A Kossuth Rádióban 1991. december 17-én Mary György rendezésében A forradalom holdudvara címmel interjú-kollázs hangzott el az erdélyi Ötvenhatról. Ennek bevezetőjében az erdélyi magyarság szerepét, részvételét bagatellizálják, jelentéktelenné minimalizálják. Bizonyításul idézik nyolc akkori politikai elítélt nyilatkozatát, köztük az enyémet is. Tiltakozom nevemnek, és más összefüggésben elmondott szavaimnak ilyen felhasználása ellen! Nem akarok a történelemhamisítók közé számlálódni! Ezért írom a következőket:
Mindenekelőtt köszönetet kell mondanom Mary Györgynek azért a szép és nemes cselekedetéért, hogy a rádió nyilvánossága előtt olyan erdélyi politikai elítélteknek is szót adott, akik eddig semmiféle fórumon meg nem szólalhattak. Akkor is köszönet illeti Mary Györgyöt a Román Kommunista Párt politikáját elutasító ellenzéki magyarok szóhoz juttatásáért, ha mostani merészségével – az erdélyi viszonyokban való végzetes tájékozatlansága miatt – keveset használt. Az interjú-kollázs bevezetőjében az hangzik el, hogy 1956-ban voltaképpen nem volt semmi Erdélyben. A Kommunista Párt égisze alatt voltak ugyan valamilyen gyűlések, talán diáktüntetések, de teljesen jelentéktelenek. A bosszúálló hatalom mégis szörnyű, hétéves büntetésekkel sújtotta ezeket a csacska gyerekségeket, és az elítélteket rettenetesen meggyötörték a kényszermunkán. Mary Györgynek ezt kellett mondania, mert a magyar közönség ezt igényli – és Mary György is a piacról él. A koncepciós perek négy ártatlan áldozata hitelesen alá is támasztja a bevezetőben állítottakat – és Mary György ezek mellé még odaállít tanúságtételre öt másik hangot, a legnagyobb erdélyi magyar politikai perek elítéltjeinek a hangját. Ezt pedig én el nem fogadhatom, mert ez nemcsak történelmünk meghamisításában való cinkosság, de sok ezer, sokat szenvedett rabtársam és egész népem megpróbáltatásainak kicsúfolása is volna. Csak a magam nevében szólok én, Dobai István, senki sem hatalmazott fel arra, hogy véleményét képviseljem.
De én szólok, mert szólnom kell, teljes erkölcsi felelősséggel. Szavaim, véleményem senkire, még csoporttársaimra sem jelentenek semmilyen kötelezettséget. A hallgatóimtól sem kérem, hogy véleményemet osszák, csak azt igénylem, hogy az igazság nevében vegyék tudomásul azokat a tényeket, amelyeket most ismertetnem kell – a történelem számára.
„A forradalom holdudvara” címmel elhangzott interjú-kollázs része annak a történelemhamisító tevékenységsorozatnak, melynek az erdélyi magyarság második világháború utáni élete áldozatául esett.
Amióta 1944 őszén Erdély szovjet hatalom alá került, a világon sehol, itthon még kevésbé jelenhetett meg valami is az erdélyi életről, társadalomról. Csak azt közölték, amit az RKP a világgal tudatni akart. Igen, mirólunk, kétmilliónyi európai emberről csak fojtogató ellenségeink érdeke és tetszése szerint tájékozódhatott a világ, mert övék volt a nyomtatott és sugárzott sajtó anyagi, műszaki felszerelésével és teljes személyzetével együtt, lehettek azok akár románok, akár magyarok vagy indonézek. És mi anyanyelvünkön olvashattuk negyvenöt éven át, hogy a mi nemzetünk a legaljasabb, leggonoszabb, legsemmirevalóbb szemete az emberiségnek. Az volt, amióta békés, művelt, szorgalmas szomszédaink megrontására az ördög idehozta. Hogy a mi történelmünk barbárság, kegyetlenség, hitszegések sorozata, jövőnk pedig attól függ, hogy emberséges és békeszerető szomszédainknak mennyire sikerül megnevelniük minket. Ennek a minden magyar erényt tagadó, de minden magyar bűnt eltúlzó, magyar múltat megmásító irányzatnak Ötvenhatot is jelentéktelenné kellett degradálnia, a magyarság szerepét pedig – különösen az erdélyiekét – a semmiig minimalizálni. De leminősíteni is szabad: 1990 őszén, a Budapesten rendezett történészkonferencián, egy akkor a Magyar Tudományos Akadémia tagjává avatott „erdélyi magyar történettudós” „kalandorok őrültségének” nevezte a magyar Ötvenhatot – fenntartva és megerősítve az 1957-ben bosszút lihegő, kommunista hatalom által igényelt aposztáziát.
