Hölgyeim és Uraim, kedves Hallgatóim!
Mély tisztelettel köszöntöm Önöket az ötvenhatos magyar forradalomnak, a Minőség Forradalmának negyvenedik évfordulóján! A világtörténelemben addig soha olyan ismertek és népszerűek nem voltak a magyarok, mint akkor, soha annyi rokonszenv nem nyilvánult meg népünkkel szemben, soha annyi elismerő és dicsérő szó el nem hangzott mellettünk a világban, mint akkor. Ez pedig egészen természetes volt, hiszen az egész emberiség örök, eszményi célja, a Szabadság fogalma és neve volt akkor a magyar név szinonimája, a magyar forradalom fejezte ki az egész emberiség sóvárgó vágyát egy igazabb, jobb, szebb jövendő élet iránt. Akkor minden magyar a világon egyformán érzett, értett és akart, származástól, szülőföldtől, lakóhelytől, valamint vallási és politikai felekezettől, pártoktól függetlenül, és a magyarokkal értett és érzett akkor a világ minden jóakaratú, becsületes embere. Mintha évszázadunkban, a gyűlölet századában egy pillanatra kisütött volna a gyűlölet legyőzésének lehetősége, az Emberszeretet napja. Ötvenhat az ember egyéni és kollektív erényeinek és hibáinak próbaköve volt. Mert a gyűlölet, az értetlenség és érzéketlenség, az irigység, a gyávaság, az önzés, a tájékozatlanság, a tudatlanság és félrevezetettség is ott volt Ötvenhattal szemben, a másik oldalon, egyénileg is, kollektíve is. A nemzeti és pártsovinizmus Ötvenhat utáni bosszúhadjárata is egységes ellenséges tábor aktív, vagy passzív műve volt, és ma is az. A barikád másik oldalán szerves egységben ott voltak és ott vannak az egykori zsarnokok, a kényszerhatalom birtokosai, valamint ezek fegyvert alkalmazó, vagy azzal fenyegetőző zsoldosai, buzdító vagy fumigáló csahosai, aktív és passzív kiszolgálói, azok, akik az ötvenhatosokat mindmáig itthon és a világon mindenütt társadalmilag és publicisztikailag elszigetelik, azzal sem törődve, hogy viselkedésükkel mennyit ártanak nemcsak a magyar forradalmároknak, hanem az egész magyarságnak és Közép-Európa jövőjének. Csak az erdélyieket, és a magyar származásúakat említsem: Amikor 1990 őszén, a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülésén erdélyi „történettudósokat” avattak tiszteletbeli tagokká, a kitüntetettek egyike kijelentette: „Ötvenhat kalandorok őrültsége volt” – és a többiek nem tiltakoztak a kijelentés ellen. Az egyik résztvevővel, volt iskolatársammal azután találkoztam és megkérdeztem a történtek felől, még alá is húzta: „Igen, az én apám is benne volt ebben a hülyeségben. Sittre is került, és hülyeségével nagy veszedelmet hozott családunkra.” És két éve járta be az erdélyi magyar sajtót itteni tekintélyes, magyar anyanyelvű publicistánk kijelentése, hogy „az ötvenhatosok között több volt a bűnöző, mint a hős.” – Félreértés ne legyen! Én tiszteletben tartom az ellenfelek véleményét, hiszen ötvenhatos vagyok, az egyetemes szabadság híve. De etikai szkizofrénnek tartom azt, aki éppen ellenfele erkölcsi értékrendjének védelme alatt támad.
Az én feladatom azonban nem Ötvenhat sajtóvisszhangjának méltatása, hanem Ötvenhat történelmi szerepének jogi minősítése. Először hát lássuk a közép-európai tényállást, a történtek vázlatát:
Tényállás
Az első világháború győztes hatalmai helyreállították a Németország és Oroszország között felosztott Lengyelországot, de ugyanakkor felosztották a Közép-Európa biztonságát, és ezzel az európai hatalmi egyensúlyt biztosító nagyobb politikai egységet, a Magyar Szent Korona jogutódát, a Habsburg Monarhiát. Helyette idekreálták a nacionalista önzésükben a nyugati hatalmak füttyszavára készségesen szolgáló ún. kisantantot. Amint Németország és (az Oroszország helyébe lépő) Szovjetunió kiheverte az első világháborút, a könnyű prédának bizonyuló Közép-Európának estek. Először Németország annektálta Ausztriát és Csehszlovákiát, majd ketten együttesen megtámadták, és egymás között felosztották Lengyelországot (egyúttal felszámolva a Baltikumot is).
A lengyelek mellett háborúba lépő ún. nyugati demokráciák köre később, a Szovjetunió belépésével antifasiszta szövetséggé bővült, a tengelyhatalmakkal, Németországgal és szövetségeseivel szemben. A háború végén, a győztes antifasiszta szövetség a Szovjetunió hatalmi övezetévé tette egész Közép-Európát. A Vörös Hadsereg – Csehszlovákia és Jugoszlávia kivételével – meg is szállta az egészet az Elbáig, azzal a Lengyelországgal együtt, amelynek védelme ürügyén a második világháború megindult. A Párisban összeülő békekonferencia csak az államhatárokra vonatkozó rendelkezéseit hozta nyilvánosságra, egyéb intézkedéseit azóta sem közölték az érdekelt nemzetekkel.
Az egyértelmű nyertes a Szovjet-orosz Birodalom volt. Annektálta Észtországot, Lettországot, Litvániát, Kelet-Lengyelországot, Kelet-Poroszországot, a magyar Kárpátalját, Kelet-Romániát, Dél-Karéliát és a Távol-Keleten Dél-Szahalint és a Dél-Kuril-szigeteket. Ezen kívül a Vörös Hadsereg fenyegetésével kommunista proletárdiktatúrát szervezett minden megszállt országban, szovjetvazallus kormánnyal az élén. Hogy a proletárdiktatúra vagy az orosz világuralom melyike volt a cél és melyike az eszköz, az mindegy volt a milliószámra gyilkolt, deportált, rabszolgaságra nyomorított népnek.
