KÉRDÉSEK ÉS FELELETEK AZ ERDÉLYI HELYZETRŐL (1990) Beszélgetés Dobai Istvánnal, a nemzetközi jogtudomány doktorával, a nemzetiségi jog szakértőjével I. Megbékélésünk nemzetközi feladat; II. Béke csak a realitások alapján lehetséges; III. Isten segítségében reménykedünk!

Beszélgetés Dobai Istvánnal, a nemzetközi jogtudomány doktorával, a nemzetiségi jog szakértőjével

1. Megbékélésünk nemzetközi feladat

Kérdés: Ön a nemzetközi jogtudomány doktora, Buza László pro­fesszor volt tanársegédje, akit az erdélyi magyarság jogainak védelmezéséért élet­fogytiglani kényszermunkára ítélt a letűnt diktatúra. Hogyan látja most Ön az erdélyi magyarság jogi helyzetét, jogaink biztosításának lehetőségeit?

Válasz: A kérdésre egyszerű is, de bonyolult is a válasz. Egyszerű azért, mert világos és egyértelmű a megvalósítandó cél és annak eszközei. Bonyolult azért, mert ezeket a jogi eszközöket most, itt kell először gyakorlatban alkalmazni.

A magyarok és a románok megbékélése mindkét nép élet-halál érdeke, de érdekelt ebben egész Európa, hiszen az itteni béke nélkül reménytelen a kontinens bármiféle integrációjával kísérletezni. Nyilvánvaló, hogy a nemzetek közötti béke kér­dése nemzetközi jogi kérdés. De a magyar-román megbékélés ügyét a nemzetközi jog különben is hatáskörébe vonja, mert – éppen demokratikus államhatalmi szervezet esetében – a kiseb­b­ségi jogokat semmiféle államon belüli jogintézmény nem biz­tosíthatja. Persze, ezt eddig is tudta mindenki, akit illetett. A nemzetközi hatalom első szervezésekor, az első világ­háború után, az akkori Nemzetek Szövetsége azért kez­deményezte – mintegy feltételeként az államterületeket módosí­tó béke­szerződéseknek – a kisebbségi szerződések megkötését. E szerző­dések elég gyenge jogászi munkák voltak, mert az ér­dekel­tek konzultálása nélkül készültek, és ráadásul kellőkép­pen még a megsértésük esetére felmerülő panaszok megoldásáról sem intézkedtek. Így történt, hogy az akkori Román Királyság, az 1923-as alkotmányba a kisebbségi jogokat ünnepélyesen beiktat­ta, és kijelentette, hogy ezzel a kisebbségi szerződés­ben vállalt kötelezettségeinek eleget is tett. Mivel a román jogalkotás semmiféle megfelelő törvényalkotásra, vagy bár­milyen kisebbségi jogi intézkedésre nem volt hajlandó, ráadá­sul a végrehajtó hatalom minden ténykedésében egyértelműen rosszhiszemű volt, az 1923-as alkotmány e tétele a magyarok és a románok közötti meddő vitának, a fel-fellobbanó gyűlöletnek oka, végső fokon a magyar-román megbékélésnek akadálya lett.

A második világháború után Közép-Európa a Szovjetunió uralma alá került. Az itteni államoknak volt ugyan nemzetközi jogi alanyiságuk, de cselekvőképességük nem. Sztálin a nemzet­közi jog értelmezésének jogát is magának tartotta fenn, és hűbéres államaiba helyezett diktátorai – mind Groza, mind Rákosi – lelkesen fogadták főnökük minden szavát. A Szov­jetunió és hűbéresei is, az Egyesült Nemzetek Alapokmányának aláírásával arra kötelezték magukat, hogy az alapvető emberi jogokat tiszteletben fogják tartani. NB.: A Párisi Békeszerző­déseket diktáló nagyhatal­mak kijelentették, hogy a kisebbségi és nemzetiségi jogok az egyetemes emberi jogok részét képezik. Később ezt az Alapvető Emberi Jogok Nyilat­kozata, amelyet Közép-Európa államai is aláírtak, részletesen is taglalta. Sztálin viszont kijelentette, hogy az emberi jogok biztosítása állami belügy, megfosztván ezzel összes alávetettjét nemcsak emberi-, de egyáltalán élőlényi jogaitól is. Ma már mindenki tudja, hogy az emberi jogokat éppen az ember felett érvényesülő államhatalom túlkapásaitól kell meg­védeni! Csak a sztálini diktatúrarendszer hanyatlása tette lehetővé, a Helszinki Nyilatkozattal kezdődően, hogy az emberi jogok ügye ismét a helyére, a nemzetközi kapcsolatok síkjára kerülhessen.

K: Ha az emberi jogok és velük immár a nemzetiségek jogai ennyire a nemzetközi politikára tartoznak, milyen szerepük van, milyen szerepük lehet ebben az egyéneknek, az állampol­gároknak?

