PÁRBESZÉDRE KÉSZEN (2014)

Válaszkérdés egy kortárs antifasiszta publicistához

1. A történelemszemlélet szubjektivitása

Tisztelt Szerkesztő Úr! Az e-nepujsag.ro alatt 2014.09.18-án “Németek és Magyarok” címmel, valamint a 2014.10.02. „Egyfelől-másfelől” címmel megjelent írásában Ön nehezményezi, sőt mintha emberiség elleni bűncselekménynek tartaná a magyaroknak „a boldog békeidők” utáni vágyakozását. Most, a világháború kitörésének századik évfordulóján, a Gyűlölet Uralmának centenáriumán, ítéletet mondani a béke utáni vágyakozásra, nosztalgiára, az Emberi Élet iránti pislákoló reménykedésre, ahogyan Ön teszi, bizony, meggondolatlanság. Ön ugyanis a Földön jelenleg minden felett érvényesülő, globálisnak mondott, de meg nem nevezett – tehát anonim – Főhatalom iránti olyan betegesen eltúlzott szolgálatkészséget tanúsít, amilyet maga a Főhatalom sem igényel. Bár nem igényli, de elfogadja, és ezért Ön joggal elvárhatja hűséges farkcsóválása jutalmául, hogy a Gazdi megvakarja az Ön füle tövét.

Távol legyen tőlünk, hogy mi néhányszáz milliónyian az Ön szabad véleménynyilvánítási jogát kétségbe vonnánk. Ön azonban összetéveszti a szabadságot a felelőtlenséggel, és nemcsak vádol, de ítélkezik is, holott az Egyesült Nemzetek Szervezete által elfogadott Alapvető emberi jogok és szabadságok khartája szerint, a védekezés mindenkit megillető jogának tiszteletben tartása nélkül még törvényes bíróság sem ítélkezhet, sem egyének, sem testületek, sem nemzetek felett! Igaz, hogy az Emberi jogok khartáját az Egyesült Nemzetek Szervezete anélkül fogadta el, hogy a kharta rendelkezéseit bíróságok által alkalmazható és szankcionálható jogszabályokba foglalta volna. Ez azt is jelenti, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete nemcsak az Emberi Jogoknak tételes szabályokba öntését, hanem a jogszabályok értelmezésének szintén jogalkotói hatalmát is a felelősségre nem vonható Médiára hagyta. A „Média”, a „Sajtó” azonban egyrészt elméleti, elvont, divatos kifejezéssel: virtuális fogalom, másrészt olyan gyűjtőfogalom, amelynek differencia specificája logikailag nem rögzíthető, tehát nem lehet tudni kiket, miket, amely fizikai és jogi személyeket foglal magába. Ennélfogva a második világháború utáni publicisták túlnyomó többsége – köztük Ön is – csak a jogértelmezés rájuk maradt szabadságjogával éltek az emberi jogok társadalmi gyakorlatba ültetését célzó eljárásukban, amikor a háború nyerteseinek érdekében a háború veszteseit háborús bűnösökké nyilvánították. A hiba ott történt, hogy a publicisták az érdekeltek megkérdezése, meghallgatása nélkül, azaz számukra védekezési lehetőséget nem biztosítva, mondtak ítéletet. Nemcsak emberi egyéneket és közösségeket, fizikai és jogi személyeket, egész nemzeteket nyilvánítottak háborús bűnösökké az érdekeltek meghallgatása nélkül, hanem azoknak egész életét is minden alkotásukkal, gondolatukkal, eszméjükkel együtt egész múltjukat, jelenüket és jövőjüket is. Viszont a Média – azaz annak nevében a felelősségre nem vonható publicisták, zsurnaliszták – nem éltek, hanem visszaéltek jogértelmezési szabadságukkal, mert értelmezésük ellentétes a jogalkotó Egyesült Nemzetek Szervezetének határozottan kinyilvánított céljával, a Béke és Biztonság megvalósításával. A bizonytalan jogértelmezés folytán az Egyesült Nemzetek Szervezete nem a békét és biztonságot hozta el az emberiség számára, hanem annak ellentétét, a hadi állapot állandósulását és az általános létbizonytalanságot.

Az Antifasiszta Szövetségesek világháborús győzelme folytán a 20. század közepén megszűnt az idealista életszemléletnek az emberiség történetének kezdete óta érvényesülő hegemón szerepe. Ezzel vége szakadt Európa vallásának, a monoteista krisztiánizmus tizenhat évszázados művelődéstörténeti uralkodó befolyása is, az egész idealista, eszményközpontú erkölcsi értékrend alapja. Az eszmei értékek, a Jóság, Igazság, Szépség egész szabályrendje érvényét vesztette. A Szabadság-Egyenlőség-Testvériség, a Becsület, a Tisztesség, a Szolidaritás, az Áldozatkészség és minden más idealista érték devalválódott anélkül, hogy az idealizmus helyét elfoglalni akaró, az Ember akarati cselekvését befolyásoló tényezők első helyére az anyagi, gazdasági érdeket állító világszemlélet, a materialista nihilizmus más általánosan elfogadott értéket tett volna. Az anyagelvű materialista-nihilista életszemlélet ellentétben az idealista eszménycélú szemlélettel, tagadja az anyagnélküli élet lehetőségét, az élet indítékául csak az anyagi, testi létfenntartásra, táplálékszerzésre hajtó anyagi érdeket fogadja el. Az anyagfeletti, eszményi, szellemi és lelki élettávlat tagadása, kizárása, az ezekre irányuló életcél nem létezővé, semmivé nyilvánítása az emberi életet céltalanná, Semmicélúvá, nihilistává teszi. A materialista-nihilista életszemlélet azzal, hogy az esetleges társadalmi, gazdasági különbözőségeket kiegyenlítő versenye nem a társadalmi kohézióra, szolidaritásra, vonzalomra, szeretetre vagy más idealista társadalmi értékre épül, hanem a társadalmi taszításra, egyének és közösségek közötti feszültségre, a ténylegesen vagy mesterségesen szított érdekellentétre, gyakorlatilag kizárja az emberiség egyénenkénti és csoportonkénti békés együttélésének lehetőségét. Helyette pedig az egyének, csoportok, társadalmi osztályok közötti gazdasági érdekellentétet versennyel meg nem oldható, általános viszállyá, a Gyűlölet Uralmához vezető osztályharccá fokozza. A Gyűlölet 20. századi uralmának kezdeti szakasza, a katonai hadműveletek után beállott hidegháború, a győztes Antifasiszta Hatalmaknak, százmilliók életét megkeserítő egymás közötti oktalan versengése volt. A hidegháború a katonai megszállása után pedig, a hadi állapotot elmélyítő és állandósító gazdasági megszállás – az 1960-as években –, a kozmopolita anonim hiteltőke, a Mammon uralma következett, amely az egész emberiség életét megnyomorította, megnyomorítja és a kilátástalan jövőben is meg fogja nyomorítani. Ne tévesszen meg senkit az, hogy az Ember nem érzékeli a válság halállal fenyegető voltát, hanem – az érzékelés megtévesztő is lehet – a Pénz Rabságában boldognak és szabadnak érzi magát, és ezért minden erejével és képességével, egyénenként és csoportosan a Mammon anyagi biztonságot ígérő magánhatalmi uralma alá törekszik.