A másik egyértelmű nyertes Csehszlovákia volt, mert minden áldozat nélkül megúszta a háborút, területe megnőtt a magyar Felvidékkel és a német Szudétákkal. Ijedelméért busás anyagi kártalanítást is kapott. Nem került szovjet megszállás alá, és kényszer nélkül, „hálából” fogadta el a proletárdiktatúrát és a szovjet hűbért. – Bizony, több mint két évtizednek kellett eltelnie 1968-ig, amikorra Csehszlovákia népe is észrevette becsapottságát és kísérletet tett a szovjet „baráti ölelésből” szabadulni.
Jugoszlávia is területi nyereséggel zárta az antifasiszta háborút, de nagy emberáldozatok árán. Nem került idegen megszállás alá, a proletárdiktatúrát szerb hegemónia alatt szervezték.
Olaszország területet vesztett ugyan, de nyugati megszállás alá kerülvén, elindulhatott a demokrácia útján.
Finnország is vesztett területet, de nem szállta meg idegen hadsereg, csak a Szovjetunió földrajzi közelsége miatt korlátozódott nemzetközi cselekvőképessége.
Bolgárország megőrizte területi épségét, de szovjet megszállás alá került. Mivel a bolgárok nem voltak hajlandók hadat viselni a testvéri orosz nép ellen, a Szovjetunió támadta meg a háború végén, megszállta, és itt volt a legembertelenebb a bolsevik terror. A proletárdiktatúrát csak az amúgy is gyér értelmiség kiirtásával lehetett megszervezni.
Románia sokak szerint az egyértelmű nyertesek közé tartozik, a Szovjetunió és Csehszlovákia mellett, hiszen – a háború kezdetéhez viszonyítva – területe tetemesen megnagyobbodott, és a Szovjetuniónak járó kártérítési kötelezettségeit is jórészt a magyarokra háríthatta. Mi viszont, akik kortársai voltunk az akkori eseményeknek, jól tudjuk, milyen súlyos erkölcsi károsodás érte a román nemzettudatot, éppen azzal, hogy fátyol borult Románia egész háborús viselkedésére, és az 1940-ben, a háború előtt elvett keleti területeiért a magyar többségű Észak-Erdéllyel kárpótolták. A románságot a hungarofóbia az orosz világuralmi törekvések szövetségesévé tette, ezért itt vált leghamarabb feleslegessé a katonai megszállás. A proletárdiktatúrát a Vörös Hadsereg magyarellenes éllel szervezte meg Észak-Erdélyben, és így annak kiterjesztése az egész országra román nemzeti érdeknek látszhatott.
Lengyelország az antifasiszta oldalon, óriási áldozathozatallal vett részt a háborúban, a Vörös Hadsereg mégis ellenségként szállta meg. Keleten elvett területeiért német területeket kapott kárpótlásul, de ennek védelme valós indokot adott a szovjet megszállásnak. Az ősi ellenség kegyétől való függés mélységesen megalázta a lengyeleket. Mivel az oroszokkal szembeni hűségükben nem bízhattak, orosz tisztségviselőkkel szervezték a proletárdiktatúrát is.
Ausztria „megúszta” pénzbüntetéssel, és szigorúan ellenőrzött passzív nemzetközi politikával.
Németországnak viszont főbűnösként kellett lakolnia. Államhatalmi folytonossága megszakadt. Új közhatalmi szervezetét a megszálló hatalmak ellenőrzése alatt építette ki. A három nyugati megszállási övezet egy állammá egyesült, nyugati típusú demokratikus rendszerrel. Kelet-Németországot viszont külön vazallus állammá, egyenesen proletárdiktatúrává szervezték a szovjet megszállás alatt. Nemcsak politikai, de egész szellemi német örökségét meg kellett tagadnia: minden német nemzeti hagyomány bűnös és üldözendő.
Magyarország és a magyarság volt kétségkívül a második világháború legsúlyosabb vesztese, anyagi, szellemi, erkölcsi tekintetben egyaránt. Közép-Európa többi népét vagy a pánszláv, vagy a pánortodox szolidaritás némi kímélethez juttatta. Kelet-Németország mögött ott volt a csakhamar ismét gazdasági hatalommá fejlődött Nyugat-Németország, de Magyarországot megfosztották minden külső és belső ellenségeivel szembeni védekezés lehetőségétől. Nem vették tekintetbe, hogy az 1944. március 19-i német megszállás előtt Magyarország volt Közép-Európa üldözöttjeinek menedéke, és itt védelmet kapott a „szövetséges” náci Németország minden üldözöttje. Elvesztette területének negyven százalékát, anyagi lehetőségeit meghaladó kártérítés fizetésére kötelezték, „bűnös nemzetté” nyilvánították és megszüntették állami folytonosságát. Német megszállás alól szovjet-orosz alá kerülvén, a megszálló Vörös Hadsereg szervezte meg az új magyar államot, hogy semmi köze ne legyen az azelőttihez – jogai tekintetében. De kötelezettségeit vállalnia kellett. Az új államszervezésbe csak olyan párt és olyan személy fogadtatott el szovjet-kollaboránsként, aki a magyar jogfolytonosságot megtagadni, a magyarság „bűnös nemzet” voltát pedig elfogadni hajlandó volt. Semmiféle lehetőséget nem hagyott a szovjet megszállás arra, hogy Magyarország lakossága hozzászólhasson saját sorsához. A határon túliaknak pedig a semminél is kevesebbet.
