A kisebbség kifejezéssel valójában a nemzetiség, nemzeti kisebbség, etnikai kisebbség fogalmát szokás kifejezni. A nagyközönség gyakran úgy használja a kisebbség kifejezést, mintha abszolút értéket jelezne, holott a fogalom többszörösen is viszonylagos. Értelme csak a többség-kisebbség szópár tagjaként van, mint a tetszőlegesen kijelölt mérendő egység a kevesebb mennyiségű rész nevének. Hogy a többség-kisebbség mennyire viszonylagos, sőt, esetleg fogalom, arra jó példa a Magyarországon most kormányzó párt: A választópolgárok 23%-os kisebbsége által választott képviselők 50%-on felüli többségét adják a parlamentnek, míg az országgyűlés kisebbségi képviselőire választókerületük többsége szavazott. Minket, erdélyi magyarokat azzal akarnak elhallgattatni, hogy kisebbségben vagyunk a románokkal szemben. Ha Románia határai Biharpüspöki helyett Hegyeshalomnál volnának, a kunsági, budapesti és dunántúli magyarok is kisebbségiek lennének, egyszerűen azért, mert a románok többen vannak összesen. Hitler is így igazolta volt hódításait: Európában van százhúszmillió német. Annektálhatunk tehát száztizenkilencmilliós népességet, akkor is abszolút többségben leszünk. A hitleri statisztikai szofizmust követte Sztálin, a kisantant, és minden imperialista. A hollandusok azt vethették ellene, hogy lehet német a többsége az egész Nyugat-Európának együtt, de Hollandiában hollandi a többség. Valóban úgy van, és csak annyit kell hozzátennünk, hogy Erdélynek hollandiányi részen a magyarok alkotnak abszolút többséget.
A kisebbség kifejezés tehát nem használható abszolút értelemben, mert többszörösen viszonylagos, speciális politikai fogalomra vonatkozik. Csak, mint a többség negatívuma fogadható el, a többség-kisebbség ellentétes szópárból. Ekként a demokrácia alapjául szolgáló többségi elvnek az árnyéka. A demokrácia a legkevésbé rossz kényszerhatalmi rendszer – bár az állampolgári jogegyenlőség, a szerzett jogok, és rólam-nélkülem-semmit! – általános, elvi követelményein épül fel – képtelen az emberi élet legfontosabb feltételeinek a biztosítására, hiszen az ember egyénként, családként, csoportban, hivatásrendként, közösségben éli az életét, ezek pedig mind kisebbségek az országgal szemben. Az ember csak kényszertől mentesen, szabadon érzi magát boldognak, ez az óhajtott szabadság pedig a demokratikus közhatalom negatívuma. Egy általános, egyetemes társadalomszervezési elv, a liberalizmus, a szabadelvűség foglalja össze az emberiség boldogulási törekvéseinek feltételeit a történelem kezdete óta. A laikus közönség gyakran egymást helyettesítő kifejezésként használja a demokráciát és a liberalizmust, holott ezek nem azonos fogalomra, hanem két egymás mellettire vonatkoznak, lévén az egyik a kényszer, a másik a szabadság rendszere. Hasonlatul azt mondhatjuk, hogy a demokrácia a közhatalom épületének az anyagi szerkezete, a liberalizmus pedig az épületnek a funkciója, rendeltetése, célja. A demokrácia jelenti az épület falait, kőből, betonból, téglából, fából, egyébből, az alaptól a tetőig. A liberalizmus jelenti a falak, oszlopok hiányát, a termeket, szobákat, folyosókat, ajtókat, ablakokat, tehát azt, amiért az épület készült. A kettőnek egyensúlyban kell lennie, és ez az egyensúly – Bibó István szerint – a jog. A két elv egyensúlyhiánya egyik esetben egyiptomi gúlát eredményez, az elképzelhető legszilárdabb épületet, amelyben azonban még a halál utáni élet számára sincs hely – ez a totalitárius állam esete –, a másik estben, egész stadiont befedő, felfújható műanyag sátor készül, amely alatt autójavító-műhely, áruház, popzene-hangverseny, buddhista gyülekezet, százágyas szálloda is elfér, de tíz percnél tovább ember nem bírja ki benne a tömeget, a zajt és bűzt, amellett, hogy egy tüske átszúrja a műanyagot, és megsemmisül az egész. Ez volna a nihilista anarhia esete. A képlet világos: A kényszerhatalmi szervezet, az épület nélkül nincsenek szobák, nincs tér az élet számára, nincs szabadság.