Tudom persze, hogy a közvéleményt befolyásoló Média publicistáinak, köztük Önnek is, a népek viselkedésével szembeni állásfoglalása nem bűnös rosszhiszeműségen, hanem tájékozatlanságon alapszik, amikor Európa 20. századi történelmét a 19. és 21. század közötti egyenletes, szép, töretlen folyamatnak tekinti, holott az évszázad közepén történt ideológiaváltás következtében nemcsak egyes egyéneknek és népeknek, hanem az egész emberiségnek életcélja változott meg a maga minden előzményével és következményével együtt. Ugyanis az elítélő állásfoglalás semmiképpen sem fér össze a 20. század valós történelmével, különösen Európának a világháború két katonai menete közötti történelmi tényeivel. A Világhatalmaknak az emberiség sorsát meghatározó dolgaival, a Világpolitika sztratoszférájának eseményeivel nem foglalkozhatunk, hiszen abban mindnyájan tájékozatlanok vagyunk. Mi, halandó emberek, akik a történelemnek nem befolyásolói, hanem csak tárgyai vagyunk, csak a Világpolitika alsó, bioszferikus szintjén élünk, a történelemnek csak ezen a szintjén rendelkezünk ismeretekkel, nagyszüleink, szüleink és saját élményeink, tapasztalataink alapján. A szóban forgó cikkeiben Ön három európai nemzetnek, a németnek, a magyarnak és a románnak a Világpolitikában tanúsított magatartását hasonlítja össze, anélkül, hogy tájékozott volna eme három nemzet akkori közéletének tekintetében. Nekem, mint kortárs tanúnak egyenesen kötelességem az Ön tárgyilagos tájékoztatása. Nagyon kérem tehát, fogadja Ön véleményemet előítélet és ellenérzés nélkül, olyan jóhiszeműen, ahogy én azt embertársi tisztelettel közlöm.

2. A románok

A németek, a magyarok és a románok 20. századi közéleti viselkedésének összehasonlítása nagyon tanulságos, de nehézségekkel jár. A németek és a magyarok ugyanis régi nyugat-európai népek, történelmi múltjuk tehát közismert. A románok történelme tekintetében viszont a nyugati társadalom tájékozatlan, mert a román nép indogermán eredetű, ősi tisztaságú latin anyanyelvű nép ugyan, de nem nyugat-európai, hanem kelet-európai nép: a történelem ugyanis a nyugat-európai népekétől különböző, más erkölcsi és társadalmi nevelést adott a románságnak. Nem rosszabb és nem jobb a románság pszihikai alkatát meghatározó neveltsége a nyugati népekénél, csak más. Ezért – ismételjük – nagyon tanulságos a románok viselkedésének a nyugatiakkal való párhuzamba állítása.

A romantikakori nemzeti történetírás a románok eredetét és erdélyi jelenlétét Traianus császár Dácia elleni hódító háborújával kezdi. Ez azonban nem felel meg sem az objektív historiográfia követelményeinek, még kevésbé annak a történelmi valóságot hívebben megőrző népi hagyománynak, amelyet a Miorica-mítosz őriz és tolmácsol. Az objektív történetírás a román nép délkelet-európai történelmi jelenlétét – a Miorica-mítosz szellemi tér és idő távlatával megegyezően – időbelileg legalább kétezer évvel korábbra, közvetlenül a földművelést Európában meghonosító ogur hódítás utánra teszi, és térben is jóval nagyobb területre, az Égei-tengertől az északi szarmata síkságig, az északi szélesség 40^o és 50^o és a keleti hosszúság 20^o és 30^o délköre közé tesz, amely mintegy egymillió négyzetkilométernyire terjed ki, amelyen a románság népi identitását meghatározó foglalkozását, a vándor juhászatot folytatta. Köztudott ugyanis, hogy a földművelés alapja, a növénytermesztés sehogyan sem fér össze a románság életmódját meghatározó ősi foglalkozásával – a román nép történelmi neve: „vlah”, „valah”, „ulah”, „oláh” is ingázó juhászt jelent –, a nomád, transzhumán juhtenyésztéssel, az évszakonként változó, ingázó legeltetéssel. A legelőjét évenként és évszakonként változtató juhtartás viszont jól kiegészíti a letelepedett földművelő többségi nép gazdaságát, mert hasznosítja a szántóföldek közötti, növénytermesztésre alkalmatlan, de juhlegelőnek kitűnő, parlagon hagyott földeket, szánthatatlan hegyoldalakat, síkföldi vizenyős sárréteket és főként hegyi legelőket. Ez a földművelés melletti, ingázó juhtenyésztő élet viszont társadalom mellettivé, társadalom alattivá, társadalmon kívülivé teszi az ingázó pásztorokat. Állandó letelepülés hiányában a vándorjuhász románság nem volt képes a kis családnál tágabb társadalmi közösség alkotására: még faluközösséget is a földművelő többségi nép szervezett a számukra, a földművelő közösség mellett vagy az alatt. Társadalmi közösségek híján pedig nem alakulhatott ki a társadalmi szabályalkotásra való készség a románságban. Még a meggazdagodás lehetőségét jelentő magántulajdon iránti érzék is csak csökevényes maradt, anyagi szegénységre ítélve a románságot. Ugyanez magyarázza azt a vitathatatlan tényt, hogy a románok több ezer éves itteni jelenléte és tevékenysége maradandó alkotást nem létesített, még földrajzi nevekben sem maradt történelmi jelenlétüknek emléke.

A nomád juhpásztorkodó foglalkozás mellett, a románság pszihikai alkatát meghatározó másik tényező a román nép keleti volta. Kultúrája, ortodox vallása, világnézete, bizánci, levantei erkölcsi értékrendje és művelődése, több ezer éves társadalmi neveltsége, mind különbözik a nyugati népekétől. A sok különbözőség miatt nehéz ugyan a román nép társadalompolitikai viselkedését a németekével és magyarokéval egybevetni, de remélhetőleg annál tanulságosabb.

A történetírás a román népet először Jusztiniánusz keletrómai császár idejében, Kr.u. a 6. században említi először az Égei-tenger partjain fekvő Ó-Valahiában, az évezredek óta folytatott ingázó juhpásztorkodás déli támaszpontján. Azóta a legutóbbi évszázadokig innen jártak és járnak az Északkeleti-Kárpátokig a román juhászok. Ősi foglalkozásuk gyakorlásában nem zavarta őket a népvándorlás, a Keletrómai Impérium megszűnése, életterükön különböző, egymást váltó földművelő nép megtelepedése. Ezer esztendő alatt csak annyi történt velük, hogy telephelyeik az ingalegeltetés pályájának déli végéről átkerültek annak északi végére, a Kárpátok környékére.

A népvándorlás során a társadalom legalsó szintjén élő nomád juhtenyésztő románok és a társadalom uralkodó, felső szintjén élő hódító katonanép, a lótenyésztő nomád pásztor besenyők egymásra találtak azonos életmódjukban. A besenyő földesurak és az alattvaló románok összekeveredtek, és összekeveredésük mindkettőjük számára lehetőséget biztosított a nomadizálás elhagyására és a letelepedett földművelő életmód folytatására. Így nyílott lehetőség itt a 13-14. évszázadban Hungária fennhatósága alatt az első román politikai szervezeteknek a megalakulására. Az első besenyő-román politikai hatalmi közösség, Hungária-Magyarország területén alakult az Északkeleti-Kárpátok alatt, Máramarosban, Marmaciában: a románság társadalmi vezetői, elöljárói, a vajdák és kenézek Hungária királyaitól az egész európai keresztény jogközösségben érvényes nemességet, a politikai hatalomban való részesedést nyertek – a legelőkelőbbek, a Bogdánfi és Drágfi nemzetség tagjai és később a Hunyadiak –, a Királyság országos főméltóságai lettek. A román nép pedig a juhászatnak megfelelő kiváltságos jogrendbe, a jus olahale privilegizált állapotába kerültek. A második besenyő-román politikai szervezet a Délnyugati-Kárpátok környékén kialakult Szörényi Bánság, Severinia volt. A Szörény melletti hunyadi és fogarasi besenyő-román autonóm területekről indultak ki azok a katonai expedíciók – a nemzeti legendárium szerint Negru Voda vezérlete alatti is –, amelyek folytán a 14. század elején megszületett Ungro-Vlahia – latin nevén Cumania, Terra Transalpina, románul Valahia, Muntenia –, az első román államalakulat, amelyet csak hűbéri viszony kötött Hungária királyához. A 14. század második felében a Máramarosi Vajdaságból kiinduló katonai vállalkozások alakították ki a Krími Tatár Kánság és a Keleti-Kárpátok közötti területen a második román hűbéres államot, Moldáviát. A keletrómai és délszláv hagyományokat ápoló ortodox Valahia és a tatár-mongol fennhatóság alól nagyhatalommá fejlődött orosz keleti szláv-ortodox műveltséghez kapcsolódó ortodox Moldávia a nagyhatalmak közötti tampon-állapot lehetőségeit kihasználva gyors fejlődésnek indultak, amely a magyar fennhatóságot követő oszmán-török főhatalom alatt is folytatódott: egy évszázad alatt a környezetükből kiemelkedő politikai, gazdasági, művelődési tényezővé fejlődtek, a 17. századra pedig a délkelet európai ortodox kultúra zászlóvivői lettek. Az Oszmán-török Birodalom 17. századvégi hanyatlása folytán a román fejedelemségek végzetes állapotba kerültek: Valahiát és Moldáviát a Fényes Porta minden politikai autonómiájától megfosztotta, és fanarióta – görög vállalkozó adóbérlők – prédává tette. A népet nemcsak kizsákmányoló, hanem egyenesen kizsigerelő fanarióta uralom 120 év alatt egyszerűen megsemmisítette a két román tartomány azelőtti fejlődésének minden eredményét úgy, hogy a 19. századi társadalmi és nemzeti felszabadítási mozgalom már támpontot sem talált a nemzeti öntudat számára.