Az új közép-európai államhatárok valójában közigazgatási elválasztó, elszigetelő vonalak voltak, hiszen egész Közép-Európa felett egységesen érvényesült a szovjet főhatalom. Az egységes proletárdiktatúra biztosította az orosz szupremácia érvényesülését katonai megszállás nélkül is, ezért a Vörös Hadsereg csak Kelet-Németországban, Lengyelországban és Magyarországon maradt meg, a többi államban feleslegessé vált. A proletárdiktatúrának nevezett politikai rendszer viszont teljes egészében helyezte hatályon kívül az emberiség sok ezeréves jogrendjét, nemcsak közjogot, államjogot, hanem a magánjogot is, a tulajdonjoggal, személyi és munka joggal együtt. A proletárdiktatúra tehát „totális” diktatúra volt. Értékrendje hibának minősítette az addigi erényeket, legfőbb erény az engedelmesség lett, és erre épült az új társadalmi hierarhia. Az eddigi erények: becsület, tudás, rátermettség, szakértelem, bátorság, őszinteség, szorgalom, mértékletesség, önzetlenség stb. érvénytelenné váltak.
Hölgyeim és Uraim! Jól tudom, mennyire unalmas végighallgatni Közép-Európa népeinek történelmi kálváriája-litániáját, de méltóztassanak elhinni, még unalmasabb volt mindezt végigélni – ha életnek lehet nevezni azt a kínsorozatot, és unalomnak a kiszolgáltatottság fájdalmas tehetetlenségét. Viszont most már mindenki tudja és érti, miért kezdődött ötvenhatban Közép-Európa forradalma Lengyelországban, és miért kellett Magyarországon kiteljesednie. Azt is látja mindenki, hogy mennyire igaza volt a maga szempontjából a szovjet-orosz politikának, amikor a szabadságharcairól közismert két nemzet, a magyar és a lengyel került a legszigorúbb felügyelet alá. És az már fizikai törvény, hogy a robbanás hatásfoka ott a legnagyobb, ahol legszorítóbb a nyomás. A magyarokat nemzeti identitásuk néma megtagadására kényszerítette a nemzetközi kényszer, még véleményt sem fejthettek ki saját sorsukról. Persze, hogy a szólásszabadság igénye itt tört fel elsőnek elemi erővel. Az is természetes, hogy a magyarok szabad szólása a lengyel mozgalommal való rokonszenv kifejezése volt, hiszen „legalább ez a testvéri nemzet legyen szabad, ha már mi nem lehetünk!” Nem szabad Ötvenhatot „magyar forradalomra” szűkíteni, hiszen az Közép-Európa minden nemzetének szabadságvágyát fejezte ki, és az egész emberiség fejlődésének irányvonalán állott. A magyarok nagy érdeme, hogy vállalták mindenki ügyének a szolgálatát. Lehet, hogy a pesti suhancok azért mertek szembeszállni az orosz tankokkal, mert nem tudták, milyen félelmetes katonai hatalom a Szovjetunió, de az egész emberiség becsületét mentették meg hősiességükkel.
A szóhoz jutó magyar közvélemény mindenekelőtt a társadalom alapjául szolgáló erkölcsi értékrend helyreállítását követelte, a becsület becsületének érvényesülését. A mozgalom szószólói az antifasiszta kommunisták voltak, hiszen ők vétettek legtöbbet nemzetünknek a kegyetlen ellenség önző kiszolgálásával. Közöttük is az osztályharcos, kollektivizáló, nemzeti hagyományokat gyalázó politikus-hóhérok mutattak példát a bűnbánatra, a bűnök jóvátételének áldozatos vállalásával. Ezekhez csatlakoztak az addig idegen hódító dicsőségét és nemzetünk gyalázatát csaholó irodalmárok, írók, költők, publicisták. Már csak az íróknak volt tekintélyük a szétkínzott magyar társadalomban, rájuk hallgattak az emberek, így váltak az írók az ötvenhatos mozgalom élcsapatává.
A proletárdiktatúrában a legfőbb államhatalom a kommunista párt főtitkárának a kezében volt. Ebbe a hatalmi székbe juttatta Nagy Imrét a megújulást kereső, becsületes kommunisták csoportja. Ő kezdeményezte aztán az egypártrendszer, tehát a proletárdiktatúra megszüntetését, előhívván a régi koalíció pártjait. Az államosított gazdasági életben az intézkedés jogát a munkástanácsokra bízta, megszüntetvén a káderesek és más aktivisták annyi erkölcsi és anyagi kárt okozó basáskodását. Megengedte a mezőgazdagság reprivatizálását, szabadlábra helyeztette a politikai elítélteket és állandóan követelte a szovjet csapatok kivonását az országból. Közben magától szűnt meg a sajtócenzúra, a terménybeszolgáltatás és az élelmiszerjegy. Magyarországon tehát a kommunisták megszüntették a proletárdiktatúrát.
A hazaárulásért elítélt Mindszenty József bíboros is kiszabadult. Ő volt a kommunisták ellenlábasa, a klerikális reakció feje, tartott is tőle mindenki. Mindszenty viszont kijelentette: Nem kívánja sem a nagybirtok, sem az egyházi hatalom visszaállítását, hanem a szociális igazság által korlátozott tulajdon híve. Valójában a szocializmus alapelveit tette magáévá.
A többit elintézte a szabad sajtó, híven tolmácsolván a közvélemény minden árnyalatát. Mindenütt mindenki boldogan tervezte az egyéni és nemzeti jövőt. A fegyverek is elhallgattak, ott is, ahol egyáltalán lövöldöztek. Az ÁVH feloszlott, a Vörös Hadsereg meghátrált a pesti srácok előtt. Az egész világ ujjongva ünnepelte a Magyarországon kivívott szabadságot, legjobban mégis Lengyelországban.