Az ember örök szabadságvágyát megfogalmazó liberalizmusnál nincs szentebb társadalomszervezési elv, ezért is történik ellene annyi visszaélés. A liberalizmus elveszíti életépítő szerepét és az emberrombolás eszközévé válik, ha saját alapelvét „Minden szabad, ami másnak nem árt”, vagy „mások hasonló szabadságát nem sérti” – elhagyja. A szabadelvűség legelső jellemzője a másság, a mások véleménye, hite, cselekedete iránti türelem – amennyiben az nem ártalmas az emberre. A szabadságot parancsoló, másokat lenyakazó Robespierre, Jászi Oszkár, Zsilinovszki éppen úgy nem liberális, mint a tradicionális vallási és nemzeti értékeket tagadó türelmetlen ateizmus, vagy a többség által elfogadott hatalom elpusztítására törekvő kozmopolita anarhista.
Mivel a demokrácia a többség konszenzusán alapszik, kizárja a kisebbség sikeres politizálásának lehetőségét. Kisebbségi csak a többségi nemzet valamelyik pártjában vehet részt az államhatalom gyakorlásában. Annál jelentősebbek viszont az egyéni, családi, felekezeti, hivatásrendi, helyhatósági, területi és más autonóm testületeken át gyakorolható jogosultságok. Ezen az úton, ha az államnak felsőháza van, még vétójoggal is rendelkezhet a kisebbségi testület – persze, nem országos politikai, hanem hivatásrendi érdekképviseletként.
A vallás, hitfelekezet, egyház ugyanolyan társadalomtörténeti kategóriák, mint a nemzet, nép és az állam. Ezek vagy vannak, vagy nincsenek, ezeket csinálni nem lehet, csak elfogadni, elismerni, vagy elutasítani és tiltani. Nagyon óvatosan kell bánnunk mindkét kifejezéscsoporttal, mert a nyugati társadalomelméletben újabb értelmezésük van kialakulóban. Az óvatosság azonban nem indokolja azt, hogy eredeti, európai értelmüktől megfosszuk ezeket a kifejezéseket és a mögöttük álló fogalmakat. Mi, erdélyiek, különben is szívügyünknek érezzük az európai hagyomány fenntartását, hiszen annak első megfogalmazása éppen Erdélyben történt. Az erdélyi polikonfesszionális vallásalkotmányi rendszer Mikó Imre és Eötvös József buzgólkodásának eredményeként kiterjedt volt Magyarországra, majd általánosult Nyugat-Európában – már ahogyan az államok a tradicionalizmust és az aktuális politikai érdekeiket egyeztetni tudták. Az európai egyházak teljes belső autonómiával rendelkező közületek, közöttük jogegyenlőség és viszonylagosság áll fenn. Az egyházi törvények érvényesítését szavatolja az állam, de senki nem kötelezhető semmiféle vallásos szertartáson való részvételre. Magánéletében minden ember szabadon cselekedhet az állam törvényein és a közerkölcs határain belül, tehát bármilyen vallási szertartást is végezhet. Az állam polgári és rendészeti védelmet ad minden vallási közösségnek, amelyek magukat magánjogi egyesületként bejegyeztetik és ezt a védelmet kérik. – Ez az amerikai, ún. szabad-egyház-rendszer. A vallási közösségek közül azok, amelyek képesek az egyház társadalomépítő feladatainak ellátására, elismert felekezetként – az egyházak történelmi jogai kivételével – egyenlőkké válnak az egyházakkal, sőt, ma már egyház elnevezést is viselnek. Az országosan el nem ismert felekezetek szektaként működhetnek, maguknak híveket toborozhatnak, de maguk felelőtlenek lévén a társadalmi feladatok tekintetében – nem veszélyeztethetik az egyházak munkáját. – Ez volt a helyzet a kommunista diktatúráig. Az viszont az egyházak közület-jellegét elvette, belső autonómiájukat a liturgikus szolgáltatásokra korlátozta, intézményeiket, iskoláikat, vagyonukat elkobozta, és még a pártfogolt ortodox egyház működését is alacsonyrangú, ateista pártideológus szeszélyének vetette alá. A jogi szervezeti és anyagi rombolásnál súlyosabb volt az egyházak lelki, szellemi, nevelési tevékenysége elleni nyílt háború. Még most, hat évvel az ateista diktatúra megszűnése után is megszokott jelenség a vallásszabadság semmibevétele a türelmetlen ateisták részéről, különösen az erdélyi magyar oktatásügyekben. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy egyházainkban még a törvényes szervezetet sem sikerült helyreállítani, intézményeink autonómiájáról nem is beszélve. Sajnos, ez az egyházak tevékenységének tétova bizonytalankodásán is meglátszik.