A magát a Keletrómai Impérium jogutódának, a Harmadik Rómának nyilvánító Oroszország az ortodox vallás és a szláv nemzetiség védelmére hivatkozva hadjáratok sorát indította az Oszmán Birodalom ellen, ugyanakkor a magát az ókori Római Impérium egyenes jogutódának nyilvánító Német-római Birodalom – általánosan használt új nevén: Ausztria – is igényt tartott az egész Balkán-félsziget területére. Mindezek mellett a Felvilágosodás nyugat-európai szabadságmozgalmai a balkáni népek – görögök, délszlávok, románok – nemzeti függetlenségét támogatták. Az orosz-török hadjáratokhoz kapcsolódó Napóleoni Háborúk eredményeképpen 1830-ban Görögország független királysággá lett. A bolgárok és szerbek is fegyveres felkelésekkel igyekeztek független államiságuk megszerzésére, ezek sikerét azonban Oroszország ortodox és pánszláv aspirációi és Ausztria ellenpolitikája meghiúsította. A román nemzeti függetlenség megvalósulásának a nagyhatalmak ellenpolitikájánál is nagyobb akadálya volt a román társadalomnak a fanarióta rombolás miatti végzetes művelődési és gazdasági elmaradottsága. A Román Fejedelemségek társadalma annyira atomizálódott, hogy azt még a megszálló orosz hatalom sem volt képes aktivitásra bírni. A nép mérhetetlen anyagi nyomorban sínylődött, román polgárság nem létezett – ami volt, az görög, török-görög volt –, román értelmiség sem volt, általános volt az írástudatlanság még az ortodox papság körében is. Az 1830-as lengyel szabadságharc leverése után, a győztes orosz hatalom a Kongresszusi Lengyelország számára alkotmányt, szervezési szabályzatot bocsátott ki, amelynek hatályát a megszállása alatti Dunai Fejedelemségekre: Moldáviára és Munténiára – Regulamentul Organic – is kiterjesztette. Azonban a román társadalmat mindez akkor még a közönyéből sem volt képes kimozdítani.

Az Európa minden népének személyi és nemzeti szabadságát megvalósító 1848-as forradalmakban a fanarióta korszak óta eltelt néhány évtizednyi rohamos fejlődés sem volt képes a román nép számára a történelmi változásokban való pozitív részvétel biztosítására. A Dunai Fejedelemségekben az általános műveltség a fanarióta uralom szellemi rombolása folytán olyan mélyre süllyedt, hogy az alatta maradt a fanarióta kor előtti – akkor már európai színvonalú – művelődés színvonalának. Tanulási lehetőség csak a kivételesen jó anyagi helyzetben levő bojár fiak számára volt, de a felvilágosodás eszméit még a Párizsban tanulók is csak hallomásból ismerték meg, de még magát a szabadságmozgalmat sem voltak képesek magukévá tenni úgy, hogy azt az otthoni társadalmi élethez kapcsolni képesek lettek volna. Forradalmi elkötelezettségüket kifejezték ugyan mindkét fővárosban gyűléseiken, felvonulásaikon, de olyan kevés résztvevővel, hogy azoknak híre már csak a sajtóig volt képes eljutni, azon át a társadalomig már nem. Más volt a románok helyzete a Kárpátokon belül, mert Magyarország és Erdély a középkori kezdetek óta folyamatosan a nyugat-európai katolikus–protestáns művelődés aktív részese volt, és ezen Ausztria későbbi hatalmi befolyása sem változtatott. Erdély autonóm nemzetei, a magyarok és szászok át is élték a nyugati szellemi mozgalmak mindegyikét a humanizmustól a felvilágosodásig, de a románokat a nyugatitól különböző, keleti ortodox vallásuk kizárta a közvetlen részesedésből. Ezen segített az erdélyi románságnak a katolikus egyházzal 1698-ban történt uniója, amelynek folytán létrejött a balázsfalvi román-görög katolikus érsekség, amely 1738-ban megalapította Balázsfalván a történelem első román nyelvű főiskoláját. Már az 1710-es évektől kezdődően a Fejedelemségekben az elviselhetetlen fanarióta rablóuralom elől olyan tömegekbe menekültek a románok Kelet-Magyarországra – elsősorban a könnyebben mozgó vándorjuhászok –, hogy Erdélyben a 18. század közepére számszerinti többséggé lettek. Román írástudó addig is kevés volt, de a nagyszámú bevándorlót a balázsfalvi iskola csak a 60-as évekre tudta pappal ellátni, de akkorra sikerült. A balázsfalvi főiskolán a katolikus papnövendékek mellett a világi életpályára készülő ifjak is tanulási lehetőséghez jutottak. A Főiskola végzettjeiből alakult a 18. század végén a Scoala Ardeleana = az Erdélyi Iskola, a román felvilágosodás élcsapata, amely a magyar és német protestáns művelődési központok helyett a román szellemi fejlődést egyenesen az európai kultúra szülővárosához a latin Rómához kapcsolta. Felfedezték a román nyelv latinitását, a román nép római eredetét, tehát a szomszéd nyelvektől és népektől különböző román nemzeti sajátosságokat, és megszületett 1848-ra a romantikus koreszme igényei szerinti román nemzeti öntudat egyelőre a főiskolát kijárt görögkatolikus papság körében. Megszületett, tehát fejlődésnek indulhatott a román nemzettudat, de olyan árván, hogy az új nemzetnek még általánosan elfogadott neve sem volt, sőt egységes anyanyelve sem, nemhogy országa, hazája, valamilyen politikai szervezete lett volna. A nemzeti öntudat azonban, életerős volt, legyőzött minden természeti és társadalmi akadályt, néhány nemzedék múlva a románságnak lett neve, anyanyelve, latin ábécéje, irodalma, művelődési intézményrendszere, nemzetgazdasága, független országa, és közel járt nemzeti hivatástudata kialakulásához.

Hogy mennyire ellentmondásos volt a románság társadalomtörténeti helyzete, az is bizonyítja, hogy 1848-ban még az erdélyiek sem a forradalom oldalán, hanem a császári önkény oldalán szálltak harcba. Ha 1848 nem is hozta el a román nemzet szabadságát, de a hatása alatt megszületett a sajátosan román – ország nélküli, tehát hazafiság nélküli – nemzeti öntudat, amely ébren tartotta és ébren tartja az egységes nemzet szabadsága iránti vágyat.

A 19. század, a szabadság százada, viharos, sőt orkánszerű történelmi mozgalmainak idején, a hegyi vándorjuhász románság továbbra is a Miorica-élettávlat történelemalatti rétegében élt, szigorú családi fegyelemben: terelgette juhait, bárányokat és gyermekeket nevelt, egyszerre élte a jelent és a jövendőt. Valószínű, szűkös anyagi helyzetében, nemzeti felszabadítás és egységesítés nélkül is boldogabb volt a társadalom felszínén szerencsésebbnek látszó más népeknél. Nem is kívánta még azt a felszabadítást és egységesítést, amit a közeli és távoli nagyhatalmak hoztak el a számára. Nem érezte rosszul magát oszmán főhatalom alatt, sőt inkább annak békét és biztonságot nyújtó erős voltát kívánta, mintsem annak hanyatlását és gyengülését. A felszabadításán fáradozó birodalmak, az ortodox Oroszország, a haladást, társadalmi felemelkedést ígérő Ausztria és a nyugati nagyhatalmak fel is rótták a románságnak saját politikai jövendője iránti közönyét, de egymással versenyezve – nem tudván megegyezni ki és hogyan szabadítja fel a Dunai Fejedelemségeket –, végül is kiszorították egymást, és a felszabadulást magára a román népre hagyták, de megadták annak külső politikai feltételeit.