Azt mondják, a magyarokkal szembeni világméretű rokonszenv megnyilvánulás hatására a Szovjetunió a Magyarország feletti uralma feladására készült, sőt a Nagy Imre által javasolt „szabad kommunizmus” gondolatát is hajlandó lett volna elfogadni. Románia kezdeményezésére azonban, amelyet Csehszlovákia, Jugoszlávia, Kína is támogatott, fegyveres beavatkozásra szánta el magát, meggyőződvén először arról is, hogy a nyugati demokráciák valóban nem fognak a magyarok védelmére kelni. A beözönlő szovjet sereg vissza is állította Magyarországon a proletárdiktatúrát, a megtorlás terrorja pedig felülmúlta a negyvenes években voltakat. De a félelem és a rettegés már elszállt a szívekből, a hátak, nyakak felegyenesedtek a rabszolga-görbületből, és nem lehetett többé lehajtani őket.
Jogi minősítés
Lehetetlen a jogi értékelés a fogalmak és a használt kifejezések értelmezésének tisztázása nélkül.
Európa földrajzilag Eurázsiának az Ural-Kaszpi-vonaltól nyugatra fekvő félszigete. Földrajzi keleti része a Balti-Kárpát vonaltól keletre eső rész, egységes morfológiájú. A földrajzi nyugati felet a minden szempontú tagoltság jellemzi. Művelődéstörténeti, tehát emberi szempontból Európa az a terület, ahol a keresztyének élnek. Kelet-Európa a keleti (ortodox) keresztyénségé, Nyugat-Európa pedig – ez az, amit most általában Európának neveznek –, a nyugati (katolikus-protestáns) keresztyénségé. Mindkettő kiterjedt a maga irányában. Az ortodoxia egész Észak-Ázsiára, a nyugati keresztyénség Amerikára és Ausztráliára. A keresztyén ideológia és szellemi műveltség hatása alatt született az a keresztyén anyagi műveltség, civilizáció, amely korunkban az egész Földre kiterjed. Közép-Európa politikatörténeti fogalom, azt a területet jelezvén, amelyet a kényszerhatalmi befolyás változásai művelődéstörténeti, vallási hagyományai ellenére, Nyugattól Kelethez kötöttek.
Jogilag Európa eredetileg a középkori Confoederatio Christiana Barbarorum, a nyugat-európai keresztyén nemzetállamok közössége volt, tehát a nemzetre, az azonos történelmi identitásúak erkölcsi értékrendi közösségére épült. Az európai államnak a nemzet fogalmával való összefüggése abban is meglátszik, hogy franciául a „nemzet” az állampolgárok összességével azonos, az angol nyelvhasználat pedig egyenesen a szuverén államot mondja „nation”-nak. Tájékozatlanságra vall tehát az, ha egy európai tiltakozik a „nemzetállam” elnevezés ellen, hiszen Európa a nemzetállamok közössége volt és maradt.
A nyugat-európai keresztyén nemzetállamok közössége, a Keresztyén Jogközösség a 17. században bővült Európai Jogközösséggé (Oroszország és Törökország befogadásával) és csak a 20. század fordulóján lett Nemzetközi Jogközösséggé, Európán kívüli szuverén közületet is elismerve, ha az a keresztyén civilizáció részesének volt tekinthető.
A jogközösség bővülésével azonban a nemzetközi hatalom intenzitása állandóan csökkent, mert az új tagok csak az európai nemzetállam formáját vették át, valóságos tartalmát, a krisztusi erkölcs fegyelmét elfogadó kényszerhatalmi intézmények rendszerét nem. A középkorban az államközi jog azonos volt a Római Egyház jogával, és az képes volt a legbőszebb barbár uralkodót is Canossa-járásra kényszeríteni. A karizmatikus király autokráciája helyére az európai egységes nemesség arisztokráciája került, még mindig az egyházerkölcsi ellenőrzése alatt. A barbár nemesi kiváltságok ellen, az Isten előtti egyenlőség keresztyén elve alapján, a vallási reformáció az érdekeltek többségének uralmát, a demokráciát igényelte, és népképviseleti formában meg is valósította a 19. század végére. Ez magyarázza, hogy Nyugat-Európán kívül sem a demokrácia, sem az európai társadalmi fejlődés más eredménye nem bizonyult életképesnek. Az államközi hatalom viszont közös ideológia és közös intézmények hiányában – ha meg nem szűnt – képtelenné vált az érvényesülésre. A hiányon a demokrácia államon belüli módszereinek az államközi kapcsolatokban való alkalmazásával akartak segíteni az illetékesek, a közvélemény igénye szerint. Előbb a béke és biztonság ügyét szolgáló humanitárius intézményekkel és nemzetközi bíráskodással, majd, az első világháború után a Nemzetek Szövetsége megszervezésével. Ez átfogta ugyan a világ minden államát, de határozatai nem voltak kötelezőek a szuverén államok számára. A második világháború után létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete már kodifikálta az alapvető emberi jogokat, és – a nagyhatalmak vétójogától függően – minden tagállamra kötelező határozatot hozhatott. Végigfutottunk a közhatalom fejlődéstörténetén, és megállapíthatjuk, hogy a korunk szuverén állama képtelen léte alapfeltételének megfelelni, hiszen saját magát sem képes megvédelmezni, nemhogy a békét és biztonságot másnak megadhatná. Miközben a világ az egyetemes emberi célok érdekében a szuverén államok nemzetközi integrálásán fáradozik, Közép-Európa nemzetei elvesztett állami szuverenitásukat siratják.