V: Jóhiszemű jogalkotás esetében döntő fontosságuk van az államok polgárainak, hiszen ők a közvetlenül érdekeltek. A jogszabály azért nem költészet, mert annak egy tényleges társadalmi igényt kell kielégítenie. Ezt az igényt a jogalkotó csak az érdekeltek konzultálásával állapíthatja meg. Nemzet­közi jogalkotás esetében tehát a nemzetközi szerződést aláí­randó kormányok. Ez magyarázza a második világháború után a romániai Magyar Népi Szövetség körül keletkezett vitát. Ugyan­is a nyugati nagyhatalmak Sztálin álláspontját, hogy az ér­dekelt népeket nem kell saját ügyükben meghallgatni, nem fogadták el. És álláspontjukat – tudván, hogy a magyarság egy hollandiányi területen abszolút többséget alkot – az erdélyi magyarság véleményétől tették függővé. Ezért az itt, a Vörös Hadsereg támogatásával akkor szerveződő Román Kommunista Párt utasítást kapott arra, hogy magyar tagozatot hozzon létre, de úgy, hogy annak kommunista volta nyilvánosságra ne kerüljön. Így született akkor a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) a sztálini politika itteni támogatására, mind a belügyek, mind a külügyek vonatkozásában. Az MNSZ ki is nyilatkozta a világ felé, hogy a román állami közhatalom részese lévén, az itteni magyarság minden kérdését ekként, Románián belül, tehát állami belügyként kívánja megol­dani. A jogilag nem szervezett, de valójában működő Erdélyi Magyar Tanács, az erdélyi magyar intézmények törvényes képviselői – Szász Pál, Márton Áron, Lakatos István és mások – tiltakoztak az MNSZ kompeten­ciája ellen. Mivel az egész sajtó a kommunista párt kezében volt, nyilatkozatukat itt közzé nem tehették, de írásban nyugatra juttatták, hogy az MNSZ nem képviseli az erdélyi magyarságot. Sajnos nyilat­kozatuk lekéste a párisi konferenciát, az aláírókat viszont életfogytiglani kényszer­munkára ítélték.

K: Amennyiben jelenleg egy illetékes szerv konzultálni kívánná az erdélyi magyarságot, Ön szerint jogosult-e az erdélyi magyarság kép­viseletére a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ)?

V: Tartsunk rendet, kérem! Ön jogi helyzetünkről kér­dezett. Egyszer erre a kérdésre felelek, majd amennyiben az önök olvasóit érdekelni fogja, beszélhetünk a képviseletről is, esetleg egy másik alkalommal.

A mi helyzetünk most az, hogy a békeszerződés Erdélyt Romániához csatolta, és az itteni lakosokat román állampol­gárokká tette. Az ebben a kérdésben is rosszhiszemű diktatórikus rendszer viszont Erdély magyarságát megakadályozta, hogy állampolgári jogai birtokába léphessen, úgy, ahogy azokat a közismert nemzetközi jogforrások megállapítják. Ezzel tehát a békeszerződés végrehajtásából az erdélyi magyarok jogainak biztosítása még hiányzik. Ahogyan ezt Iliescu, az NMF elnöke megfogalmazta: „A legutóbbi események lehetővé teszik az er­délyi magyarság egyéni és kollektív jogainak intézményes biztosítását Románia határain belül, és ezzel minden akadály elhárul Románia és Magyarország gyümölcsöző együttműködésének útjából.” Eszerint jogaink biztosítása, mindkét állam kor­mányának ügye lévén, nemzetközi jogalkotási feladat. Persze, elsősorban a leginkább érdekeltek, az erdélyi magyarok megkérdezésével, de – én még azt is hozzáteszem, hogy – minden román­nak és minden magyarnak megegyező akaratával, mert mindkét nemzet minden egyes tagja érdekelt a két nemzet közötti békes­ség kérdésében. Nemzetközi síkon viszont a békeszerződést aláíró nagyhatalmak garantáló aláírása is szükséges, bár a Helszinki Nyilatkozat minden aláírójának pártoló csatlakozása sem lenne felesleges. A kérdés másik oldala, amelyről eleve mondtam, hogy nehéz rá feleletet adni, az, hogy miképpen kerül­nek gyakorlati alkalmazásra a fenti általános elvek. Erre – politikai kérdés lévén – a jogász csak annyit mondhat, hogy jövőépítő, tiszta jogalkotás csak a jogsérelem előtti, status quo ante utolsó joghelyzetre építhető.

K: Ha jól értem, az erdélyi magyarság jogainak biztosítása a nemzetközi jog szerint két államnak, Romániának és Ma­gyarországnak kezében van. Mi történik akkor, ha egyik sem hajlandó azt megnyugtatóan intézni?

V: Bizony, ad absurdum, az is megtörténhet, hogy a két kormány az érdekeltek kárára egyezik meg – amint Rákosi és Groza idejében is történt. Ez esetben a békét és biztonságot veszélyeztető helyzet az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa (BT) elé terjeszthető. Az ENSZ-ben egyedül a BT hozhat a tagokra kötelező határozatot. Meg kell jegyeznem viszont, hogy bár ez az út nagyon nehezen járható, mégsem járhatatlan. A nemzetközi hatalom jobb és hatékonyabb szervezése egyetemes emberi érdek, a nemzetközi jog fejlődése tehát efelé halad.

Végül megismétlem: a magyarok és a románok megbékélése mindkét nemzet életérdeke, olyan kérdés, amelynek megoldása végső fokon nemzetközi feladat. Az egyének és csoportok közöt­ti viták a kérdés megoldását nem segítik elő, csak a bizalmat­lanságot, a gyűlöletet szítják. Kerüljük hát ezeket a vitákat, és reméljük, hogy igyekezetünket Isten majd békével jutalmaz­za!

Megjelent: a kolozsvári Szabadság újság 1990. január 21. számában.