A balkáni népek felszabadítására indított sokadik orosz-török háború, az 1853-56 közötti Krími-háború és az azt követő párizsi kongresszus megnyitotta a Dunai Fejedelemségek előtt a nemzeti egyesülés útját. A román nép azonban – „Deşteaptă-te române” nem hallatszott át Erdélyből – olyan mélyen aludt, hogy még a vezetői sem vették észre a politikai lehetőséget. Külföldi noszogatásra mozdult ugyan, de nagyon lassan. Így, csaknem a románság aktív közreműködése nélkül, 1859-ben végre megvalósult az Egységes Románia. Az oszmán-török fennhatóság inkább elősegítette mintsem gátolta az új nemzetállam megszervezését. A Délkelet-Európába is eljutó szabadkőműves mozgalom nemzeti vezéreket is nevelt a románság számára: Kogălniceanu Mihály állította a nemzetpolitika szolgálatába Cuza Sándor fejedelmet és az egyre növekvő számú román nemzeti értelmiséget. 1864-ben a román nemzeti egységmozgalom már olyan erős volt, hogy a belföldi uralkodót leválthatta, és helyébe a Romániát az európai jogközösség egyenrangú tagjává emelő nyugati herceget, Hohenzollern Károlyt ültethette a fejedelmi székbe. Hohenzollern Károly olyan kiváló uralkodói erényekkel megáldott egyéniség volt, hogy balkáni környezetéből a korszak legkiválóbb európai uralkodói közé emelkedett. Fél évszázados kormánya alatt a román nemzetállam és társadalom minden nép számára példamutató fejlődésnek indult. A külpolitikai helyzet is kedvezően alakult: a balkáni népek fejlődését gátoló, nagyhatalmi politikát folytató Ausztria 1867-ben nagyhatalmi állásának Magyarországgal való megosztására kényszerült. Legalább részben helyre állítva ezzel Közép-Európának oszmán hódítás előtti politikai állapotát, így külső hódító hatalom helyett a balkáni népek szabad fejlődését előmozdító ország létesült. A nyugati nagyhatalmak passzivitására számítva 1877-ben Oroszország olyan katonai erőfölénnyel indított háborút a Balkánnak az Oszmán Birodalomtól való elhódítására, hogy biztos lehetett vállalkozása sikerében, Konstantinápoly elfoglalásában is. A legrövidebb idő alatt a cári hadsereg el is érkezett a Balkán hegységig, és ostrom alá fogta Plevnát, az útjában álló egyetlen erődítményt. Plevna török parancsnoka néhány nap multán kénytelen volt kapitulálni, azonban nem a félelmetes orosz hadseregnek adta át az erődítményt, hanem a cári hadsereggel szövetségre kényszerített Károly fejedelem jelentéktelen román hadseregének. A beállott fegyverszünetben előtérbe lépett Ausztria-Magyarország külügyminisztere, Andrássy Gyula, az orosz hódítást leállító patthelyzet diplomáciai előkészítője és kivitelezője, és a hadi állapotot lezáró béke megteremtésére európai nagyhatalmi kongresszus összehívását javasolta. A Berlini Kongresszus pedig 1878-ban orosz fennhatóság helyett függetlenséget biztosított nemcsak Romániának, hanem Szerbiának és Montenegrónak is, valamint az oszmán főhatalom alatti teljes autonómiát rendelt Bolgárország számára. A független román fejedelemség 1881-ben királlyá koronázta Hohenzollern Károlyt, aki 1914-ben bekövetkezett haláláig biztos kézzel, következetesen kormányozta országát az általános társadalmi felemelkedés útján. A németbarát Károly király elhunyta után Románia a németellenes Antant Szövetség oldalára állt át, és úgy lépett be a világháború hadviselőinek sorába, hogy a háború végén részese lett a győztesek nyereségének.

A háború győztes nemzetei rendszerint a maguk érdemének tulajdonítván a győzelmet, a diadalmámor erkölcsi kísértésének nem tudnak ellenállni, és nemcsak, hogy képtelenné válnak előnyös helyzetük ésszerű hasznosítására, de még közerkölcsük háború előtti színvonalának a megtartására sem képesek. Ez történt a világháború első katonai menetének győzteseivel, az Antant Szövetséggel is. A Brit Nemzetközösség tagjai csak gyarmatbirodalmuk bővítésére és biztosítására gondoltak, elhanyagolták annak szervezeti korszerűsítését. A franciákat nemzeti dicsőségvágyuk teljesedése és kispolgári rentier járadékaiknak a háborús nyereséggel való gyarapodása feletti öröm úgy elvakította, nemzeti akaratukat annyira demoralizálta, hogy csak a németek minél súlyosabb megalázására, politikai, gazdasági lehetetlenné tételére fordították minden gondjukat, még dicsőségük forrását, hadseregük ütőképességének fenntartását is elhanyagolták. Olaszország keveset nyert ugyan a háborúval, de az is elegendő volt belpolitikája destabilizálására, a pártokrácia mélyére való süllyedésére. A háborúval járó nyomorúság hatása alatt más országban is lecserélték a kormányt, de Olaszországban huszonkét kormány váltogatta egymást két esztendő alatt, mígnem ott a pártokrácia egypárti diktatúrává nem alakult. A meg nem érdemelt nyereség minden más győztes ország belpolitikáját is megingatta ugyan, de a legnagyobb anyagi nyertes Románia lévén, annak közélete süllyedt a legmélyebb erkölcsi szintre.

Románia területét és lakosságának számát a Verszályi Békerendszer két és félszeresére bővítette, a nélkül azonban, hogy a földrajzi, történelmi, néprajzi, gazdasági, művelődési adottságait figyelembe vette volna. A meg nem érdemelt anyagi, mennyiségi gyarapodás azonban ugyanolyan arányú minőségi, erkölcsi süllyedést eredményezett. Nagy-Románia egész politikai közélete annyira demoralizálódott, kaotizálódott, hogy a román kormányzat és közigazgatás a világ közvéleményében elrettentő példává lett és az is maradt az 1948-as bolsevik diktatúráig. Mindenekelőtt, a románok – keleti nép lévén – hagyományos társadalmi fejlődésének a nyugat-európaitól különböző volta folytán társadalmi értékrendjük is különbözik: a román nép jogszemlélete – történelmi neveltségének megfelelően – egészében elvi maximalista, de gyakorlatában minimalista-utilitarista: a Föld egyetlen országában sem hoztak olyan hibátlan, magas erkölcsi színvonalú, a jogelmélet legszigorúbb követelményeinek is megfelelő, egyedül a közjólét biztosítását célzó törvényeket, mint Romániában. Ebben a román törvényhozás szerveit semmi sem korlátozta, hiszen – a bizánci erkölcsi értékrendnek megfelelően – a végrehajtás, jogérvényesítés szerveit a törvények semmire sem kötelezik.

A honfiúság fogalmát is másként értelmezik a keleti Romániában, mint Nyugat-Európában. Nyugat-Európában a patrióta, a honfi a hazáé, Bizáncban a haza a honfié. A nyugati honfi kötelességének érzi és tartja a hazája önzetlen szolgálatát, hogy mindenét, még életét is kész hazájáért feláldozni. A bizánci honfi szerint pedig a hazája köteles a honfi érdekeinek a szolgálatára. Ha nem akarjuk magunkat és másokat megcsalni, a román közélet vonatkozásában ezeket szem előtt kell tartanunk.