Jog az a társadalmi szabály, amely mögött garantálóként ott áll a legerősebb hatalom kényszere. A jog tehát szabály, a valóban érvényesülő magatartásminta, szemben a hatalmi paranccsal, amely adott esetben való magatartást ír elő. A jog társadalmi szabály – nem fizikai és nem élettani. Az illem, a szokás, az erkölcs szabályai közül pedig jog az, amely mögött a hatalom áll. (Az angol jogelmélet szókimondóbb: jog a bíróságok által alkalmazott szabály.) A joganyag túlnyomó többsége a társadalom tagjainak, a személyeknek egymáshoz való viszonyát szabályozó magánjog. A kisebbik rész, a közjog (alkotmányjog, közigazgatási jog, államjog, nemzetközi jog) a közhatalom szervezetére és működésére vonatkozó jogszabályok összessége. A közhatalom megszerzésének és gyakorlásának ismeretrendszere és gyakorlata a politika, ennek pedig irodalma a publicisztika. A közhatalomhoz a teljes jogú állampolgár négyféleképpen viszonyul: passzíve – azaz alá van vetve, tehát engedelmeskedni tartozik. Aktíve, azaz részt vesz a közhatalom gyakorlásában, mint választópolgár. Negatíve, azaz alávetettsége nem teljes, mert az emberi élet legfontosabb vonatkozásaiban mentes a közhatalmi kényszertől, tehát szabadon cselekedhet. Ez az, amit autonómiának szokás mondani. És a negyedik viszonyulás a pozitív állapot, amely szerint nemcsak az állampolgárnak vannak kötelességei a közhatalommal szemben, hanem az államnak is vele szemben. Ezek a közszolgáltatások: béke és biztonság, igazságszolgáltatás, rendészet, egészségügy, nevelésügy stb.
Az állam uralkodó hatalommal felruházott területi kerület. Van szuverén és nem szuverén állam.
Szuverén állam az, amelynek hatalma eredeti, másnak nincs felette szervezett ellenőrző befolyása. Nemcsak alanya a nemzetközi jognak, hanem teljes cselekvőképessége is van, tehát nemzetközi kötelezettségeket is képes vállalni.
Nem szuverének a nemzetközi gyámság alatti államok, a hűbéres államok, vagyis azok, amelyek uralkodója személyes alávetettje más állam uralkodójának, és a napjainkban annyira gyakori tagállam, azaz egy szövetséges összállamnak, uniónak a tagjai. Az államnak három alkotóeleme van: a terület, a nép és a hatalom. A szuverén államot a maga területén a hatalom teljessége és kizárólagossága illeti meg, a nem szuverénnek nincs teljes hatalma. Az állam népe, a démosz, az államhatalomnak alávettek összességét jelenti. Az államhatalom viszont háromirányú: jogalkotói, végrehajtói és bírói. A hatalmak egymáshoz való viszonyát az állam alkotmánya határozza meg. Az alkotmány osztja meg a közhatalmat az állam és alávetett közületei és állampolgárai között, egyénileg és csoportonként, személyi és területi alapon. Ez az (autarhia, autoadminisztráció) öntörvényűség, önkormányzat, önigazgatás intézménye. Az alkotmány két részből áll: Általános rész, amely az egész állami szervezet célját, működésének alapelveit, a társadalomnak az állammal szembeni elvárásait fejezi ki. A második rész tartalmazza a közhatalom működésére vonatkozó jogszabályokat. Szokás az államok alkotmányának legfontosabb részeit írásba foglalva rendszerezni – ez az ún. alkotmány-kharta – de ez sem az alkotmányjogi szabályoknak, sem az államszervezési elveknek egészét nem tartalmazza. A szabályok nagy része ugyanis a társadalomban spontán érvényesülő szokás, a politikai elvek viszont örök beszédtémái a társadalomnak, és a publicisztikában jelennek meg írásban.
Az állami jogalkotás, ezen belül az alkotmánymódosítás, kétféle lehet: Legális, ha az érvényes jogszabályoknak megfelelő alakiságokkal történik, és illegális, ha azok mellőzésével. Az illegális alkotmánymódosításnak ismét két esetét különbözteti meg a jogtudomány: Államcsíny = puccs esete az, ha a közhatalom birtokosai módosítják jogellenesen az alkotmányt és forradalom, ha a kényszerhatalom alávetettjei módosítják illegálisan a hatalom szervezetére és működésére vonatkozó szabályokat. – Íme, tisztelt hallgatóim, milyen hosszú és száraz szöveg után jutottunk el a forradalom fogalmának meghatározásáig. Amikor a laikus tömegek csak úgy könnyedén odavetik ezt a szót, mint a kártyajátékban valamelyik erős figurát, egyáltalán nem gondolnak arra, hogy mennyi millió embernek milyen negatív helyzetben kell lennie ahhoz, hogy minden értékét kockáztatva, a maga törvényes államhatalma ellen támadjon. A vallatótisztjeink annak idején mind állásfoglalásra akartak kényszeríteni bennünket, hogy mi volt ötvenhatban: forradalom vagy ellenforradalom? Egyértelmű válasz nincsen, mert a szovjet-vazallus államok mindegyikében különbözőképpen viszonyultak a szabadságmozgalmakhoz az alávettetek és a hatalom birtokosai, és viszonyulásuk időszakonként is különbözött.
Az 1956. október 23-ig tartó első szakaszban, a lengyel, keletnémet és magyar gyűléseken, tüntetéseken a mozgalom még nem volt illegális, hanem a hatalom elnézésével követeltek a tömegek személyes szabadságjogokat, főként a munkajog területén. Az október 23-i, lengyelek melletti budapesti tüntetést is engedélyezte az akkori hatóság. Az illegalitás, tehát a forradalom a tüntetésnek a nem engedélyezett részével kezdődött aznap este, és tartott a magyar nép (nép = a közhatalomnak alávettetek összessége) hatalommal szembeni ellenállásának megszűnéséig, 1957 szeptemberéig, a magyar írók behódolásáig. Nagy Imre az akkor érvényes jogszabályok szerint lett a magyarországi végrehajtó hatalom feje, hiszen a Magyar Dolgozók Pártja delegálta és a szovjet hűbérúr jóváhagyta. Október 29-én viszont Nagy Imre illegálisan megosztotta a közhatalmat mind a négy koalíciós párttal, tehát államcsínyt követett el, persze, a forradalmi nép egyértelmű helyeslése mellett. November 4-én a szüzerén Szovjetunió elmozdította magyarországi hűbéresét, a Magyar Dolgozók Pártját, Nagy Imrével együtt, és új vazallusára, a Magyar Szocialista Munkáspártra bízta a főhatalmat, a végrehajtó hatalmat pedig Kádár Jánosra. Ez az aktus viszont a Szovjetunió és Kádár János részéről volt illegális, tehát puccs, mert megkérdezése nélkül vonta meg megbízását a MDP-től. A magyar nép forradalma tovább tartott a munkástanácsok vezetése alatt, egyebek mellett a történelem legnagyobb sztrájkja szervezésével. A forradalmárok ellen Kádár János fegyveres csapatokat szervezett, ezek a népmozgalom szempontjából ellenforradalmárok voltak, a hatalom szempontjából viszont puccsisták.
