Ézsaiás 41,10-11: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak. Imé megszégyenülnek és meggyaláztatnak, akik felgerjednek ellened, semmivé lesznek és elvesznek, akik veled perlekednek.”
Az erdélyi magyarság menekülésének okairól kell bevezetőt írnom, hogy a Szentírás alapján együtt keressük a keresztyén ember ezzel kapcsolatos feladatait és teendőit.
Menekül az ember az ellenállhatatlan és elháríthatatlan veszedelem elől, az ilyennel való fenyegetés elől, vagy az elől, amit ilyennek tud az ember. A menekülésnek nincsen célja, csak oka, nem valahová menekül az ember, hanem valahonnan. Aki valahová megy, annak célja van, az nem menekül, hanem – esetleg – áttelepül, kevésbé jó állapotát jobbra cseréli, rossz állapotát pedig kevésbé rosszra. A menekülő pedig csak odahagy valamit a semmiért, fut a veszedelem elől, amerre tágasabb, a kisebb ellenállás irányába. A menekülés nem megfontolt tervszerű, céltudatos cselekedet, hanem ötletszerű, tudat nélküli, félelemérzésből támadó reflex. A félelem űzi a menekülőt szülőföldje, öröksége elhagyására, és kergeti a vakvilágba, a félelem készteti családja feladására és kényszeríti gyermektelenségre és dobatja el vele életét, űzi öngyilkosságba. A félelem azonban csak a taszítást adja, amely meghaladja az addigi értékek vonzását. Az addigi cél vonzása megszűnik, nem cél többé, hiszen elérhetetlenné vált. Cél nélkül pedig nincs remény, lévén a remény a cél megvalósításának valószínűsége. A reménykedő ember nem csügged, nem menekül sem a vakvilágba, sem gyermektelenségbe, sem öngyilkosságba, hanem céljáért még áldozatot is vállal, ha valószínűnek tartja annak megvalósítását. Mi tehát itt a teendő? Bátorítással oszlatni magunk és embertársaink félelmét, vigasztalással eltávolítani és távol tartani a csüggedést, a hit bizonyosságával célt állítani és valószínűsíteni, magunk és embertársaink reményeit erősíteni.
Az erdélyi magyarságot a történelem sodorta kilátástalan helyzetébe. Egyszerűen ez volt az európai fejlődés. Európa ugyanis a nemzetállamok földje, ahol a nemzeti hagyományokon felépült erkölcsi közösségek alkottak államot maguknak, még a középkorban. Amely nemzetek ebben valami miatt késtek, azok csak a legújabb korban jutottak el a nemzeti egységig, hősies harcok árán (Garibaldi). A románok is az egységes nemzetállamuk megteremtését tartották elsőrendű feladatuknak, mihelyt erre oszmán uralom alóli felszabadulásuk lehetőséget engedett. Szerencsés nemzetközi politikai konstelláció meg is hozta a román nemzeti egységet Trianonban, 1920-ban, de mintha jobban sikerült volna a kelleténél: a Magyarországtól annektált Erdély fele területén az abszolút többség nem román, hanem magyar. A további teendők felett a vélemények megoszlottak: magyarokkal vagy magyarok nélkül épüljön fel a románok állama? A nemzeti egység érdekében kifejtett propaganda olyan engesztelhetetlen magyargyűlöletet oltott a románokba, hogy nem maradt olyan becsületes román, aki bármilyen közösséget is hajlandó lett volna vállalni a magyarokkal. Egységes volt és maradt a román törekvés: meg kell szabadulni az erdélyi magyaroktól. A két háború között még erős pártja volt a magyarokkal való méltányos megegyezésnek is a románok között, a második világháború és az utána következő bolsevik deszpotizmus azonban annyira elsodort minden józanságot Közép-Európából, hogy a románok számára sem maradt más lehetőség, mint a magyarok elleni könyörtelen, lankadatlan, minden eszközzel vívott harc folytatása az erdélyi magyarok teljes eltűnéséig, legyen ez beolvasztás és bekeverés vagy elűzés által. A berendezkedő kommunizmus jó alkalmat adott újabb, hathatósabb eszközök bevetésére: az emberi jogok felfüggesztése a magyarokkal szembeni szellemi, világnézeti hadviselésre, az osztályharcnak nemzeti célra való felhasználására, a magántulajdon megszüntetése pedig a magyarság gazdasági alapjának elkobzására. Ne feledjük: az erdélyi nemzeti vagyonnak kb. 60%-a volt magyar tulajdon! A Securitate, a román állam és hadsereg és a Szovjetunió minden hatalmával a teljesen védtelen erdélyi magyarság – még sajtója sem volt, hogy magáról hírt adhasson a világnak! – ellen folytatott hadjárat természetes ellenérzést szült a románság jó részében is, de tehetetlenek voltak.