A gazdaságilag és művelődésileg elmaradott Órománia értelmisége olyan kevés, kis létszámú volt, hogy még a régi kicsi ország kormányzatára, igazgatására sem volt képes. Ennek ellenére, győzelmi mámorában még az újonnan csatolt területek magasabb műveltségű román testvéreivel szemben is előjogokat igényelt magának, nemhogy a nemzetiségi és vallási kisebbségek állampolgári jogegyenlőségét elismerte volna, pedig ehhez az általános jogelveknek megfelelően, csak a lakosság azelőtti alkotmányos jogait kellett volna hatályban hagyni. A hozzácsatolt Dobrudzsa és Besszarábia lakosságának is magasabb volt a műveltségi szintje, mint a romániaiaknak, Erdély és Bukovina lakosságáé pedig többszörösen is meghaladta az Ókirályságét. Itt is érvényesült a történelem erkölcsi szabálya: Románia területi, mennyiségi növekedése a román nemzet ugyanolyan arányú minőségi, erkölcsi hanyatlásához vezetett. És Nagyrománia politikusi vezérkara a maga zsákmányának gyarmatának tekintette a hatalma alá jutott területeket, és még az ottani románsággal szemben is előjogokat igényelt magának, a nemzetiségieket pedig – azok fölényesen magasabb művelődési és gazdasági potenciájuk ellenére – másodrendű állampolgároknak tekintette. Persze ez olyan bizonytalanná, kaotikussá bomlasztotta az államéletet, hogy abból még a bolsevik diktatúra bevezetéséig sem volt képes kiemelkedni. A román jogalkotás elvi maximalizmusa és gyakorlati minimalizmusa alól egyedüli kivétel a gazdasági válság enyhítésére 1933-ban hozott valóban kiváló konverziós törvény. De, például a világ közvéleménye által kívánatosnak tartott hivatásrendi szervezet felépítésére hozott munkakamara-törvény végrehajtása a munkásságnak nem javára, hanem csaknem teljes jogfosztásához vezetett.

Nemcsak a közönséges jogszabályok végrehajtása akadozott, hanem az alkotmányszabályoké is: a trónutódlásra az alkotmány egyértelműen a primogenitúra rendjét írta elő. Ennek ellenére a Ferdinánd király 1927-ben bekövetkezett halála után nem az elsőszülött Károly trónörökös lett a király, hanem annak fia, a kiskorú Mihály. 1930-ban pedig Mihályt fosztották meg trónjától Károly érdekében, hogy tíz év múlva 1940-ben Károlyt másodszor is elmozdítsák Mihály javára, hogy nyolc év múlva Mihályt is megfosszák királyi trónjától. A miniszterelnöki, kormányfői méltóságot országos választásokkal töltötték be. Olyan gyors egymásutánban követték egymást a kétes tisztaságú parlamenti választások, hogy talán egy kormány sem maradt a helyén alkotmányos ciklusa lejártáig. A két vezető politikai párt a liberális és a nacionális miniszterelnökei: Vaida-Voievod, Averescu, Brăteanu, Maniu, Iorga, Duca, Călinescu, Tătărescu, Gigurtu, Christea, Goga olyan gyorsan váltották fel egymást, hogy az 1930-as években már egyszerűen mellőzték a törvényes formákat, és megölték a leváltásra szánt miniszterelnököt: így halt meg I. G. Duca, Miron Christea, Nicolae Iorga. 1939-ben pedig az aljasságig romlott II. Károly hatályon kívül helyezte az alkotmányt, és szabadkőműves-klerikális diktatúrát vezetett be. Ezt 1940-ben legionárius diktatúra követte, 1941-től katonai diktatúra, majd 1945-től kommunista átmeneti diktatúra jött, és a sort az 1947 végén kikiáltott bolsevik proletárdiktatúra zárta be.

A román alkotmányosság azonban nem az uralom és kormányzat szintjén különbözött leginkább a hagyományos európaitól, hanem a közigazgatás tekintetében. Amíg Nyugat igyekezett a hagyományos római puritán közélet szabályainak tiszteletben tartására, addig a „keleti Róma”, Konstantinápoly, Bizánc megmaradt, sőt a legmagasabb közéleti szintre emelte Kelet levantinusz, pragmatikus közszolgálati hagyományait. Ez a közönségesen polonikáriának nevezett, a fanariótáktól örökölt közszolgálati gyakorlat a közalkalmazottaknak – a közrendőrtől és helyi díjbeszedőtől a miniszterekig – csak jelképes javadalmat ad, megélhetésére pedig szabad zsákmányolási lehetőséget engedélyez számára illetékessége területén. Közérthetően: a polonikária az eléggé el nem ítélhető korrupt közigazgatást jelenti, amely azonban a magánhatalom területén, a gazdasági életben – haszonrészesedés néven – nemcsak általánosan elfogadott, hanem még ajánlatos munkabérezési forma is. Különben a magánhatalmon felépült akratikus, uralom nélküli politikai rendszerekben – az USA alkotmánya is ilyen – a materialista életszemlélet befolyása alatt már elmosódott a közigazgatás és magánigazgatás közötti határ, és a polonikár bérezési rendszer már az egész Nyugaton annyira elterjedt, hogy „a korrupció elleni küzdelem” jelszavát már minden politikai párt zászlajára írta.

Mint láttuk, a román társadalmat olyan készületlenül, fejletlenül érte az első világháborúnak anyagi nyeresége és erkölcsi vesztesége, hogy alig maradt életlehetőség a számára. Román polgárság nem volt, azaz helyette a fanarióta örökös gyökértelen görög polgárok – anyanyelvüket románra változtatva, de asszimilálatlanul – foglalták el a középosztály helyét, és akadályozták a román nemzeti értelmiség kialakulását: az iskolázottság csak a félműveltek létszámát szaporította. Általános jelenség volt, hogy néhány polgári iskolai végzettségű gyermek szégyellt bocskoros szüleikkel együtt mutatkozni. A román nemzeti öntudat pedig egyszerűen negatív volt: amellett, hogy szégyellték és tagadták valós történelmüket, mindenféle diadalmas kitalációkkal helyettesítve azt, nemzeti értékrendjük szerint: román, tehát értékes az, ami nem magyar. Még elképzelni is nehéz, hogy ennek az „értékrendnek” általános érvényesítése mennyire lehetetlenné tette a társadalom fejlődését. A legnagyobb elismerést érdemli viszont a román nép vitalitása, hogy ilyen lehetetlen fizikai, társadalmi körülmények között, a nép iránti ilyen közönyös politikai vezetés alatt, nemcsak megmaradt, hanem az ősi mioritikus hagyomány értékeit megőrizve iparosodásra, differenciálódásra, felemelkedésre kész, szilárd földművelő társadalommá alakult.

Elnézést kérek a hosszúnak tűnő román történelmi kitérőért, de ennek ismerete nélkül nem használhattuk volna összehasonlítási etalonul a románok példáját.

3. Az emberiség eszményvesztése

Mint jelen írásom elején írtam volt, tisztelt Szerkesztő úr, Ön és publicista kortársai Európa 20. századi történelmét a 19. és 21. század közötti egyenletes, szép, töretlen, folyamatnak tekintik. Nem vesznek tudomást arról a világtörténelmi, egyedülálló tényről, hogy a 20. század közepén valamikor 1938 táján, megszűnt az idealista világszemlélet művelődéstörténeti hegemón szerepe, de helyébe a materialista filozófia dialektikus cinizmusa csak az Anyagot, illetve az Anyag elvont és tárgyiasított értékét a Pénz szerzésére irányuló gazdasági érdeket tette. A Pénznek az ember akarati cselekvését befolyásoló képességét, hatalmát azonban a szociálpszihológia csak vágyott, képzelt hatalomnak, fantomnak tartja, amely azt jelenti, hogy az idealista életszemlélet Eszménye helyébe a materialista nihilizmus semmit sem állított, illetve, a Semmit, a Nihilt tette az ember akarati cselekvésének döntő indítékává. Ez az 1938. szeptemberi Müncheni Konferencia és Kennedy elnök 1963. novemberi meggyilkolása közötti időre tehető ideológiai rendszerváltás tette a 20. századot a gyűlölet századává, és közönséges, halandó emberek számára érthetetlenné, megismerhetetlenné az 1938 utáni történelmi folyamatot. Az azelőtti európai történelem viszont megismerhető és érthető mindenki számára.