Három célra irányulnak az 1956-os népmozgalmak Közép-Európában: a munka szabadságára, a többségi hatalomgyakorlásra (demokrácia) és a Szovjetuniótól való függetlenségre.
A „munka szabadsága” volt az első jelszó, amelyet Ötvenhat kiemelt az egyetemes szabadságjogok közül. Ez természetes és logikus volt, hiszen ezt hangoztatták a kommunista agitátorok annakidején, amikor a proletárdiktatúrát, a munkások államát akarták a munkásokkal elfogadtatni. A maga vitathatatlan jóhiszeműségét, becsületességét bizonyította Közép-Európa népe, amikor elhitte, elfogadta és számonkérte a jelszavak tartalmát annak hirdetőitől, és a hirdetés eredményeinek haszonélvezőitől. Az egyetemes emberi szabadságjogok pedig elszakíthatatlanul következtek az elsőből. Ezért járhattak a forradalom élén meggyőződéses kommunisták, hiszen elveik megvalósításáért harcoltak. Velük szemben már nem lehetett hitele a Vörös Hadsereg terrorjával támogatott pártpropagandának. Sem a Kommunizmus, sem az alapjául szolgáló osztálygyűlöletet hirdető marxizmus, sem maga a távlattalan materializmus nem tudott többé követendő célt állítani a gondolkodó ember elé. A materializmus évszázados egyeduralmát nem az ötvenhatos forradalmárok, hanem az azt leverő, ellenforradalmi Vörös Hadsereg szüntette meg.
Bár a kényszerhatalmi deszpotizmus szünete alatt minden egyéb szabadságjog is érvényesült, a visszaálló zsarnokság minden egyebet elsodort, csak a munka szabadsága maradt meg, elsősorban Magyarországon és Lengyelországban, majd egész Közép-Európában, végül a Szovjetunióban is. Ez vonta maga után a munkavállalás és elhagyás szabadságát, a szakértelem figyelembevételét, a bérezés differenciálódását, a kényszerkollektivizálás és terménybeszolgáltatás megszűntét, egyszóval az emberi erények tekintetében alulmúlhatatlan pártaktivisták uralmának a végét. Persze, évtizedeknek kellett eltelnie addig, amíg a tervgazdaság alapelveit nem analfabéta aktivista állapította meg, vagy a műbírálatban a művészek és esztéták is szóhoz jutottak. Mert a perverz társadalmi értékrend erőszakolása tovább folyt, és az egész új nemzedéket alkotásképtelenné nyomorította a kontraszelekciós nevelés.
A munka szabadságához csatolta Ötvenhat a többségi uralomra, a demokráciára irányuló igényét is. A munkástanácsok szerveződése olyan emberarcú szocializmus-kommunizmus reményével kecsegtetett, amely a gazdasági életben a kapitalista szabadverseny alkalmas alternatívájának látszott, az államigazgatásban pedig a tényleges érdekelt alávetettnek a közhatalom gyakorlásában való közvetlen részvételre szolgált volna mintául. A munkástanácsok mintájára szervezett testületek, a Forradalmi Tanácsok, az írószövetség stb. némelyike olyan tekintéllyel bírt, hogy a megtorlás új terrorja alatt is sokáig éltette a forradalmi ellenállást.
Mindenki tudta, hogy a proletárdiktatúra fenntartója a szovjet-orosz megszállás, ennek megszüntetése volt tehát Közép-Európa ezerkilencszázötvenhatos forradalmának elsőrendű követelése. Ez nyilvánvaló forradalmi igény, hiszen a közhatalom alávetettjei törekszenek a közhatalmi rend illegális megváltoztatására. Az a közhatalom azonban, amely ellen irányul, nem egy állam, Magyarország közhatalma, hanem a nemzetközi hatalom, az pedig olyan szilárdan állott Közép-Európában a teheráni-jaltai-potsdami-londoni-párizsi megállapodásokon, hogy Ötvenhat meg sem ingatta, talán kissé elbizonytalanította.
A nemzetközi hatalom ellen nem harcolni akart Közép-Európa népe, nem forradalmi, hanem legális úton akarta érvényesíteni a szabadságjogok és a demokrácia iránti igényét. Visszarendeződött a gyűlölet uralma, az osztályharc, a vallás, a nemzet, a szorgalom, a tulajdon, a polgári erények elleni gonosztettek sorozata, de az emberiség közvéleményében megszólalt a lelkiismeret és becsületet követelt a becsületnek.