A történelem úgy hozta, hogy az erdélyi magyar nemzetrész az ortodox egyházi státus közvetítésével, kapjon valamit az Örök Birodalom valláskormányzati rendszeréből. Kevesen tudják, hogy az iszlám jog – bár erősen korlátozta a nem-muzulmánok állampolgári jogait – biztosította a keresztyének szabad vallásgyakorlatát, tiszteletben tartotta az egyház teljes belső autonómiáját, sőt, az ortodox agyházat a híveik nemzeti érdekképviseleteként is elfogadta, elismerte. Ennek volt köszönhető, hogy a két világháború között Románia hajlandó volt magyar nemzetiségi képviseletként elfogadni a magyar egyházakat. Valószínű, a Román Állam most sem zárkózna el hasonló autonómia kialakításától, de – sajnos – egyházaink jó ideig még vallási érdekeik képviseletét sem tudják ellátni, annyira megrongálta szervezeti és személyi állapotukat az ateista deszpotizmus. Azt is számításba kell vennünk, hogy értelmiségünk nagy része ateista nevelésű, és idegenkednek a fideizmusnak mindenféle befolyásától, különösen művelődési és oktatási téren, ahol leginkább természetes volna az egyházi autonómia kiterjesztése.
Az erdélyi magyar nemzetrész – ha úgy jobban tetszik, a romániai magyar nemzeti kisebbség – életében felbecsülhetetlen fontossága van az egyháznak, hiszen az egyház az egyetlen intézményünk. Többi nemzettestvéreinknek ott van az állam, a helyhatóság, szakszervezet, akadémia, egyetemek, iskolák, kamarák, sportegyesületek, és minden. Nekünk azonban még egy focicsapatunk, énekkarunk, orvosi rendelőnk sincs, csak az egyház. Még a világgal való kapcsolatunk is az egyházakon keresztül működik – és jól működik, mert – az anyaországiak kivételével – összekötnek minket a világ minden népével, a közös hitvalláson át.
Maga, az egyház puszta létezése és működése már megadja az országosan kisebbségi magyarságnak azt a biztonságérzést, amely nemzeti identitása megőrzéséhez szükséges. Ismétlem, az egyház működésének felbecsülhetetlen fontossága van ott is, ahol a magyarság helyi többséget alkot. Ahol azonban ez a helyi többség nincs meg, sőt szórványban él a magyarság, az egyház fontossága is csak fokozódik, bármennyi gyarlóság is van tevékenységükben. Mindez azonban csak az egyházakra, azok közül is csak a magukat magyarnak valló egyházakra vonatkozik, a szektákra nem. Tagadhatatlan a vallási szekták pozitív szerepe a román társadalomban, különösen az egész társadalmat megpezsdítő neoprotestáns mozgalmaké. A szekták azonban vegyes nemzetiségűek, magyar tagjaiknak egyenes missziós kötelességévé teszik a románokkal való keveredést, asszimilálódást.
A cigányság problémáit szándékosan nem említettem, mert azt nem tartom sem nemzeti, sem etnikai, sem faji kisebbségnek, hanem nagyon súlyos pária-kaszt-kérdésnek. A cigányok kirekesztettjei a társadalomnak, őket nem asszimilálni kell, mint más bevándorlót, nem is adekválni, mint őslakosokat, hanem adoptálni a többségi társadalomba. Ebben, persze, az egyházaknak is szerepet kell vállalniuk, ha keresztyének.
Visegrád, 1996. március 7.
Megjegyzés: Állásfoglalás a Friedrich Naumann Alapítvány által rendezett Kisebbségek és egyházaik című konferencián, Visegrádon, 1996. március 7-én.