4. A németek

A világháború első katonai menetének vége és a második menet kezdete között, 1918 és 1938 között Európa történelme a több ezeréves idealista életszemléletnek megfelelően történt. A fegyverek elhallgatása után minden európai nép és nemzet megújult lendülettel folytatta, továbbvitte a 19. század végén megindult, de a háború által négy évre megszakított általános társadalmi, szellemi, műszaki, gazdasági, művelődési, művészeti fejlődést a felfedezéseken és találmányokon kezdve az egész tudományos, irodalmi, művészeti életen át a sportig és szórakoztató iparig. A szociálpszihológia szabályainak megfelelően, ebben a megpezsdült életversenyben a győzelmi mámor a háború nyerteseinek, az Antant szövetség tagjainak – köztük a románoknak is – lendületét lefékezte, amíg a vesztesekét, a németekét és magyarokét, a történelmi kényszerhelyzet megerősítette. Az előbb említett életversenyben, az emberiség általánosan elfogadott, akkori közvéleménye szerint, a németek – a végtelenül súlyos gazdasági és politikai helyzetük ellenére – az élcsoportban haladtak.

A háború előtt a német gazdaság húzó ágazata a gépipar volt. Ennek szabad működését a háború után a Ruhr-vidék francia megszállása lehetetlenné tette. Emiatt a német gazdasági kapacitás átszorult a vegyiparra, annak is a nagy találékonyságot igénylő ágaira, a gyógyszer- és festékgyártásra, valamint a filmiparra. A repülőgépgyártás tilalmazása miatt pedig a német ipar léghajógyártásba kezdett. És más ezekhez hasonló módom igyekezett könnyíteni az éhező lakosság nyomorát. A német ipari cikkek nemcsak Európában, de az egész világon is a legkelendőbbek voltak. A háború előtti tudományos kutatás – úgy a természettudományok, mint a társadalomtudományok területén – nagy lendülettel folytatódott. Ennek eredményeit nemcsak szívesen fogadta, de ünnepelte is a világ: a német közgazdászok tovább fejlesztették a 19. században megfogalmazott „a politikai gazdaságtan nemzeti rendszerét”, megvetvén ezzel a korszerű tervgazdaság elméleti alapjait, amelyen – többek között – a Roosevelt-féle New Deal is felépült. A német élni akarási törekvések annyira népszerűek voltak a világon, hogy még a Hitler-vezette nemzeti szocialista választási győzelem sem homályosította el azt, aminek bizonysága az 1936-os Berlini Olimpia iránti amerikai lelkesedés.

Az Önök nemzedéke előtt a gyűlölet századának pártos történetírása elhallgatta, hogy a világ közvéleménye milyen általános rokonszenvvel fogadta a weimari Németországnak ezeket az optimista próbálkozásait. Hogy a nagyon súlyos gazdasági helyzet ellenére felelevenedtek Németországban az életnek a háború előtti derűs, vidám, bizakodó megnyilvánulásai, a jövő iránti remény hordozói. Az, hogy a világháború második katonai menetének antifasiszta győzelme úgy véget vetett ennek a jövő iránti bizakodó reménységnek, hogy semmi sem maradt belőle – a németek számára még a nosztalgiázás is tilos – az nem jelenti azt, hogy 1938 előtt ez nem így volt.

5. A magyarok

Nos, ami Németországban 1938-ban véget ért, az Magyarországon 1944-ig tartott ugyan, de mi az 1938 utáni magyarországi folyamatot nem tárgyalhatjuk, mert – mint láttuk – a gyűlölet századának 1938 utáni történelmére vonatkozó ismereteink, egyszerűen hiányoznak.

A Trianoni Szerződés csak gyászjelentése volt az 1918-1920-ban megszűnt ezer éves Magyarországnak, de nem volt a megszűnés okozója. A történelmi Magyarország ugyanis az elévülés – az időben létező minden társadalmi valóság természeti törvényszerű, elmúlási folyamatának érzékelhető bizonysága – miatt szűnt meg, annyira legyengülvén betegségekkel szembeni ellenálló képessége, „immunrendszere”, hogy képtelen volt ellenállni a parlamenti liberális demokrácia rákfenéjének, az obstrukciós pártokráciának. Végül is maga a Történelem gyógyította ki a magyar közéletet a pártokráciából a fegyveres harcok utáni forradalmak irányításával úgy, hogy – a falvak népét képviselő Kis Gazda Párt kivételével – egymás után minden politikai pártot és mozgalmat, minden „forradalmat”, műforradalmat, álforradalmat, papírforradalmat kormányhatalomhoz juttatva, mindegyiket lejáratódni, diszkreditálódni engedett. Először az 1918 őszén kormányra jutott, a nemzeti közvéleményt képviselő, kossuthista Függetlenségi Párt ismerte el programja kivitelezésének képtelenségét és adta át a kormányt 1919 januárjában a Szabadkőműves Haladó Polgári Pártnak. A szabad kőműveseket 1919 márciusában, a magát Szociáldemokrata Tanácsköztársaságnak nevező, Kommunista-Bolsevik Proletárdiktatúra követte, amely 4 hónapos dicstelen vörös terrorista uralma után, 1919 júliusának legvégén egyszerűen Ausztriába szökött saját kormányhatalma alól, az államkincstár mozdítható javaival együtt. A kunbélisták menekültek, az általuk ellenforradalminak nevezett, Nemzeti Hadsereg szervezkedésének puszta híre hallatán. Futottak a hűtlenek – az Ószövetség szavaival élve –, pedig senki sem üldözte őket. A Tanácsköztársaságot az akkor Nyugaton divatos Szakszervezeti Kormány néhány napos uralma követte, majd utánuk 1919 augusztusában a fehérterrorral igaztalanul vádolt Keresztény Párt lépett uralomra. A Magyarország feletti közhatalmat 1919 novemberében a Nemzeti Hadsereg vette át, amely véget vetett a pártokrata anarhiának és helyreállította a törvényes rendet: a nemzeti megújulást óhajtó minden politikai párt és mozgalom, az egész magyar föld népét képviselő Kisgazda Párthoz való csatlakozásával megalakult a Nemzeti Egység Párt.

1920 márciusában, a szabad parlamenti választások után, végre olyan törvényes kormány következett, amelyet minden állam elismerhetett, és amely a békeszerződést aláírhatta.

Az 1920-ban alakult magyar Nemzeti Egységkormánynak szükségképpen pártatlannak kellett lennie, nem csak szokványos koalíciós kormánynak, amelyben részt vesz minden politikai párt, mozgalom, szervezet és irányzat, „jobboldali” és „baloldali” egyaránt. Pártatlan is volt, csaknem a pártfelettiségig pártatlan, mert, programja nem a koalíciós pártok összehangolt részérdekeinek megvalósítását, hanem az egységes nemzeti közérdeket – a közérdek nem lévén azonos a többség magán érdekével – célozta.

Csak évtizedek múltán, 1956 őszén derült ki, hogy a liberális parlamentarizmus kezdete óta, ez az 1920-as magyar kormány volt Európában az első pártatlan kormány, ugyanakkor lett az egész emberiség örök vágyának, a pártatlan közhatalomnak követendő kísérlete. A publicisztika szerint ez az első pártatlan közhatalmi szervezet nem egyének vagy csoportok műve volt, hanem az egész magyar népé. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a magyar nép valami különleges, kiváló tulajdonságokkal rendelkezne, vagy, hogy ennek az eszményi felé mutató társadalmi szervezetnek a létrehozása a magyar nép érdeme volna, ugyanis a háborúvesztés szörnyű következményei, azaz az idegen hatalmi megszállás, a maradék ország kirablása folytán bekövetkezett nyomor, éhínség, munkanélküliség, valamint az ezekből következő létbizonytalanság kényszerítette erre a magyarságot. Más nemzet is megtette volna mindezt, de akkor és itt a magyarság volt ilyen kivételesen kilátástalan, kétségbeejtő történelmi helyzetben. Elsősorban a városi lakosságot – mindenek felett a budapestieket –, az ipari munkásságot és más, bérből élőt sújtott a nyomor. Vidéken ugyanis, még került volna kenyér, és a szénbányák is adtak volna fűtőanyagot, de a gyárak gépi berendezéseit a Regátba szállító román megszállók, még a mozdonyokat és vagonokat sem küldték vissza, nem volt tehát, amivel az élelmiszert és fűtőanyagot az éhező és fázó városokba szállítani. Itt tétovázás, tanakodás nélkül, azonnal intézkedni és munkához kellett látni, javadalmazást, fizetést nem várva, mert pénz sem volt. Mozdult is mindenki: munkás és vállalkozó, beosztott és főnök, kétkezi és szellemi munkás, napszámos, vasutas, tanító, rendőr, tisztviselő, miniszter és ítélő bíró, szabadfoglalkozású és minden munkát elvállaló leszerelt katona egyaránt, aki ezt emberi és hazafiúi kötelességének érezte, akit nemzeti lelkesedése hajtott, azokkal együtt, akiket családjuk éhezése kényszerített cselekvésre. De a többség – köztük a nemzetmentés, országépítés, élenjárói: a parasztság – elemi erővel mozdult cselekvésbe, azért, mert az életben maradásra nem látott más esélyt.