Az erdélyi magyarság kezdetben tartózkodóan – László Dezső kifejezése: „rezerváns” – viszonyult a román nemzetállam dolgaihoz. A Trianoni szerződést még a létrehozó nagyhatalmak is revízióra szorulónak mondták, úgy, hogy a második háború az erdélyi magyarok még az 1919-es kisebbségi szerződésben lefektetett jogai iránt sem mutatott érdeklődést. A román sovinizmus totális támadásával szemben csak a győztes nagyhatalmak nagyon is általános ígéreteibe – ”mint megtört nádba” – lehetett kapaszkodni: nyugaton a meghirdetett emberi szabadságjogokba, keleten a kommunista internacionalizmusba. Nyugatot a leereszkedő vasfüggöny zárta el tőlünk, a kommunizmus pedig elnyomatásunk legfőbb eszköze lett. A Román Kommunista Párt ellenségként kezelte és üldözte az ellenzékieket, most már nem elégedett meg uralmuk egyszerű akceptáltatásával, már a magyarellenes politikával való kollaborációt követelte a magyaroktól. És meg is kapta körülbelül az erdélyi magyarság 1%-ától. Groza Péter ügyes retorikája, a szabad világ teljes közönye – még 1956 után is! –, és a kíméletlen, keleti módszerek alkalmazása meghozta az eredményét már az első nemzedék életében: a teljes közszolgálat – ideértve a gazdasági igazgatást is, a vállalatvezetőkkel együtt – az aktivisták monopóliuma lett, a közélet többi része, a sajtó, a felsőoktatás és a művelődési igazgatás a kollaboránsoké. Az egyszerű párttagoknak, szimpla akceptánsoknak csak a tanügy és a gazdasági adminisztráció páriamunkája maradt. Persze mindez csak az úgynevezett értelmiségiekre vonatkozik, mert az erdélyi magyarság kb. 90%-át kitevő nem-diplomások számára csak a bolsevik diktatúra alatti munkásosztály teljesen passzív alávetettsége maradt, és a reménység a szabad világ rokonszenvében és ígéretében.
1989 decembere minden reménységet elsöprő csalódást hozott az erdélyi magyarságra, mert elszigeteltsége olyan nagymértékű volt, hogy nemcsak rólunk nem mehetett a világba információ a kommunista párt ellenőrzése nélkül, de hozzánk sem jöhetett semmi a szabad világból. A Securitate pedig nagyszerű munkát végzett: először a Groza-propaganda terjesztőivé tette a népi írók csonkamagyar ideológiáján nevelődött anyaországi közvéleményt, azután pedig a kommunistáknak a nyugati liberális mozgalomba való átterelésével magát a proletárdiktatúrát felváltó nyugati politikát tette a soviniszta román törekvések pártfogójává, elhitetvén a világgal, hogy a 25 millió románt csak az 1,5 millió erdélyi magyar makacs sovinizmusa zárja el a szabadságtól. Ezek mellett, a mi kollaboránsaink is idejekorán kiépítették kapcsolataikat a nyugatiakkal – ideszámítva már az anyaországiakat is –, persze a fenti erősítésére. Ellenségeink diadala teljes volt: még a potenciális szószólónk, a magyar kormány is csak a kollaboránsok közvetítésével volt hajlandó az erdélyiekkel foglalkozni. Csoda-e, hogy Erdélyben senki sem bízik meg semmiféle szervezet kollaboránsaiban? Hogy még az egyházat sem érzi magáénak? Hogy reményei elvesztése után hitét is elveszni hagyja, Istenben is, emberben is, nemzetében is, de még saját magában is? Ne csodálkozzunk csüggedésünkön, kétségbeesésünkön – tudatosan számítom magunkat is népünkhöz –, és hogy kilátástalanságunk menekülésre késztet! Igen, az erdélyi magyarság minden reményét vesztve menekül otthonából idegenbe, örökségéből a máséba, a társaságból a mizantrópiába, gyermektelenségbe, öngyilkosságba, a halálba, a semmibe, a reménytelenségből a reménytelenségbe. Menekül, mert űzik, kergetik. Menekül, pedig mindenütt idegen, nem fogadják.
Ha feltesszük a kérdést: mit vétett a mi népünk, hogy Isten ilyen nehéz sorsot mért rá? – tiszta szívvel válaszolhatunk, hogy semmivel sem többet, mint bármelyik másik. Sőt! Azt pedig tudjuk, hogy életsorunk Isten kegyelmes akarata szerint, Isten örök tervei szerint alakul. Az emberi szemmel nehéz sors Isten terveinek alkalmas eszközeivé teszi az embert egyénenként is, de népenként is. Egy nép sem ment át annyi súlyos próbán, mint Izráel, mert az ígéret hordozására kellett alkalmassá lennie. De hány könnyebb terhet viselő, nagy nép veszett ki Izráel mellől az idők folyamán, mert Isten terveiben nem volt többé feladata?! A magyarság – az erdélyiekkel együtt – nehéz történelmet kapott, rengeteg veszedelmet és pusztulást. De Isten meg is őrizte. Most sem mi ellenünk folyik a gyilkos háború, és úgy látszik, számbeli apadásunk folyamata is megállt. Az 1989-es szörnyű csalódásunk miatt sem kell reményeinket feladnunk, hiszen nem Isten, hanem mi csaltuk meg magunkat, amikor gyarló, hitetlen, semmirevaló emberektől vártuk szabadításunkat és az emberiség életének megújulását.
Mindez elviselhetetlenül nehéz a benne élőknek. De nekünk, hívőknek, akik nem csak ez életben vetjük reménységünket a Krisztusba, nekünk ez ad erőt az Isten tervei szerinti próbák elviselésére, biztos reménységünk lévén a boldogabb jövő tekintetében.
Kolozsvár, 1993. november 3.
Megjelent: Az Imitatio Christi Colloquium bibliakörben 1993. november 5-én elhangzott vitaindító. Eredeti címe: A reménytelen ember. Az itt szereplő címet a szerző a budapesti Magyar Hírlap című napilapban 1994. január 27-én megjelent változatnak adta.