1. Béke csak a realitások alapján lehetséges

K: Előző beszélgetésünkben Ön következetesen az „erdélyi magyar” és nem a „romániai magyar” kifejezést használta. Milyen súlya, milyen fontossága van ennek a megkülönböztetés­nek?

V: Az erdélyi kérdés tulajdonképpen roppant súlyú problé­matömeg, amelyről minden egyes szó előzetes mérlegelése nélkül beszélni nem lehet. „Romániai magyar” alatt a pillanatnyilag román fennhatóság alatt élő magyart értjük. Az „erdélyi ma­gyar” alatt viszont minden erdélyi származású embert, bárhová is vetette a sors hét évtized alatt: Óromániába, Magyarország­ra, másfelé Európába, Amerikába, vagy éppen Ausztráliába.

K: Miért számítanának azok, akik kivándoroltak, vagy elmenekültek?

V: Mert a kényszerű kivándorlók, az áttelepültek, a mene­kültek külföldről talán még nagyobb súllyal terhelik az er­délyi kérdés megol­dásának sürgősségét, mintha az itthoni lét­számot gyarapítanák.

K: Mennyiben lenne megoldás számunkra a területi au­tonómia?

V: Több megfontolás teszi szükségessé azt, hogy az erdélyi kérdés tisztázására és megoldásának alapjaként nem valamely későbbi népszám­lálásból vegyük az erdélyi magyarság számát, hanem konvencionálisan, Erdélynek román fennhatóság alá kerü­lésekori nemzetiségi arányaiból. Az 1910-es magyar, és az 1930-as román népszámlálások adatainak számtani középarányosa elfogadható Erdély 1920-as adataként. Aszerint Erdély lakos­ságának 56 %-a román volt, 28 %-a magyar és 16 %-a egyéb nemzetiségű. Ezt az arányt kell állandónak vennünk, és eszerint az erdélyi magyarság lélekszáma fele a mindenkori román lélekszámnak. Ez az úgynevezett jogi reali­tás! Természeti realitás viszont a nemzetiségek kevertsége Erdélyben. Tény, hogy kb. 50.000 km²-en a románok, kb. 40.000 km²-en a magyarok vannak abszolút többségben. A románok a terület 85 %-án, a magyarok pedig 75 %-án terjednek el 10 %-nál magasabb arányban. Tehát 90 %-on felüli, ún. tiszta román terü­let kb. 25.000, tiszta magyar pedig kb. 15.000 km²-nyi létezik. Nyilvánvaló, hogy ez csaknem lehetet­lenné teszi a legkézenfekvőbb megoldást, a területi autonómiát.

K: Bennünket sokszor, sokan vádoltak s vádolnak irreden­tizmussal. Vegyük, ad absurdum, a másik végletet: mennyiben jelentene megoldást Románia határainak módosítása?

V: A kérdés indokolt, sőt, felvetése állampolgári k­öteles­ség, mert a béke ügye egyszerűen közügy. A közhiedelemmel ellentétben, a kérdésnek nincs is „fullánkja”. A nemzetközi jog most kategorikusan kimondja, hogy az erdélyi magyarság jogait Románia határainak módosítása nélkül kell biztosítani, Románia szuverenitásának sérelme nélkül. Ehhez én még azt is hozzátenném, hogy a román nemzeti érzelmek sérelme nélkül. Felületes, vagy laikus szemlélő ebből csak azt veszi ki, hogy Románia határait a nemzetközi jog biztosítja, tehát csak Románia jogosultságát érinti. De gondolja csak valaki magát a román kormány, a román törvényhozás helyébe! Ezekre ugyanaz a nemzetközi jogi rendelkezés roppant köteles­ségeket ró, és ugyanakkor a megoldási lehetőségek körét jelentősen leszűkíti. Az első világháború végén a román hadseregnek módja nyílt Erdély megszállására. Ez a tény tápot adott a román köz­vélemény nemzeti illuzionizmusának, amely akkora nyomást gyakorolt Románia akkori politikai vezetőire, hogy azok a győztes hatalmakkal a trianoni határokat rögzíttették. A győ­zelmi ünnepek után azonban kiderült, hogy Románia Erdéllyel törököt fogott, mert erejét és képességeit meghaladó feladato­kat vett vele a nyakába. Az egymást követő kormányok még a mindennapi feladatok megoldására is képtelenek voltak, nemhogy a tényleges nemzeti célok felé akár egyetlen lépéssel is közeledhettek volna. A trianoni hibát viszont presztízsokokból nem ismerték el, s magyarellenes intézkedések egész sora mellett még a közvéleményt is félrevezették, mert az iskolai nevelésben is első helyre a magyarellenesség, a gyűlölet szítá­sa került. Nem véletlen, hogy az Erdélyt jól ismerő Iuliu Maniu volt az első, aki a realitások tudatában Magyarországnak az erdélyi kérdés megoldására területi engedményeket ajánlott fel. Az ajánlatot a magyar kormány nem találta kielégítőnek és elutasította. Maniut is elsodorta a belpolitikai vihar, és utódai a kérdés megoldását ismét csak a hatalmi elfojtásban, az ország minden értékét feláldozó szövetséges-vásárlásban vélték felfedezni. Tudjuk, hogy minden kísérlet csődöt mon­dott, és 1940-ben Románia, Erdély ügyében nagyhatalmi döntőbíráskodást kért. A Bécsi Arbitrázst, amely Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, Románia elfogadta és végrehajtot­ta. Sztálint sem érdekelte, hogy a Bécsben húzott határvonal nem volt szerencsésnek mondható, de mert a román lakosságú Bessza­rábiát a Szovjetunióba kebelezte, a magyar többségű Észak-Erdélyt mintegy jutalmul a kiépítendő politikai rendszerért, Romániának ajándékozta. A berendezkedő és a közelmúltig uralkodó sztálinista diktatúra pedig azzal igyekezett magának a románság körében népszerűséget biztosítani, hogy egyrészt a nemzeti illuzionizmust valóságos történelmi hitvallássá fokozta, másrészt az erdélyi magyarság jogfosztásának haszonélvezőjévé a románságot tette.