A jogfejlődés távlatai
Hiányérzet maradt bennünk ezerkilencszáz-ötvenhatnak az akkor érvényes jogszabályok szerinti minősítése után. Ez természetes, hiszen csak a múlt szempontjait alkalmaztuk, nem a jövendőét. Nézzük meg hát Ötvenhatot de lege ferenda azaz az eljövendő jogszabályok szempontjából is. Láttuk, hogy a jog a valóban érvényesülő szabályok összessége, tehát az emberi cselekvések következetességéből állapítható meg. A jogszabály genezise azonos az emberi cselekvésével. Természetes ösztön, vagy immateriális hatásra hiányérzet támad az emberben és ennek megszüntetésére, ha ez reflexszel nem oldható meg, vágya célképzetet állít eléje, és az ember ennek megvalósítására törekszik immár tudatosan. Ha a törekvés elnyeri a meggyőződés erkölcsi jóváhagyását, szándékként az értelem próbája elé kerül, amely felméri a lehetőségeket és a szándékolt cél értékét, és ha pozitív döntésre jut, akarattá erősödik és megvalósulásra tör. Ahhoz tehát, hogy társadalmi szabály keletkezzék, az emberek csoportjában, a társadalom adott részében azonos hiányérzet, és azonos célképzet megvalósítására irányuló törekvésnek kell keletkeznie, hogy az a társadalmi tudatba, a közvéleménybe jutva a társadalom elfogadott erkölcsének mérlege alá kerüljön, majd akarattá, követeléssé válva, jogos, jogtalan vagy közömbös aktusban megnyilvánuljon. Az állami és nemzetközi jogalkotás szervei által közzétett törvények lehetnek formailag érvényesek, hatályosak is, de nem tekinthetők jognak, amíg valóban nem érvényesülnek. Azonban elengedhetetlen új jogszabályok születéséhez, hogy a társadalom vágyai, céljai megfogalmaztassanak és a közvélemény elé kerüljenek, hogy a társadalom erkölcsi ítélőszéke vagy mellette, vagy ellene állást foglalhasson. Két évszázadnak kellett eltelnie, míg a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavai a megfogalmazástól a jogszabállyá válásig eljutottak az államon belüli viszonylatban (nyilván, csak tökéletlenül, részlegesen). A népek önrendelkezése, a nemzetek egyenlősége, az általános béke és biztonság, a természet egyetemes emberi birtoka, a nyersanyagforráshoz való egyenlő hozzáférés, a félelem nélküli élet biztosításának igénye csak a 20. században csatlakozott az alapvető emberi jogokhoz. Egyike, másika már bekerült az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmányába, mások nemzetközi konferenciák és szerződések útján váltak formailag jogszabállyá, de többségük az emberiség vágyott célja egyelőre. Nyilvánvaló, hogy ha van haladás az emberiség történetében, akkor az eme vágyott célok elfogadása és cselekvéssé, tetté alkotása irányában lehet. – Ötvenhatot az teszi világtörténelmi fontosságúvá, hogy a részérdekek, a pártok, felekezetek, foglalkozások, sőt, a nemzetek érdekeinek az egyetemes emberi összérdekekkel való összehangolásának elvét fogadta el. – Hogy az erkölcsileg jóváhagyott szándék a társadalmi szerkezeti adottságok hiányosságai miatt – a nemzetközi hatalom szervezetlensége miatt – nem léphetett tovább a megvalósulás útján, arról sem a magyar forradalmárok, sem Közép-Európa népei, sem az egyetemes célokat magukévá tévő, a világ minden népéből való, kiváló személyiségek sem tehetnek.
Ötvenhat ellenfelei, a zsarnokság, a gyűlölet, a terror szolgái a marxizmusról a dialektikus cinizmusra térők, az ötvenhetes aposztaták és az ellenforradalom kollaboránsai azóta is váltig hangoztatják, hogy ötvenhatban nem történt semmi, csak mindenki mondta a magáét szóban és írásban, vagy még azt sem, csak álmodozva várta a sült galambot. (A fegyveres ellenállók bűnözők, őrült kalandorok voltak.) Az a semmi, ami a magyar forradalomban történt, az volt a nóvum a forradalmak történetében, mert nem történt bosszúállás, lincselés, rablás, önbíráskodás, elkobzott javak visszafoglalása, anyagi és erkölcsi elégtételvétel. Nem volt szabadcsapat, különítményes, nem jelentkeztek „karizmatikus” vezérek, hogy a közhatalmat maguknak és követőiknek kiharcolják. Még ellentmondásos viták sem voltak, pedig valóban mindenki beszélt ki lelkesen, ki még lelkesebben. A közügyek tárgyalása nem most kezdődött, csak az 1944. március 19-i német megszállás óta csak most kapott nyilvánosságot. Nem volt könnyű a vágyott célok megfogalmazása, a szabadság új tartalmának meghatározása. A költő Illyés Gyula mondja, hogy mi nem az. Németh László nevet ad neki, amikor a Minőség Forradalmának mondja, tartalmát megfogalmazni nem tudja. Csak Beethoven zenéje érzékelteti milyen lehet a hatalmi hiány, kényszerhiány, zsarnoksághiány, mennyiségdiktatúrahiány, a Semmi, a Szabadság egyetemes emberi szinten, amelyre egyaránt vágyik a világ minden emberséges embere. A viták élenjárói a népi írók köré tömörülő, magyar írók, és „harmadik utas” neveltjeik, a magyar fiatal értelmiségiek állottak. Nagyon sok változatát fogalmazták meg a gyűlölet nélküli szocializmusnak, a materialista értékrend, a hedonizmus és szibaritizmus tarthatatlanságának. Sok újjal szaporították szóban és írásban az egyéni és kollektív emberi jogok sorát, és az ezek érvényesítésének lehetőségeit, többek között az igaz tájékoztatás közszolgáltatás igényét. Mint azt már a 20. század elejének gondolkodói látták, most általános nézetté vált az, hogy az eddig legjobbnak tartott népképviseleti módszer alkalmatlan a közérdek megvalósítására, és másra cserélésére – mint az emberi jogok többségének biztosítására – nem elegendő az államhatalom. Igen, az emberi társadalom túlnőtt az államon. Feltétlenül meg kell szervezni az államok feletti, a nemzetközi hatalmat. Az államok mostani (formai) szuverenitását tényleges területi autonómiává alakító nemzetközi integráció nem alapulhat aktuális érdekközösségen, hanem csak azonos erkölcsi értékrenden. Minden nemzetközi jogszabály – bármennyire is egyhangúlag támogatja azt tényleges alkotója, a nemzetközi közvélemény, lex imperfecta addig, amíg kötelező hatáskörű nemzetközi bíróságok nem ellenőrzik a jogszabályok betartását, és az eddig csak képzeletben létező nemzetközi szervezett végrehajtó hatalom gyakorlatba nem helyezi. – Az eddigi forradalmak a kényszerhatalom birtokába jutva, akár terrorig is elmentek céljaik megvalósítása terén. Ötvenhat nem próbálta helyi erőszakkal megvalósítani az egyetemes szabadságot, hanem javaslatait, alternatíváit megfogalmazta és az emberiség közvéleménye elé terjesztette, hogy szabály formában egyetemes erkölcsi igénnyé, majd ebből tényleg érvényesülő nemzetközi törvénnyé válhasson.