Sikerült átvészelni az első telet, jött az aratás, lett kenyérnek való és a termésfelesleg eladásából, a szállítások költségeire pénz is. Persze, pihenésre nem maradt idő és energia, mert készülni kellett a fenyegetően közelítő télre. Utána pedig az egész nép és nemzet továbbélésének elemi feltételeit kellett biztosítani pihenés helyett. A publicisztika nem győzi eléggé magasztalni a magyarságnak a felelősségre vonásban tanúsított, bölcs önmérsékletét: Magyarországon egyszerűen nem voltak politikai perek, sem az esküszegő király pártolóit, sem a háborús minisztereket és más döntéshozókat, sem a legyőzött hadseregparancsnokokat nem állították bíróság elé, de még a proletárdiktatúra terroruralmának kiszolgálóit sem. A közbűntényesek, a Büntető törvénykönyv szerinti bűntettesek: gyilkosok, rablók, tolvajok, sikkasztók és ezek felbujtói felett törvényes bírói eljárás mondott ítéletet. A másik ember életének kioltására, vagyonának elvételére utasító ítéletnek, hatósági parancsnak a végrehajtóit egyszerűen gyilkosként, rablóként ítélték el és sújtották ugyanolyan ítélettel a bűntettre felbujtó hatósági személyeket. A politikai meggyőződésért és az annak megfelelő magatartásért – bármilyen párti is volt – senkit felelősségre nem vontak, ha az nem ütközött a Büntető törvénykönyv szabályaiba. Lehet, hogy mindez a pártatlan közhatalom bölcsességének a megnyilvánulása volt, de lehet, hogy csak a történelem kényszerítette akkor a magyarokat ilyen szokatlan, rendhagyó magatartásra, azzal, hogy senkinek nem hagyott időt, és lehetőséget egyébre.

Akkor, a világháború első katonai menete után, az emberiség életében még vitathatatlanul érvényesült az idealista, azaz eszményközpontú életszemlélet, amelyen felépült az az erkölcsi értékrend, amely az emberi társadalom életét a történelem kezdetétől, a második világháborúig döntően befolyásolta. Az európai ember életét meghatározó erkölcsi értékrend alapja, az európai vallás, a monoteista krisztiánizmus, a kereszténység. Ennek örökérvényű, tehát a 20. században is érvényes tételét kell idéznünk: Isten, a Történelem Ura, a krisztusi törvényt a tények és események kényszerével beültette az emberiség történelmébe, úgy, hogy abban minden egyén, minden közösség, minden család, nép és nemzet megtalálhatja saját küldetése útját, amelyet ha vállal és követ üdvözül, ha nem, megsemmisül, megszűnik. Roppant nehéz és felelősségteljes, korunk írástudóinak az a kiváltságos feladata – nem csoda, hogy annyian visszaélnek vele –, hogy Isten akaratát a Történelem értelmezéséből kiolvassák, hirdessék, hogy azt, a társadalom egyénenként, és közösségenként megismerhesse, elfogadhassa és követhesse. Istennek a történelem által közvetített parancsa volt a magyarság számára, a pártatlan közhatalom megszervezését és fenntartását szolgáló nemzeti egység, amelyet hívő alázattal elfogadott, vállalt és szolgált a következő évtizedekben.

A kényszerhatalmi pártatlanság olyan nemzeti egység megalapozásához nyitott lehetőséget a magyarok számára, amelyen elindulva – a minden képzeletet alul múló, nincstelen gazdasági helyzet a háborús, anyagi, társadalmi és erkölcsi helyrehozhatatlan pusztítás ellenére – egy évtized multán még a háború nyerteseivel szemben is sikerrel vehette fel a versenyt. A gazdasági élet elviselhetetlen nyomorának leküzdésére nem is volt szükség reformra, csak utat kellett nyitni az évtizedekkel azelőtt indult, a nép cselekvő erejét megszervező szövetkezeti mozgalom tovább fejlesztésének. Az idegen megszállás alól a megmaradt országba menekültek tömegének munkához juttatása és eltartása megoldhatatlan feladatnak látszott. Ezt is megoldotta azonban az addig semmibe vett és gúnyolt „áldozatkész hazafiság”: mint azt már írtam, mindenki hajlandó volt javadalmazás nélkül, koplalva munkához látni, hogy munkabérét megtermelhesse. Olyan munkabért, amilyent előteremteni majd sikerül. Néhány, ilyen körülmények között eltelt nehéz hónap után az egész népnek lett kenyere, igaz, először csak üresen, de ahogy telt az idő nemcsak több kenyér, de hozzávaló is jutott mindenkinek. A tanyavilágban élő gyermekeket – például – hónapokig fizetés nélkül oktatták a tanyákat sorra járó, munkanélküli erdélyi menekült tanítók, beérvén annyival, hogy a szegény tanyasiak asztalukhoz ültették őket, szerény ételük mellé. Később, amikor már erre is jutott a közpénzből, létrejött az a tanyai iskolahálózati rendszer, amelyet az utókor annyira dicsőít. Persze, a közélet józan és helyes ujjászervezésére, reformokra is szükség volt. Megszületett sok egyéb mellett a valutareform, és lett pénz. Azután, az alkotmányreform a főrendi házat hivatásrendi felsőházzá szervezte át, mintapéldát állítva ezzel a többi nemzet elé.A reformok lehetőséget biztosítottak a társadalomépítő erők tevékenysége számára.

Az eredmény nem is maradt el: az anyagi életszínvonal tíz év alatt utolérte a győztes és nyertes szomszéd országok átlagát, húsz év alatt pedig mindegyiket meg is haladta. 1930-ban a világ összes országa közül Magyarországon volt a legmagasabb az iskolázottság, legalacsonyabb az analfabetizmus, valamint könyvfogyasztás és rádió előfizetés tekintetében világelső volt, és Magyarország volt az egyedüli a világon, amely az akkori gazdasági válság alatt is törlesztette nemzetközi tartozásait. Az anyagi és művelődési megújulás után már eredményeinek halvány nemzetközi elismerése miatti örömre is lehetősége nyílott a magyarságnak. A magyar tudományosság nemzetközi elismerése, Nobel-díja, az irodalmi, zeneművészeti, képzőművészeti, filmművészeti sikerei, a szórakoztató ipar kitűnő eredményei betetőzték a magyar mezőgazdaság, ipar és kereskedelem világpiaci magas eredményeit. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy mindezek – a kunbélista emigránsok gyűlölködő híresztelésével ellentétben – a minden felekezetet és nemzetiséget is magába foglaló egész magyar nép közös sikerei voltak. A gazdasági lehetőségek nemcsak az emigráns tőkéseket, nagyiparosokat vonzották hazatérésre, hanem magyarországi vállalkozásra csábítottak másokat is, főként zsidó tőkéseket, kereskedőket, kis és nagyiparosokat. A magyarságnak a sportban elért látványos eredményei, különösen az 1936-os olimpiai játékokon elért világsikere mindenfelé népszerűvé tették a magyar nevet. Nemzetközi elszigeteltségéből is kilépett: a cserkész mozgalom itt rendezte első nagy sikerű világtalálkozóját, a Katolikus Világegyház pedig Eucharisztikus Kongresszusát, valamint a kormány hasznos politikai és gazdasági szövetségeket kötött. Általánosan elismert eredményeivel a nemzetközi közvéleményt a magyarság mellé állítva, rábírta a döntéshozó hatalmakat a trianoni szerződés revíziójára, az ország határainak méltányos módosítására. Ezek kifejlése azonban már átnyúlnak arra az ominózus 1938. utáni időre, amelyre vonatkozó a hiteles dokumentációk már hiányoznak, mert azokat – még az ismert nevű Teheráni, Jaltai és Potsdami Határozatok tartalma sem ismeretes – a mai napig sem tette közzé a döntéshozó nemzetközi hatalom. Az viszont, hogy a földi élet valóságában az 1930-as évek végén beállott hadiállapot azóta sem szűnt meg, ékesen bizonyítja az idealista életszemléleten felépült jogrend érvényvesztését.

6. A Jövendő reménye

Tisztelt Szerkesztő Úr! Évtizedekkel az ominózus 1938 után, Ön tilalmazza, bűnös magatartásnak, az emberi társadalomra veszélyes viselkedésnek minősíti a nosztalgiázást, a megszépítő múlt értéke iránti sóvárgást. Meg kell azonban mondanunk, hogy korunkban, a világválság közepette, a Gyűlölet Uralmának korszakában, senki sem nosztalgiázik, sem a németek, sem a románok, sem senki Közép-Európában, legkevésbé pedig a magyarok: a magyarok 1918-1920-ban sem nosztalgiáztak, nem merengtek múlt idő árnya felé, hanem a messze jövendővel komolyan összevetve az akkori jelenkort, dologhoz, cselekvéshez láttak. Napjainkban sem nosztalgiázik senki, sem Európában, sem a Földön, hanem mindenki reménykedik: ugyanis, amit Ön nosztalgiának mondd, az valójában a sötét jelenből egy napsugaras, békés és biztonságos jövendőben való reménykedés. Reméli az Ember, hogy vége lesz az állandósult hadi állapotnak, a felszabadító megszállásnak, illetve a megszálló felszabadításnak, hogy a gyűlölet uralmát felváltja a „béke és biztonság” uralma, úgy ahogyan azt 1945-ben megígérte volt az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmánya, és ahogyan minden állam törvényhozása jóváhagyta 1948 decemberében az Alapvető Emberi Jogok és Szabadságok Khartájának elfogadásával. Tudom, hogy ebben Ön is egyetért, és együtt reménykedik velem, mert ebben minden, a történelmet ismerő, becsületes, gondolkodó ember egyetért és reménykedik.

A remény nem hiábavaló, mert a Történelem a tények és események kényszerével – mint legutóbb 1918-1920-ban – majd maga hozza el a feladat megoldására képes pártatlan közhatalom uralmát: sorra hatalomhoz juttat majd minden társadalmi erőt, mozgalmat, csoportot, intézményt, politikai pártot társadalmi befolyáshoz, hogy mindegyik lejárassa, diszkreditálja magát, hogy önként átadja helyét a következő, még többet ígérőnek, hogy végül a minden társadalmi „rész” – rész latinul = pars, part – az „egész”, a nép, a démosz egésze, a pártatlan nemzeti egység kezébe adja a kényszerhatalmat. A jogilag szervezett területi közösség, a szuverén nemzetállam szolgál majd alapul a szupranacionális, globális Főhatalomnak, amely képes lesz az emberiség közérdekét az egész Földön érvényesíteni, amelyre a nemzetállam kényszerhatalma már nem elegendő. A nemzetállam szuverenitása, főhatalma ugyanis csak a maga területére terjed ki, de ott sem kizárólagos, mint hajdan, mert éppen a legfontosabb közhatalmi feladatot, önmaga védelmét – állama területét, területének lakosságát, lakossága békés és biztonságos életét, és létfenntartásához elengedhetetlen vagyona védelmét – nem képes biztosítani. Jog szerint szuverén a nemzetállam, mert képes önmaga korlátozására, azaz hatalma megosztására. A közérdek célszerű megvalósítására az államnak meg kell osztania hatalmát, polgárai akaratának befolyásolási képességét egyrészt lakossága területi és személyi autonóm közösségeivel, másrészt azzal a szupranacionális, nemzetállam feletti, globális közhatalmi szervezettel, amely majd képes lesz az emberiség egyetemes közérdekének érvényesítésére, a rész érdekek érvényesítését szolgáló minden magánhatalommal szemben. A közhatalomnak ilyen ésszerű és célszerű belső és külső megosztására már a 20. század történelme nem ad eligazítást, ezért tovább kell visszamennünk a történelemben. Közép-Európa népei, nemzetei számára kitűnő mintát ad Erdélyország több évszázados gyakorlatban bevált, hajdani alkotmánya: alul a közhatalom megosztása az egymás között egyenjogú nemzetiségi és felekezeti autonóm közösségekkel, felülről pedig a külső békét biztosító, katonailag legerősebb birodalommal.

A Történelem majd magától hozza el a gyűlölet és viszálykodás kora után, az egyéni és közösségi érdekellentétek ésszerű, békés megoldásának korszakát, ahogyan azt a letűnt korokban, a hasonló körülmények között már többször is elhozta – mert lesz Történelem, lesz folytatása életünknek, nem szüntetheti meg, nem folyathatja meg időnap előtt az élet lehetőségeit a könyörtelenül romboló Gazdasági Érdek magánhatalma. A pártos magánérdekeket érvényesítő hatalom helyett, a szuverén nemzetállamok rendszerén felépül majd az a vitathatatlanul érvényesülő, pártatlan Közhatalom, amely képes lesz, az élet fenntartásának közérdekét minden magánhatalommal szemben érvényesíteni. Nem lesz ez a népekkel szembeni idegen hatalom, hanem minden alávetett ember egyetemes közérdekét érvényesítő, pártatlan hatalma. Sajnos, az emberiség életének ilyen pozitív, gyökeres megváltozására jelenkorunkban vagy a közeljövőben nem reménykedhetünk, még kevésbé számíthatunk. A távolabbi jövendőben azonban reménykedhetünk, ha kilátástalanul sötét jelenünket a messze jövendővel összemérve cselekvéshez látunk. A mi jelenkorunk sok nehéz próbával járó egyéni és közösségi nehézség, gond és kín, jelen és jövendő közötti átmeneti korszak. A nehézségek leküzdéséhez, a helyes út megtalálásához, a jó döntések meghozatalához, az átmeneti kor túléléséhez, csak a remény ad erőt.

 Reméljük, hogy a világ feletti főhatalom mostani birtokosai, a kozmopolita hiteltőke anonim döntéshozói képesek lesznek jövendő rendeltetésük parancsát a történelemből felfogni, értelmezni, vállalni, gazdasági érdekeiken nyugvó magánhatalmukat közhatalommá fejleszteni. Nekünk, halandó embereknek, egyénenként és közösségenként, a politika kétes tisztaságú, mindent újraértelmező és félreértelmező, a legszebb jelszavakat is beszennyező, szóözöne sodrásának közepette, még nagyobb lendülettel kell folytatnunk a társadalomban szürke hétköznapi apró munkánkat, azon a helyen, amely számunkra rendeltetett, annak ellenére, hogy a felettünk érvényesülő hatalom inkább nehezíti, mint segíti törekvésünket. Dolgoznunk kell abban a reményben, hogy a tevékenységünk folytán kialakuló közvélemény, az új közhatalom döntéshozóit majd az emberiség közérdekének az érvényesítésére indítja: a pillanat halasztást sem tűrő legfontosabb feladata az Élet és a Természet védelmezése után, hogy megalkossa majd az Alapvető Emberi Jogok és Kötelességek Khartáját – jog csak ugyanannyi kötelesség együttlétezésével lehetséges –, és annak érvényesítésére a kötelező hatáskörű, nemzetek feletti bíróságot, továbbá a Kharta rendelkezéseit félremagyarázhatatlan jogszabályokba fogalmazza. – Ebben reménykedünk, reméljük nem hiába!

Dum spiro spero = addig élek, amíg remélek!

Székelyudvarhely, 2014. december 20.

                                                                          Bélteky Ákos álnév alatt Dobai István

Megjelent a Kapu 2015. június-júliusi számában Nosztalgia? címmel