K: Lehetne erre konkrét példát mondani?

V: Igen. A megszüntetett magyar intézményeket, iskolákat nem zárták be, hanem a románoknak adták. Bárki elképzelheti, milyen ördögi akadályt gördítettek ezzel a két nemzet meg­békélésének útjába! Ráadásul a nemzetiségi jogokat kimondó alkotmány, vagy az ez irányú kommunista törvények soha nem alkalmaztattak. Sokszor a legelemibb ésszerűség kárára is: az egyetemes jogelvek a házasságkötés érvényességének feltételévé teszik, hogy az a felek anyanyelvén köttessék. A hatvanas évektől kezdődően Romániában házasságot kötni csak román nyel­ven lehet. Továbbá, a munkavédelmi törvények előírják, hogy senki sem állhat munkába anélkül, hogy anyanyelvén munka­védel­mi kiképzést kapott volna. Valamint azt, hogy az életves­zélyes helyekre megfelelő figyelmeztető táblát kell elhelyez­ni. Lá­tott-e valaki a magasfeszültségű vezetékeknél magyar nyelvű figyelmeztető táblát?

Mindezekből látszik, milyen nehéz helyzetben van a román kormány. Egyik oldalról a nemzetközi jogi kötelezettségek, valamint a román nemzet valóságos, a megbékélést sürgető ér­deke, másik oldalról pedig a diktatúra által rosszhiszeműen összekuszált erdélyi állapot, a román tömegek nemzeti ér­zékenysége között.

K: Mit ír elő a nemzetközi jog az államhatárokra vonat­kozóan?

V: Az államhatárokat nemzetközi szerződések határozták meg, tehát azok újabb szerződéssel tetszés szerint módosítha­tók. Új nemzetközi megállapodások kötése viszont, már nem a nemzetközi jog, hanem a politika kérdése. A nemzetközi han­gulatnak, hatalomnak most az az álláspontja, hogy az európai határok a végleges európai rendezésig ne változzanak. Gondol­junk a két Németországra: közös beleegyezésükkel sem módosít­hatják a közöttük húzott határt.

K: Mit tehet a román kormány a mostani helyzetben?

V: Az erdélyi magyarság egyéni és kollektív jogainak intézményes biztosítása olyan nagysúlyú törvényhozási, kor­mányzati, közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatokat ró Romániára, hogy azok érdemi megol­dásához a mostani ideiglenes kormány még csak az előkészületeket sem teheti meg. A választások után lesz majd olyan kormány Romániában és Magyarorszá­gon is, amelyek kellő körültekintéssel, nagy előkészítéssel ennek az európai vérkelésnek gyógyítását megkezdhetik.

Az ideiglenes forradalmi kormány esetleg megteheti azt, hogy sürgősen kezdje meg a kisebbségek elleni diktatórikus, diszkriminatív intézkedések hatályon kívül helyezését. Hogy azok jogi helyzetét a választásokig, legalább a kommunista törvények előtti szintre juttassa el. Például a magyarok által is lakott területeken – mint Kolozsvárt is – biztosítsa az anyanyelv használatának lehetőségét. Azzal a törvény által is előírt intézkedéssel, hogy magyarul tudókat nevez ki a helyi tanácsokba. Továbbá intézkedhet, hogy a megszüntetett magyar szervezetek, intéz­mények, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesü­let, az Erdélyi Múzeum Egyesület stb. mielőbb újrakezdhessék működésüket. De a magyar nyelvű oktatás legsúlyosabb anomá­liáinak megszüntetését is megkezdheti.

K: Mit tehetünk mi, erdélyi magyarok?

V: Tanúsítsunk messzemenő megértést és türelmet! Annyi évtizedes jogfosztottság után, talán csak néhány év van hátra jogaink biztosításáig. Tudjuk, milyen súlyos feladatok nehe­zednek most a román kormányra, a román társadalomra. Ne nehe­zítsük meg az ország demokratizálásának folyamatát sürgető türelmetlenségünkkel. Mert újra megismétlem: a magyarok és a románok közötti méltányos megbékélés valamennyiünk érdeke. Jusson eszünkbe, hogy román nemzetiségű munkatársainkat, szomszédainkat éppen úgy nyomasztják a békesség hiányának terhei, mint bennünket. Még ha talán nincsenek is ennek an­nyira tudatában, mint mi. Türelmes, megértő magatartásunkkal könnyítsük meg az emberhez méltó társadalmi kapcsolatrendszer megvalósí­tását!

Megjelent: a kolozsvári Szabadság újság 1990. január 30. számában.