Az erdélyi magyarság mindenben azonosult az anyaországival. Nálunk nem volt sem gyülekezési, sem sajtószabadság, itt magántársaságokban, családi összejöveteleken és a magyar hatásra testvéri, bizalmas közösségekké lett munkahelyeken beszélte mindenki lelkesen a történteket és tennivalókat. Nem érzett, tehát nem cselekedett ellenségesen legfájóbb jogsérelmeinek orvoslására sem, hanem mindenben a megbékélést keresve, a határon túli magyarság és az idegen uralom alá kényszerített minden nép, nemzetiség és nemzetrész gondját is átérezve, az erdélyi magyar értelmiség a nemzetiségi kérdés megoldásának minden méltányos alternatíváját, az Egyesült Nemzetek Szervezetének támogatását kérő emlékiratot terjesztett a világ közvéleménye elé. (Isten akaratából, én voltam emez írásmű szerkesztője.)
Ismételten hangsúlyozom, hogy Ötvenhat nem egyének, csoportok megnyilvánulása, mozgalma volt, hanem a társadalmi összességgé és annak természetes részeivé. Nagy Imre, Mindszenty József, Bibó István és a többi ötvenhatos nyilatkozó, népszónok és lapszerkesztő, nem a saját egyéni gondolatát, nem társasága állásfoglalását, hanem az egész magyarságnak, egész Közép-Európának és a világ minden becsületes emberének az igazabb, jobb, szebb jövendő iránti igényét fejezte ki. Ötvenhat szemben állott a már a családok bomlasztásáig érkezett, materialista individualizmus válság okozta, és válságot okozó áramlatával. A magántulajdon kommunista megszüntetése borzalmas szenvedést okozott ugyan, de rádöbbentette az embert arra, hogy a vagyonszerzés nem feltétele a boldogságnak, hiszen önrabszolgává zülleszti az embert. Ami a keresztyénség Európa kezdete óta hirdetett, de ami a materializmus két domináns századában nem juthatott el az érdekeltek füléhez, ötvenhatban hangot kapott. Nem az anyagi javak a pénz, az anyaghoz kötött gyönyörök megszerzésének eszközei és ezek birtoklása az a cél, amelynek megközelítése boldoggá teheti az embert, hanem immateriális javak, eszmény célok felismerése és elfogadása.
Nyilvánvaló, hogy Ötvenhat meghatóan ünnepélyes treuga Dei-je után a szürke hétköznapok beállta, szovjet-orosz beavatkozás nélkül is kiábrándulást hozott volna. Hiszen a valóságban nem létezett az az egyetemes emberi szolidaritás, amelyhez a magyar Ötvenhat ügyét apellálta. Hogy az akkor tekintélye tetőfokán álló Egyesült Nemzetek Szervezete valójában csak minden döntési jog nélküli paraván volt a legmagasabb társadalmi kényszerhatalmak tényleges tevékenységének elfedésére, hogy még az alapvető emberi jogok meghirdetése is csak propagandaagyag volt a hatalomszerzés szolgálatában, hogy a hibás szelekció miatt, a társadalmi hatalom birtokába ritkán kerülnek az arra méltók, akik egyáltalán megérthetnék, vagy megérezhetnék a kifejezett igények fontosságát. Minden hiábavaló, hiszen a népképviseleti demokrácia még a helyi közérdek kifejezésére is képtelen, nemhogy az emberiség egyetemes javát meghatározhatná. Az emberi társadalom, a hatalmi szerkezet még nem fejlődött annyira, hogy – ezt az Ötvenhat óta eltelt korszak is lesújtóan mutatja – hogy az anyagi önzésen felüli érdekek megvalósítására képes legyen. Egyszóval: Az ember kollektív törekvése hiába nyeri el az erkölcsi jóváhagyást, az indulóm szándék annyi akadályba ütközik megvalósulásának útján, hogy reménytelen a siker. – Ha viszont meg sem fogalmazzuk erkölcsi igényeinket, hiába nyílnának lehetőségek a megvalósulásra. – Gondoljuk meg, mennyi időnek kellett eltelnie az első pünkösdtől csak az európai barbár királyok megkeresztelkedéséig, hogy a rabszolgaságból jobbágyság lehessen, mennyi azután a reformációig, hogy az emberi értelem felválthassa a katonai erényeket. Most idő kell majd ahhoz, hogy a krisztusi eszményt egy egész fokozattal jobban megközelítő minőségi ember erényei olyan általános elismerést kapjanak, hogy erkölcsi szabályként megfogalmaztathassanak, hogy azután az új társadalmi, hatalmi szervezet kötelezővé, jogszabállyá tehesse.
Hogy ez lehetséges, hogy az ember képes az egyéni és csoportos önzés síkjáról egy magasabb erkölcsi szintre emelkedni – ezt bizonyította be Közép-Európa népe az ötvenhatos magyar forradalomban.
Kolozsvár, 1996. október 21.
Székfoglaló beszéd Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaságban.