NEMZETI KISEBBSÉG ÉS NEMZETKÖZI JOG (1995)

Hölgyeim és Uraim, kedves Fiatal Barátaim!

Önök most vitathatatlan bizonyítékai annak, hogy a közös­ség szolgálata milyen mártírium: Ahelyett, hogy közönséges, a saját józan érdekeit szolgáló halandóként valahol a strandon lubickolnának, ide jönnek engem hallgatni. A téma pedig, amelynek hallgatásával fokozzák siralomvölgyi szenvedéseiket, egyáltalán nem kellemes, sőt, egyenesen maga is gyötrelmes minden jó szándékú ember számára: A kényszerközösségek- és ezen belül a nemzeti kisebbségek kérdései. És ki kell jelen­tenem: Ezt a gyötrelmes témát nem lehet kellemesen ismertet­ni.

A nemzet erkölcsi értékrendi identitásközösség. Azoknak a közössége, akik azonos származás, azonos műveltség, azonos boldogulás reménye, vagy ezeknek csak hagyománya alapján egymással együvé tartozónak érzik és tudják egymást. Azoké, akik értéknek érzik a nemzetükhöz való tartozást. Mint maga az egész emberi társadalom, a nemzet is történelmi képződmény, mégpedig speciálisan a keresztyén Európa történelmi produktuma. A keresztyén ember a Láthatatlan Istent a látható földi eszményén, a nemzetén át kívánja szolgálni. Az európai államok a nemzetek kényszerhatalmi kereteiként keletkeztek, úgy an­nyira, hogy a nemzet, nemzetiség (nation, nationalité) fogalma nagyon sok nyelvben összemosódik az „állampolgár” fogalmával.

Előfordul, hogy egy államnak több nemzeti identitáshoz tartozó állampolgárai vannak, illetve, egy nemzet tagjai más nemzet államában élnek. A más államban élő nemzetrészek két­félék lehetnek: bevándorlók és (történelmi) nemzetiségek.

A bevándorlók (immigránsok, vendégmunkások, hospesek, gyarmatosok, telepesek) egyszerűen idegenek (étranger), akik előző lakóhelyüket érdekeiknek megfelelőbb jobbal kívánják felcserélni ideiglenesen (átmenetileg), vagy véglegesen. Ilyenek az arabok, törökök, afrikaiak, ázsiaiak és más vendég­munkások a mostani Nyugat-Európában és ilyenek a megszálló oroszok maradékai a megszállt országokban. A bevándorló idege­nek beköltözésükkel elfogadják a befogadó ország teljes jogre­ndjét. Jogi helyzetüket a befogadó állam szabályozza, minden kérdésük belügy – az egyetemes emberi jogok biztosításának nemzetközi kötelezettségén belül. Az állandó letelepülésre vágyó idegen igyekszik megszerezni a befogadó állam állampol­gárságát. Célja a befogadó nemzethez való asszimilálódás („hasonulás”), és tiltakozik minden megkülönböztetés ellen. Teljes egyenlőségre vágyik, tekintet nélkül származására, fajra, nyelvre, vallásra. A bevándorlóval szemben a befogadó állam megköveteli a nemzeti értékek elfogadását, de nem tiltja az előző nemzeti identitást sem.

A nemzetiség, történelmi nemzetiség, nemzeti kisebbség, etnikai kisebbség (nationalité, minorité national, minorité étnique) tagjai nem saját elhatározásukból lettek más nemzet államának lakóivá, hanem egy nemzetközi jogi aktus következ­tében. („Nem ők lépték át a határt, a határ lépett át raj­tuk.”) (Az 1948-as ENSZ jelentés „állam előtti nemzetiségeknek” nevezi őket.) Az idegenekkel szemben, az őslakos nemzetiség jogállása nem állami belügy, hanem annak a nemzetközi jogi tényezőnek a hatáskörében tartozik, amelyeknek intézkedése folytán a nemzetrész más állam alattvalójává lett. A szerzett jogok megőrzése egyetemes jogelvének meg­felelően a (történelmi) nemzetiség jogállása a más államhoz csatoltatásakori status quo-n alapszik: Semmiféle addig gyako­rolt jogát nem szabad megvonni. (Nem tekintve az államalkotó nemzet különleges tiszteletjogait.) Erre épülnek az állampol­gári jogegyenlőség szerinti további jogok és kötelességek az egyetemes emberi jogok elvei alapján. Minden (történelmi) nemzetiség könnyen azonosítható a létrehozó jogi aktus alap­ján, mindegyik egyedi identitás, mindegyiknek más a jogállása. Például, a franciaországi nemzetiségek: bretonok, baszkok, korzikaiak, elzásziak, mind különbözően viszonyulnak a francia többséghez. (Mellesleg: Mind lelkes francia hazafi.) Nyilván­való, hogy a nemzetiség nem akar asszimilálódni, hanem adekvációra (egyenlősödésre) törekszik, ragaszkodik ahhoz, hogy megkülönböztessék másoktól, az egyenlőséget nem a különböző származás, vallás, anyanyelv tekintetében vétele nélkül akarja, hanem éppen a különbségek figyelembevételével.