III. Isten segítségében reménykedünk!

K: Az előzőekben Ön minduntalan a magyar-román megbékélés élet-halál fontosságát hangoztatja. Úgy tudjuk, Önöknek, az 1957-es erdélyi ENSZ-per elítéltjeinek is Boldogok a békességre igyekezők! volt a jelszavuk. Az embernek az a benyomása, hogy valami béke-fanatizmusról van szó, amely eddig is csak propagandaanyag volt, most pedig, a proletárdiktatúra megszűnése után, már nincs semmi reális alapja. Hol a háború, amelyet a béke kell kövessen?

V: Ön az én nevem alatt akarja a sajtó nyilvánossága előtt tárgyalni ezt a nagyon is fájó, kényes és veszélyes kérdést, amely évtizedek óta csaknem minden erdélyi magyar társaságban napirendre kerül. Kénytelen vagyok hát a „nyilvánosságra hozás” kockázatát és ódiumát vállalni, bár nem szívesen próbálom ki: tényleg van-e olyan sajtószabadság nálunk, hogy megírhatja az újság, amit mindenki tud és hangoztat?

Történelmi tény, hogy a román nemzettudat döntő alkotó eleme negatív, a magyar tagadása: Román az, ami nem magyar. Ez minden európai náció esetében észlelhető azzal a másikkal szemben, amellyel a közös múlt közös hagyományt és közös értékeket eredményezett. (Gondoljunk csak a magyaroknak a németekkel szembeni kuruckodására!) Ezek azonban idő múltával felengednek és rendszerint mindkét nemzet közös értékévé, „európai” öntudata alapelemeivé válnak. Román-magyar viszonylatban – szerintem, a bűnösen téves román történelemszemlélet és soviniszta nemzeti nevelés eredményeképpen – ez nem következett be, hanem a magyarnegáció (Ne feledjük: A bizonytalan függetlenségű román állam talán száz éves; a középkori román történelem a magyar része, az újkori pedig az oszmáné. Hogy a román nyelvű művelődés genezisében a magyar illetékesek többet tettek, mint a románok, hogy a magyar uralom alá való betelepedés évszázadokig minden balkáni román vágyainak a teljesülését jelentette stb.) legdurvább változatainak nemzeti evangéliumként hirdetésével a román nemzeti öntudat alapelemévé tették a magyargyűlöletet, amely minden románnak minden magyarral szembeni, minden téren és minden eszközzel és minden erővel folytatandó harcát nemzeti szent kötelességgé tették. A román közvélemény annyira egyoldalú, hogy a magyarokkal szemben még semlegességet sem tűrt a közélet szereplői részéről, úgy annyira, hogy emiatt sok józan gondolkodású, emberséges, igazi román hazafi volt kénytelen lemondani a politizálásról. És – ami hihetetlenül hangzik minden máshol élő ember számára – ennek a programnak a támogatását várják el az itteni magyaroktól is, ha nem akarnak „soviniszta ellenség” vádja alá kerülni! De, persze, szigorúan tilos észlelni, vagy kibeszélni ezt a magyarellenes román gyűlölet-háborút. A kollaboráns magyarok harsogják is teleszájal a két nép testvéri egyetértését.

Az anyaországi magyar közvélemény is káros túlzásnak tartja a románok gyűlölet-háborújáról szóló tudósításokat, hiszen magyar részről sem a múltban, sem a jelenben román-gyűlölet nem volt észlelhető. Értelmes embernek nincs mit vitatkoznia tények felett, akár elismeri, akár tagadja valaki. De ebben az esetben sem egyenértékű az állítás és tagadás, mert: Ha elismerjük, hogy van ez a gyűlölet-háború, akkor a magyarok védekeznek és keresik a magbékélés lehetőségeit. Ha a magyar közvélemény nem vesz tudomást a gyűlölet-háborúról, nem figyeli az ellenséges hadműveleteket és terveket, akkor nem szervezi meg a védelmet, és nem keresi a magbékélést. Ha nincs háború, és a magyarság résen volt, szervezte a védekezést és kereste a békét, minimális presztízsveszteség és felszabadult derű lesz az eredménye. De ha van háború, a magyarság pedig nincs résen, nem védekezik, és nem keresi a megbékélést, előbb a magyarság kerül végveszedelembe, azután a románság (mert ellenségként semmisítette meg történelmi szövetségesét). Azt hiszem, megmagyaráztam, miért vagyok a magyar-román megbékélés fanatikus híve.

K: Ön az 1920-az status quo-t mondta az erdélyi magyarság jogainak kiindulási alapjaként. Mi ennek a fontossága?

V: Jogállásunk szempontjából döntő fontossága van ennek. Ugyanis kétféle nemzeti kisebbség van a nemzetközi jog szerint (mint ezt az ENSZ 1949-es Főtitkári Jelentése a Kisebbségi Albizottság javaslata alapján megállapította): történelmi nemzetiség és bevándorló. A bevándorló önként lesz más állam alattvalójává, elfogadván annak teljes jogrendjét. Ezeknek csak az egyetemes emberi jogokra lehet igényük, egyébre nem. A történelmi nemzetiség nemzetközi jogi aktus folytán került más állam hatalma alá (megkérdezése és hozzájárulása nélkül), tehát minden addig élvezett jogának birtokában marad. Magánjogi (személyi, családi, tulajdoni, szerződési stb.) jogosultságaik vitathatatlanok, de csoportos és testületi, intézményi jogaik is alaptörvény jellegűek. Például intézményeik birtokában maradnak akkor is, ha azokat addig az állam tartotta fenn, és állami igazgatás alatt voltak. Ezután is az állam fogja fenntartani, de igazgatása a nemzetiség autonóm hatáskörébe kerül. A most annyit emlegetett anyanyelv használatra viszont az veendő kiindulásul, hogy 1920-ig Erdélyben a nyolc használatos nyelv közül minden állampolgár minden hatóság előtt tetszés szerintit használhatott, de ezen belül még minden község és vármegye a hivatalos államnyelv mellett, maga által megállapított nyelven végezte az adminisztrációt. Az iskolák és a nevelés ügye pedig az alapvető emberi jogok közé tartozik, alanyi jog a szekularizáció óta: Az állam kötelessége minden gyermeket a szülő által kívánt módon nevelni, éppen úgy, mint minden polgárt a saját betegsége szerint kezeltetni az egészségügyi intézményekben.

Mint tudjuk, a Román Királyság még az állampolgári jogegyenlőséget sem terjesztette ki soha az erdélyi magyarokra, nemhogy addig szerzett jogait tiszteletben tartotta volna, habár ezt az 1919-es Kisebbségi Szerződés és az 1920-as Békeszerződés határozottan előírta. Minket most ez annyiban érint, hogy naiv, laikus balekség új nemzetközi szerződésekben rögzíteni az erdélyi magyarság kisebbségi jogait – hiszen ezekből az ENSZ Alapokmányától kezdve a Helszinki Zárónyilatkozatig már is több van a kelleténél – hanem a meglévő jogszabályok érvényesülését kell intézményesen garantálni. Ezt az intézményes biztosítékot pedig csak a bíróságok adhatják meg. A Párisi Szerződést aláíró négy nagyhatalom és a Helszinkit aláíró harmincnégy állam komoly erőt jelent, de garanciájuk nem intézményes, mert egyrészt nem jogorvoslati, hanem politikai, másrészt nem rendezi az érdekelt panaszosok kezdeményezési lehetőségeit. Igazat kell adnunk az angol jogelméleti iskoláknak, hogy jognak csak a bíróságok által érvényesíthető szabály tekinthető.

K: Ön az Erdélyi Magyar Tanácsot mondja a mi hiteles képviselőnknek, és tagadja a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség képviseleti jogosultságát. Kollaboránsnak nevezte, kommunista népellenségnek bélyegezte az RMDSZ vezetőségét, politikájukat pedig „kutya farkán vitézkötés”-ként aposztrofálta. Igaz, Kántor Lajos pedig a „tiszták”-tól vonja meg a szót, és csak az átállott kollaboránsoknak enged közéleti szerepet. Nem tartja Ön megengedhetetlen hibának az erdélyi magyarság bármilyen megoszlását?

V: Higgye el, kérem, semmi sértő szándék nem volt bennem, és nincs nálam szigorúbb őre az erdélyi magyarság egységének. Ez azonban nem jelenti a monolit kommunista egypártrendszer fenntartását, bármennyire is kiáll mellette Iliescu és a román posztkommunisták, és – érthetetlen miért? – jó szándékú anyaországiak. Nyilvánvaló, hogy nem azért kollaboráns valaki, mert én annak mondom, hanem azért, mert a román (kommunista) politikát szolgálta és szolgálja. Most például azt állítják, hogy a nemzetiségi kérdés Románia belügye. Ennek megfelelően jogainkat és kötelességeinket román jogalkotási és kormányzati szervek szabják meg, be kell hát kapcsolódni a román belpolitikai életbe, lehetőleg nem ellenzéki oldalon. Hogy a romániai magyarság a maga nyolc százalékával – éppen a demokrácia többségi elve miatt – soha semmit el nem érhet a 92%-kal szembe, az egyértelmű. Az nem árt, hogy legyen néhány képviselőnk, akik jelenlétükkel, és néha tiltakozásukkal figyelmeztetik az illetékeseket hatalmuk nemzetközi jogi korlátaira. Lehet, hogy ez több, mint „kutya farkán vitézkötés”, de nem sokkal.

Igen, az erdélyi magyarság képviseletére csak a minden magyar szervezet képviselőiből alakított Erdélyi Magyar Tanács hivatott, ez az erdélyi magyar közvélemény álláspontja, nem csak az enyém. Egyelőre csak az egyházak léteznek, azok legfelső szervei jelöljenek ki általános képviseletre jogosított személyeket (persze, világiakat) és sürgősen újjá kell szervezni az EMGE-t, Múzeum Egyesületet, EMKE-t, Munkásszövetséget, Nevelőrendet, egyetemet, mindenféle ipartestületet, érdekképviseleti kamarát és testületet, sportegyesületet és mindenféle társadalmi mozgalmat és szövetséget, hogy legitim képviselőikből megalakulhasson a Magyar Tanács. Nyilvánvaló, hogy semmiféle társadalmi, gazdasági és művelődési csoportot sem lehet kihagyni, de mindegyiknek szava annyit ér, amilyen az erdélyi magyar társadalomban az aránya. Tudjuk azt, hogy – például – egymilliókétszázezerre tehető a kisajátított vagy anyagilag súlyosan károsított magyarok száma, ezek tizedrészét deportálták, vagy kényszermunkára vitték, de a politikai elítéltek száma is meghaladja a tízezret. Az RMDSZ vezetőségében egyetlen kisajátított, elhurcolt vagy elítélt sincs, hanem mindnyájan az erdélyi magyarság egy százalékát alig elérő kollaboránsok közül valók. Foglalkozás szerint pedig a földművesek, munkások, tanárok, mérnökök, közgazdászok, vállalati tisztviselők, orvosok, kisiparosok, és egyebek száma együttesen sem éri el az RMDSZ vezetőségében az erdélyi magyarság egy tízezred részét jelentő újságírók számát. Csak esztelen diktatúrista állíthatja, hogy az RMDSZ képes az erdélyi magyarság képviseletére. De persze, ott a helye a Magyar Tanácsban, a többi szervezet mellett, és olyan súllyal, ahányan jelölték (nem megszavazták!) a küldötteket.

Az erdélyi magyarság érdekeinek a képviseletéről beszéltem, de nem az erdélyi magyarság nevében való kötelességvállalásáról, mert erre jogosított szerv nincs. Jó volna, ha lenne, (például szabad népszavazás) mert az nemzetiségi autonómiánk megvalósulását jelentené. De nincs, és nehezen tudom elképzelni, milyen lenne, ha lenne. Ugyanis jogszabályt csak ugyanolyan alakiságokkal lehet jogszerűen módosítani, amilyennel az alkottatott. Ezek szerint a Trianoni Szerződés, az Emberi Jogok Khartája és a többi nemzetközi jogforrás rendelkezéseit csak ugyanaz a nemzetközi hatalom módosíthatja, amelyik azt létrehozta, de az módosíthatja. Az erdélyi magyarság 1920-ban létezett, a történelem során született jogait csak a történelem módosíthatja. Nincs olyan hatalom, amelynek erre kiterjedne a hatásköre, és nincs olyan erdélyi képviselet, amely azt elfogadná. Megismétlem azonban, hogy nincs szükség új jogszabályokra, vagy a régiek módosítására, hanem az érvényes szabályok bírói úton való érvényesítésének lehetőségéről.

K: Ön helyteleníti a politikai pártok szervezését, de ott látjuk a keresztyéndemokrata párt szorgalmazói között, viszont részt vállalni abban sem akar. Hol itt a következetesség?

V: Én az egypártrendszert tartom károsnak, a belpolitikai életben szereplő pártok pedig esélytelenek, ha kisebbségiek. A keresztyéndemokrácia megszervezését viszont nagyon is szükségesnek tartom az erdélyi magyarság nemzetközi kapcsolatai végett, hiszen Nyugat-Európában a keresztyéndemokrata pártoknak döntő befolyásuk van. A pártszervezésnél is fontosabbnak tartom viszont magának a politikai eszmének a szolgálatát, hiszen ez fejezi ki a most felszabaduló nemzetek legsürgősebb elvárásait. A diktatúra a demokrácia hiányát jelenti. A nemzeti diktatúra a más származásúak gyűlöletét, a proletárdiktatúra a más társadalmi osztályokhoz tartozókét és az ellenük folytatandó könyörtelen osztályharcot. A nemzeti sovinizmust akkor is elítéli már az emberiség, ha az (faji, nemzeti, felekezeti) kisebbség ellen irányul. Az osztálygyűlöletről és az arra uszítókról pedig még most is szemérmesen hallgat a sajtó. Tudjuk, hogy az erdélyi magyarságnak kb. 15 %-a nem rendelkezett ingatlan vagyonnal, bár ezek sem voltak proletárok („nincstelenek”), mert sokuk szakember, vagy diplomás volt. A társadalom 85 %-át jelentő nemproletárok likvidálását célzó politikai rendszer megszüntetésének igényét jelenti itt a keresztyénség. Nem mint vallás, hanem, mint a gyűlölet ellentétének, a szeretetnek a hirdetője. Bár sokkal népszerűbb és könnyebb párthíveket toborozni az emberek közötti különbség, a gyűlölet programjára, a társadalmi bajok megoldása mégis az emberek és emberek közötti összekapcsoló tényezőkön, az érdekazonosságon, vonzalmon és szereteten alapuló mozgalom útján képzelhető el. – Semmiképpen nem vagyok híve semmiféle „boszorkányüldözésnek”, megtorlásnak, de a múlt rendszer egyetlen kollaboránsát sem fogadhatom el a jövendő építésére, míg a keresztyénség és demokrácia elvi vállalásával múltbeli közvetlen és közvetett emberellenes lehetséges bűneiből meg nem tér. – Persze, akinek nem volt aktív szerepe a proletárdiktatúrában, arra ez nem vonatkozik.

Nem lehetek tagja semmiféle politikai szervezetnek, tehát a keresztyéndemokrata pártnak sem, mert jogász vagyok, és az erdélyi magyarságnak független jogászra van szüksége.

K: Ön egyrészt a megbékélés parancsoló szükségességét hangoztatja, másrészt pedig azt, hogy ugyanannyi magyar akar román uralom alatt élni, ahány román magyar uralom alatt. Hogy a román gyűlölet-támadással szemben meg kell szervezni a magyar védekezést. Úgy beszél Ön, mintha semmi sem történt volna decemberben az emberi jogok – és benne a magyarok jogainak biztosítása terén. Vajon a készülő Európa Ház, az államhatárok átjárhatósága, a Közép-Európa-szerte épülő demokrácia nem hoz-e megoldást kérdéseinkre?

V: Egyáltalán nem mondtam, hogy nem örömteljesek a decemberi változások, különösen a szabadságjogok érvényesülése (Még egy ilyen interjú megjelenése is lehetséges!). De nagyon félek, hogy – legalább is Romániában – csak stílusváltás történt, lényegi változás nem. Annyi máris látszik, hogy a román sovinizmus ezt az új lehetőséget is kihasználja – mármint a szocialista gazdálkodás felszámolása és a határok megnyílása – és újabb gazdasági és lélektani offenzívával menekülésre készteti a Szovjetunió visszaszorulásától és a vasfüggöny felszámolásától olyan sokat váró – és éppen ezért olyan nagyon csalódott erdélyi magyarságot. Ez ellen pedig csak jogaiknak az 1920-as állapotához való ragaszkodás nyújthat védelmet. Természetesen a nagyhatalmak, a szabad Nyugat, a magyar külpolitika tüzérségi össztüze segítheti hozzá a gyenge román demokráciát olyan hatalmi befolyáshoz, hogy legalább a későbbre remélhető összeurópai rendezésig, elviselhető állapotot kezdeményezzen az erdélyi magyarság számára.

Nagyon, nagyon félek, hogy a szabad világ közönye helyre nem hozható károkat okoz az erdélyi magyarságnak, a románoknak és a magyaroknak, Közép-Európa minden népének, az egész világ békéjének és stabilitásának.        

Egyedül csak Istenben reménykedhetünk!

Kolozsvár, 1990. január 18.

MEGJEGYZÉS: Tibori Szabó Zoltán, a Szabadság főszerkesztője, közlésre hagyta itthon a velem készített interjút és Magyarországra utazott. Az első két rész meg is jelent, de a harmadik rész helyett a Szabadság 1990. február 1-i számában (és utána másokban is) olyan súlyos támadások jelentek meg velem szemben, amelyek mélyen felkavarták a közvéleményt. A lap szerkesztősége nem volt hajlandó közölni a mellettem állást foglaló írásokat. A romániai magyar sajtó azóta sem közölt tőlem (saját nevem alatt) semmiféle írást, és a nevemet is csak ellenséges minősítés kapcsán.

Magam is meglepődtem azon a lelkes együttérzésen, amellyel a megjelent interjút a magyar közönség fogadta. Személyes látogatások, elismerő, bíztató, köszönő telefonok helyből, vidékről és Magyarországról a magyar közélet legtekintélyesebb személyiségei részéről is. „Végre! Ezt vártuk, ez kellett!” – hangoztatták ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Ezután jelentek meg a támadások ellenem, és jöttek a fenyegető telefonok ismerősöktől és ismeretlenektől, névvel és névtelenül, magyarul és románul. „Ha abba nem hagyom, vérfürdő lesz Kolozsváron, felrobbantják a házamat, a szerkesztőséget, mindenkit leölnek stb.” Még jóakaróim is arra kértek, sehol se mutatkozzam, addig is, amíg Magyarországra menekülhetek.

Barátaimtól megkaptam támadóim névsorát: Buchwald Péter, Demény Pál, Fey László, Kapcza Imre, Kántor Lajos, Kiss András, Kovács András, Mócsy László, Pillich László, Podhradszky László és Szabó Pál Endre. Több jogász és történész ismerősöm mondta, hogy vele is alá akarták íratni valamelyik nyilatkozatot, de elutasította. A névsorból többeket ismerek, másokat nem. Közülük engem csak Szabó Pál Endre ismert jól, tudta, nem igaz az állítása, ezért csak az ő hamis tanúzása érintett fájdalmasan. A többiek – a román kommunista diktatúra másod- és harmadrendű kollaboránsai – tették, amit gazdáik parancsoltak. Úgy látszik, ez kellett közéleti tevékenységükhöz – a diktatúra szolgálatában szerzett érdemeik mellett –, mert azóta is hallani lehet róluk. Közülük a leggyengébbek még Tőkés László pártfogását is igénybe vették. – A támadó nyilatkozatok Románia határait védik tőlem, de én azokat egyáltalán nem támadtam ezekben az interjúkban, ezt bárki megállapíthatja, ha elolvassa. Hogy én hogyan viszonyultam életem során ehhez a kérdéshez – például az 1957-es memorandumban – arról csak a Securitate tudhat, annyit és úgy, ahogyan a politikai rendőrség ezt jónak látta terjeszteni. – Kíváncsi vagyok, hogy azóta miért nem kussolnak fenti támadóim, hiszen az én akkori állításaim nyilvánvaló igazságként szerepelnek a sajtóban, és sokszor még támadóim is érvként hivatkoznak reájuk.

A természeti tények, jelenségek lehetnek életveszélyesek, fenyegetőek, károsak, mint a vihar, a földrengés, nagyragadozók, mikrobák. Félhetünk tőlük, de érzelmileg közömbösek vagyunk velük szemben. Én sem gyűlölöm népem elnyomóit, édesapám gyilkosait, fegyőreimet, hajcsáraimat, üldözőimet. A kertemet tönkretevő lótetűt, a véremet szívó poloskát, az undorító patkányt sem gyűlölöm, hanem megpróbálok gyűlölet nélkül védekezni tőlük. Miért gyűlölném éppen a fenti névsorban szereplő ellenségeimet, vagy sok ezer társukat, magam, családom, népem és az emberiség ellenségeit, kártevőit? – De védekezni, a veszélyes természeti tényezőktől is óvakodni kell!

Kolozsvár, 1996. szeptember 30.