a Varadinum-ünnepségek kezdetekor javasoltam Tőkés Lászlónak és környezetének, de csak azt értem el, hogy a következő években már nekem sem küldtek meghívót. (A rossz nyelvek szerint, miért kell oda csődület, ahol más koszorúz?)
Kényszerlakhelyre szabadulása után Benedek Simon nagyon sok évfordulóról megemlékezett, vázlatosan leírta, amit szükségesnek látott, és a kéziratokat Elmaradt évfordulók címmel kötetbe gyűjtötte. Persze könyvtárba, levéltárba be sem léphetett, csak emlékezetére és ismerőseitől szerzett információkra volt utalva, így a nagy felfedezésekről nem számolhatott be. De eredeti szempontjai örök érvényűek. – Meghalván azonban Fidél Atya, nem maradt itt olyan okleveles történész, aki Jakó Zsigmondot és követőit kimozdíthatta volna közönyéből, gyávaságából, tunyaságából, vagy rosszhiszeműségéből.
Ezek után – végre útlevelet kapván – kerestem meg az anyaországi történészeket, köztük téged is. Senki nem utasított el, vállalta a szakterületén való közreműködést. Boldogan tértem haza, és – mert kilencvenig nem engedtek ki – mindenkinek írásban is vázoltam javaslataimat. Postán nem lehetett ilyesmit küldeni és ezért – sok egyéb irománnyal együtt – diplomáciai és mozgalmi futárokkal juttattuk ki. – Később kiderült, hogy a dokumentumokat szőrén-szálán eltüntették, vagy letagadták, köztük a Neked szóló 1848-ast is.
A hajdani magyarországi nemzetiségek (NB: Magyarország délnyugati határa a Dráva folyó. Tehát Horvátország és tartozékai nem tekintendők Magyarországnak.) identitástudata a 19. század végére alakult ki. Az 1847-49-es események idején a szlovák öntudat még megfért a magyarral (nemcsak a hungárral), de a románnak sem volt még döntő alkotóeleme a magyargyűlölet. Ez világosan megállapítható a nemzetiségek reprezentánsainak a szabadságharccal kapcsolatos viselkedéséből. Ennek az akkori történelmi állapotnak a tudományos igényű rögzítésére van szűkségünk nekünk is, szomszédainknak is, mert ezen a közös nevezőn építő párbeszéd indulhat a megbékélés érdekében, mindnyájunk jövendője biztosítására. A múlt század végére alakult hungarofób nemzeti öntudatok visszavetítették magukat félévszázaddal, és az egész hungár-magyar történelemben – de az akkor legfrissebb, legmozgósítóbb szabadságharcban is – csak a hungarofób jelenségeket regisztrálták. Propagandájuk ennek megfelelően terjesztette el a világ közvéleményében a magyar szabadságmozgalmak negatív, reakciós, retrográd voltáról szóló részigazságokat, negatívvá festve át az egész 1847-49-es magyar mozgalmat és az egész magyar történelmet. – Erre a talpkőre épültek a magyarság szomszédainak modern nemzeti történelmei, amelyeknek katekizmusi tiszteletét követelik meg minden asszimilánstól.
Az asszimiláns, kollaboráns magyar erdélyi történészek – bizonyosan kelletlenül, de – ezt a magyargyalázó anyagot adták elő a kolozsvári egyetemen a leendő magyartanároknak. Itt-ott beleügyeskedték, hogy nemcsak román szabadsághősök voltak, hanem magyarok is. (De azt, hogy nemcsak magyar gazemberek voltak a világon – mint például Csányi László –, hanem románok is lehettek, arról mindenki hallgatott.) Még Mikó Imre és Dávid Gyula is csak a magyargyalázó is-ig jutott. – Ha ez a magyar-román viszonyt ellehetetlenítő történelemferdítés valamit használna a románoknak, még tűrhetnénk mindet, de egyértelműen gyógyíthatatlan beteggé mérgezi a modern társadalom legfontosabb hatóerejének egyikét, a nemzeti öntudatot.
Ezek megfontolása után jutottunk arra az elhatározásra, hogy Az 1848-49-i magyarországi események nemzetiségi vonatkozásai címmel személyi monográfia készüljön a korszak minden közszereplőjéről: Vázlatos életrajz, származás, anyanyelv, vallás és kronologikus naplószerű leírás a személy cselekedeteiről 1847 őszétől 1849 végéig. Így a magyar és az erdélyi országgyűlések tagjai, a szerb, tót mozgalmi vezérek, főtisztviselők (állam, megye, egyház) a mindenféle hadseregek tisztjei és kitüntetettjei, a tudományos, irodalmi, művészeti, művelődési élet személyiségei és más mindenki, akinek szerepe volt az eseményekben, bármelyik oldalon, akár semlegesen. Úgy becsülöm, 1800-2000 személyt kellene megvizsgálni, hogy közülük a kb. 1200 jellemző viselt dolgaiból összeálljon egy olyan mű, amelyből – egyebek mellett – az is kiderül, hogy melyik nemzetiségnek milyen volt az általánosítható szerepe negyvennyolcban. (Például: Teleki Sándor kővárvidéki román puskásai végigharcolták a háborút a szabadság oldalán, Iancu Ábrahám hadai viszont – a csóró mócok szipolyozásán és sanyargatásán kívül – csak nagyenyedi és más nem-politizáló, polgári (de magyar) személy meggyilkolását „művelték”. Tisztázandó a szereplő személyeknek még a neve is, azonossága is, valamint a naszódi granicsárok minősítése is: Császári katonaságként vagy román népfelkelőkként az Udvar oldalán, a Parlament ellen?
A kutató gyűjtő munka elvégzésére mindenki vállalkozott Erdélyben is, Magyarországon is, akikkel beszéltem, de az egész tevékenység szervezését és a monográfia szerkesztését senki nem vállalta. (Megdöbbentett, hogy mindenki az általam követelt ingyen munkától fázott (persze, költségtérítéssel), és arra kért, hogy ne mondjam senkinek, hogy ő hajlandó az ingyen munkára.) Semmi akadálya hát annak, hogy néhány száz fiatal magyar, német, szlovák, szerb, rutén, lengyel stb. történészt rászabadítsanak az országgyűlési naplókra, hadijelentésekre, hírlapokra és más dokumentumokra, hogy mindegyik kijegyezhesse a reá eső öt-hat személy dolgait. A tudományos akadémiák, intézetek, egyetemek patronálhatnák az egész tevékenységet, az 1848-as más emlékek valószínű felkutatása mellett. Az összegyűjtött anyagot rendszerezné, a monográfiát összeszerkesztené – remélhetőleg a Te vezetésed alatt – egy olyan nemzetközi szerkesztőség, amelynek tagjai készek elfogadni a kutatások eredményét akkor is, ha az ellenkezne az általa remélttel. A kész műnek 1997 tavaszára meg kell jelennie (= 15 hónap), hogy az évfordulóra kritikái is elkészülhessenek.
Mint mondtam, harminc év alatt nem találtunk olyan magyar történészt, akinek szaktudása és tekintélye megfeleljen a szervezés és szerkesztés nehéz feladatainak, és aki legkülönbözőbb ürügyek mögé bújva ne utasította volna el a feladatot. Nem törődni azzal, hogy itt nemcsak Benedek Fidél, Kertész Gábor, Dobai István és társaik elutasításáról van szó, sem a történelemtanárok emberépítő munkájának megkönnyítéséről, hanem a jövendő nemzedék olyan neveléséről, amely a békesség megteremtésére teszi alkalmassá, de ezeken felül Közép-Európa és az emberiség boldogabb jövendőjéről is. Mert a világszabadság, a magyar 1848 és hőseik becsületének helyreállítása mindezt jelenti. Ez nem egyének, csoportok magánügye, nem nemzeti vagy liberális magyar óhaj, hanem emberi és történettudósi hivatástudatból fakadó, becsületbeli kötelesség.
Kedves Katona Tamás! Tudom nem szép tőlem, hogy így akasztom Reád az 1848-as személyi monográfia terhét, de nem tehetek egyebet: Öreg, beteg és vak vagyok, nem tudom folytatni (az amúgy sem sok eredménnyel kecsegtető) keresést. Téged találtunk erre a legalkalmasabbnak én is, más is, szakmabeliek is. Ha semmiképpen nem vállalhatod magad, add át részben vagy egészen más olyannak, akit Te alkalmasnak és méltónak ismersz a feladatra. De – nagyon kérlek – Te beszéld, intézd tovább ezt az ügyet!
Ezzel a levéllel én a negyvennyolcas személyi monográfia gondját Katona Tamásra akasztottam. Megteheted, hogy el sem olvasod e levelet, vagy elolvasás után félredobod, kibúvót keresel és találsz, még annyi kötelességet sem érzel, hogy magad helyett mást ajánlj, de a jövendő nemzedék ítélkezni fog azok felett, akik nem keltek 1848 és hősei becsületének védelmére.
Kolozsvár, 1995. november 15.
Atyafiságos tisztelettel,
Dobai István
1723. évi II. törvénycikk
Ő császári és királyi legszentségesebb felsége fölséges osztrák háza nőágának Magyarország szent koronájában s a régtől fogva hozzákapcsolt részekben való folytonos királyi örökösödéséről
Noha Ő legszentségesebb császári és királyi felségének magyarországi s az ehhez kapcsolt részekből való hü karai és rendei az ő élénk és virágzó, s legjobb állapotban levő korát, erejét s egészségét látva, s Isten áldásában teljesen megnyugodva, igen nagyon biznak abban, hogy ő, hü karainak e végett a mindenható Istenhez intézett s szünetlenül intézendő imái következtében is, nagy és dicső finemü utódokkal a leggazdagabban meg lesz áldva, s az ország hü karai az ő fiörököseinek szakadatlan sorával meg lesznek vigasztalva.
- § Minthogy azonban azt is különösen át kell látniok, hogy a királyok és fejedelmek is, a többi emberrel egyenlően, a halandóság végzetének vannak alávetve; ezért éretten s gondosan megfontolva, mind Ő legszentségesebb császári és királyi felsége elődeinek, boldogult néhai atyjának Lipótnak, és testvérének Józsefnek, Magyarország dicsőséges királyainak, mind pedig és kiváltképen a most legkegyelmesebben uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek, a haza közjavának gyarapitására s hü polgárai örök boldogitására hadban és békében véghezvitt legdicsőségesebb tetteit s cselekedeteit, a midőn nemcsak ez örökletes Magyarországát s az ehhez kapcsolt részeket, országokat s tartományokat az emlitett dicső elődeitől hagyott állapotban megtartotta, hanem a legutóbbi török háboru alkalmával is annak legdühösebb támadásai ellenében lelkesedéssel bátorságba helyezte s ugyanezt diadalmas és szerencsés fegyvereivel, a hozzá kapcsolt országokra s tartományokra is, nevének halhatatlan dicsőségével s a karok és rendek, valamint az ország magánpolgárainak örök biztosságára, kiterjesztette, hogy bármely jövő időkben minden külföldi s belső zavaroktól s veszélyektől megóva legyen, és áldástadó folytonos nyugalomban és a lelkek őszinte egységében, minden külső erőszak ellenében is legszerencsésebben fenmaradhasson.
- § S ezenkivül mindenféle belső mozgalmakat, s az uralkodás szüneteléséből könnyen támadható és a karok és rendek előtt régóta igen jól ismert bajokat is gondosan megelőzni óhajtván.
- § Őseiknek dicséretes példái után indulva:
- § S Ő legszentségesebb császári és királyi felsége, legkegyelmesebb uruk iránt hálájukat s hüségüket a legalázatosabban kimutatni kivánva:
- § Ő legszentségesebb császári és királyi felsége férfiágának magvaszakadtával (mely magszakadást Isten legkegyelmesebben távol tartani méltóztassék) az öröklési jogon való utódlást e Magyarországban és koronájában, s az Isten segedelmével már visszaszerzett és visszaszerzendő ehhez tartozó részekben, országokban és tartományokban, felséges osztrák házának nőágára is és pedig első helyen a fentisztelt most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek.
- § Azután, ennek magvaszakadtával, a néhai boldogult Józsefnek,
- § S ezeknek is magvaszakadtán, a néhai dicső Lipótnak, császároknak s Magyarország királyainak ágyékából leszármazókra, és ezeknek törvényes, római katholikus, mind két nemü ausztriai főherczeg utódaira, a most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felség részéről a Németországban s azon kivül fekvő és Magyarországgal, meg az ehhez kapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal, az előrebocsátott jog és rend szerint, feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg birtoklandó más országaiban s tartományaiban is megállapitott elsőszülöttségi rendhez képest, uralkodás és kormányzás végett átruházzák.
- § S az emlitett utódlást elfogadják;
- § És ekképen, a felséges osztrák házba behozott és elismert eme női utódlást (kiterjesztve arra most, mindenkorra az 1687. évi 2. s 3, és hasonlóképen az 1715. évi 2. és 3. törvénycikkeket) a fentebb emlitett rend szerint megállapitják.
- § S elhatározzák, hogy azt e felséges ház emlitett nőága az előbbi módon örökösökül és utódokul megjelölt mindkét nemü ausztriai főherczegek azt elfogadják, helybenhagyják és az ország s a hozzá kapcsolt részek, országok és tartományok karainak és rendeinek az előrebocsátott és a legszentségesebb császári és királyi felségtől hasonlóan legkegyelmesebben előzetesen megerősitett hitleveles, valamint más fentebb kijelentett szabadságaival s előjogaival együtt, a fent idézett czikkelyek tartalma szerint, minden következő időkben, koronázás alkalmával megtartsák.
- § S a király választására és koronázására nézve a karok és rendek ősi és régi, helybenhagyott s bevett szokását és előjogát oly értelemben tartják fönn, hogy annak csakis az emlitett nőág teljes kihalása után legyen helye.
KONOPISTÉTŐL SZARAJEVÓIG
Ferenc Ferdinánd déli szláv királysága