Az erdélyi románok a 14. században kezdtek bevándorolni az akkor már négyszáz éves Magyarországra, immigrációjuk azóta is tart. A 18. században Erdély egyik felén többségre jutot­tak, és erre hivatkozva csatolta Romániához az egész terület­et a Trianoni Szerződés. Jogállásukat a magyar törvényhozás olyan bölcs nagylelkűséggel szabályozta, hogy az ma is modellértékű. Az erdélyi magyarokat – bár Erdélynek egy hollan­diányi területén abszolút többséget alkottak – Románia alatt­valóivá tette a Trianoni Szerződés 1920. június 4-én. Jogál­lásukat az akkori nemzetközi elvárásoknak megfelelően, meg­nyugtatóan rendezte a Trianoni Szerződés és csatolmányai. A későbbi nemzetközi jogalkotás (Az Egyesült Nemzetek Szer­vezetének Alapokmánya, az Alapvető emberi jogok Khartája, a Helszinki Zárónyilatkozat stb.) tovább szilárdította az erdélyi magyar nemzetiség jogi helyzetét úgy, hogy erre vonat­kozó további nemzetközi jogszabályra nincsen szükség – amíg az eddigiek nem érvényesülnek. Mert az erdélyi magyarok azt panaszolják, hogy a román állam nem hajtja végre a magyar nemzetiségekre vonatkozó nemzetközi jogszabályokat – a nemzet­közi jog végrehajtása ugyanis az érdekelt állam feladata – és nincs kompetens bíróság, amely ezt a jogvitát eldönthetné. Ezért mérgesedett a magyar-román viszony politikai nemzetközi feszültséget okozó politikai problémává úgy, hogy Önök is, kedves Hallgatóim hallottak róla. Szerénységem a békesség szorgalmazója lévén, nem kívánok ebben a vitában részt venni. Még kevésbé akarom a nemzetek közötti gyűlöletet szítani észérvekkel ott, ahol a szenvedély már elvakította és süketté tette azokat, akik a közvéleményt befolyásolhatják.

Inkább a közeli analógiát nyújtó jugoszláv helyzet ismer­tetésével kívánom helyzetünket megmagyarázni, mert – sajnos – az annyira pokolian rossz, hogy azon már semmi sem ronthat, de példájából mindenki okulhat.

Ismeretes, hogy annak idején az egész Mediterráneumot magában foglaló Római Birodalmat Theodosius császár ketté oszto­tta 395-ben Krisztus után. A keleti és nyugati rész közé húzott határ a 18. keleti hosszúsági fokon, a mai Jugoszlávia területén, Dubrovniknál hagyta el a Földközi tengert, a Drina folyó mentén haladt a Dunáig. Valószínű, hogy két rész közötti társadalmi-művelődési különbség már akkor fennállott és a felosztás alapjául szolgált. A két rész közötti különbség azóta kiegyenlíthetetlen erkölcsi-értékrendi ellentétté fokoz­ódott, amely meggátolja az azóta az Északi Jeges tengerig meghosszabbodott határvonal két oldalán elhelyezkedő népek kapcsolatát. A horvátok és szerbek, a magyarok és románok, a lengyelek és oroszok között még normális művelődési és keres­kedelmi kapcsolat is nehéz, mert a keleti egyszerűen mindent elutasít, ami a nyugati szomszédtól jön. Hiába beszélik a horvátok és a szerbek ugyanazt a nyelvet, hiába szlávok a lengyelek és az oroszok, a keleti gyűlöli a nyugati szomszédo­t. (Ez alól az emberszeretet példájaként ismert Tolsztoj sem kivétel, mert csak gyűlölettel és megvetéssel szól a lengyelekről.) Ezen a vonalon tört össze minden hatalom, amely az ellentétnek ezt az atavisztikus, irracionális tényét tagadta. A Hun, az Avar, a középkori Bizánci és Magyar, a későbbi Ozmán, napóleoni Francia, valamint a cári és szovjet Orosz Birodalom, mind elbukott ezen az ignoráción. A Versailles-­Trianoni rendszer sem képes emiatt állandósulni, és a Páneuró­pai Mozgalom is ezen fog elvetélni, bármennyire is szorgalmaz­za Habsburg Ottó, Mécs Imre, vagy bárki más.

Jugoszlávia a Drina két oldalán helyezkedett el. Bár a nyugati oldalon élő bosnyákok, horvátok és szlovének valójában szerb alattvalókká lettek, hogy (történelmi) nemzetiségi jogigényeket ne támaszthassanak a szerbekkel szemben, uralkodó nemzetté nyilvánították őket tipikus bizánci ravaszsággal, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság alattvalóivá. (Az oroszok is „független” államoknak nyilvánították Közép-Európa megszállt országait, és egymástól független szovjet tagállammá Észtor­szágot és Oroszországot.) Jugoszlávia nyugati kultúrájú népei hiába törekedtek hetven esztendő alatt a szerbekkel való tényleges egyenlőséget a maguk számára megszerezni, ez nem sikerült. Most tehát elszakadni akarnak a népek önrendelkezési elvének alapján. Hogy erre hogyan reagál a megtévesztett nemzetközi közvéleményt maga mögött érző Szerbia, azt mindnyá­jan szomorúan látjuk.

A jugoszláviai tragédia meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetek közötti vitákat csak a mindkét fél érdekeit szem előtt tartó, méltányos megegyezéssel lehet megoldani. Az integráció és a határok légiesítése – mindezek megvoltak Jugoszláviában – csak védtelenebbé teszi a gyengébbet. A Boszniához hasonló többnemzetiségű állam pedig egyenes uszítás a polgárháborús népirtásra.

Kolozsvár, 1995. augusztus 14.

Megjegyzés: A Holland Református Egyházak – holland-magyar-román – diákcsere programjának kolozsvári összejövetelén, 1995. au­gusztus 15-én, elhangzott előadás.