A magyar Ötvenhat megítélése, jellemzése, minősítése majd a történelem feladata lesz. Én erre nem vagyok hivatott, mert résztvevőként tárgyilagos sem lehetek, de különben sem kívánok részt venni ellenségeink kedvenc vitájában. Mi volt Magyarországon 1956-ban? Lázadás, felkelés, forradalom, ellenforradalom, szabadságharc vagy egyéb? Hajdani vallatóink ELLENFORRADALOMNAK mondták és minket is erre akartak kényszeríteni. De Guy Mollet, akkori francia miniszterelnök azt mondta: nem tudjuk, nem értjük mi van Magyarországon, csak érezzük, hogy a nyugati szmogtól elgyötört tüdőnkbe friss oxigén árad Budapest felől. Szerintem Ötvenhat ugyanúgy lehet minden a felsoroltak közül, mint ahogyan annak idején a Jeruzsálemben összegyűlt száztizenhatféle nép mindegyike másnak, de a magáénak hallotta Péter apostol pünkösdi beszédét. Lázadás, távlati cél nélküli spontán visszaütés volt a végső elkeseredésbe hajszoltak részéről. Felkelés, azaz fegyveres ellenállás azok részéről, akik a Vörös Hadsereg fegyvereiben látták a fő veszedelmet. Forradalom, azaz a közhatalom alávetettjei erőszakkal szerzik meg a hatalmat, hogy azt a nép érdekében, a nép nevében gyakorolják. Ezt általában mondják Ötvenhatról, ezt már nem kell részleteznem. Hogy államcsíny (vulgo: puccs) lett volna, tehát a hatalom addigi birtokosai teszik félre az alkotmányt? Bizony, a kommunisták voltak addig a hatalom birtokosai, köztük Nagy Imrével. Az ő oldalukról nézve államcsíny lehetett az alkotmánymódosítás. Moszkva és Bukarest amellett kardoskodott – hadd ne soroljak fel minden fegyvert, eszközt és argumentumot –, hogy ötvenhat őszén ellenforradalom volt Magyarországon, azaz forradalmi úton a nép kezébe került hatalmat a hajdani hatalom birtokosai, ugyancsak illegális eszközökkel, visszaszerezni törekednek. Itt az a bökkenő, hogy a világtörténelem nem ismer egyetlen ellenforradalmat sem, mert az ellenfelek által ellenforradalmároknak nevezettek ezt sohasem fogadták el magukról, egyszerűen legitimistáknak nevezvén magukat, mint a jogellenesség ellenzői. Mi, a főtárgyaláson mind forradalomnak mondtuk Ötvenhatot, egyrészt, hogy az ellenforradalmiság vádját elutasítsuk, másrészt, mert a közvélemény akkor ezt érezte pozitívnek. Csak Kertész Gábor mondta: Ellenforradalom volt – éppen azért rokonszenveztem vele! Ha szabadságharcnak, azaz idegen hatalom elleni fegyveres küzdelemnek mondjuk, lévén célja Magyarország orosz uralom alóli felszabadítása, távolabbi analógiát kell keresnünk, éppen, mert nálunk ennek annyi példája volt, és ez – nyilván – tárgyilagosságunkat vonja kétségbe tette kétessé. Ellenfeleink a Flavius-kori zsidó szabadságharcra hivatkoztak: az évszázadok óta várakozásban élő zsidóság, az ószövetségi törvény-vallás védelmében, magasabb rendűnek hitt világuralmuk érdekében nemzeti Istenük segítségében bizonyosak lévén, fegyveres harcot kezdtek a Római Birodalom ellen. Persze, elbuktak. Akik – Josephus Flavius példájára – nem állottak a győztesek szolgálatába, azokat kivégezték, a zsidókat szétszórták, nemzeti létüket felszámolták. Joggal nevezi Josephus Flavius az egészet „fanatikus álmodozók őrültségének”, mert a zsidóság romlását eredményezte. Ezért mondták ellenségeink 1957-ben: Mit akartak a magyarok? Le akarták győzni a Vörös Hadsereget? „Kalandorok őrültsége” volt, melynek az egész magyarság megsemmisítését célzó következményeitől csak a Josephusként a győztesek oldalára állók, a „józan okosak”, az „igazi hősök” mentették meg nemzetüket – állítják „az erdélyi magyar történettudósok” Budapesten még 1990-ben is. Akik Ötvenhatnak csak egyik oldalát veszik észre, azok úgy vannak, mint az első pünkösd idején összeverődött tömeg: az is csak a szokatlan fényjelenséget látta és a különleges beszédet hallotta, de nem vette észre, hogy mindez csak külső jele az Isten országát építő Szentlélek eljövetelének. Hogy a történelem hosszú folyamatának nagy állomásán vannak, nem azért, hogy itt legyenek, hanem mert – a Kalevala szavaival – „Innen megy az út ezentúl, az új ösvény innen indul!”. Ötvenhat jelentősége nem a nagyszerű hősi tettekben, nem a példamutató cselekményekben van, hanem abban az erkölcsi magatartásban, amelyet egy egész nemzet, a mi magyar nemzetünk tanúsított ott, azon a helyén a Földnek, és abban a társadalomban, amelybe Isten állította. Az összetartozásnak az a meggyőződése, amely Erdélyben is egyszerre dobbantotta minden magyar szívét úgy, hogy mindenki a másik helyett is érzett és tett – ez volt a nagyszerű, a világtörténelmi nóvum. Hogy csak pillanatokig tartott, az mellékes. Fontos az, hogy felvillantotta az emberiség előtt ezt a lehetőséget. Örök tisztelet azok emlékének, akik az utcai harcokban elestek, vagy akiket a senkiháziak bosszúja kivégzett, a börtönben meggyilkolt. Hogy a börtönviselteknek, kényszerlakhelyeseknek, hazájukból elűzötteknek, otthoni kényszermunkásoknak mi jár a társadalom szerencsésebb részétől, arról nem beszélhetek, mert magam is közéjük tartozom. De azt elvárom mindenkitől, aki úgy érzi, mellettünk lett volna a helye, hogy a legsúlyosabb veszteseket, a mi szeretteinket, gyermekeinket legalább jóindulatukkal igyekezzenek kárpótolni azért a sok méltánytalanságért, mellőztetésért, gyötrelemért, és bizony nélkülözésért, amelyet apáikért kellett elszenvedniük – teljesen ártatlanul.
Amit eddig mondtam, azt mások szebben is, jobban is elmondták, a Mary György féle interjú-kollázs sem szól ez ellen. Miért kifogásolom hát? Mondtam, Ötvenhat nagy jelentősége nem az egyes cselekedetekben, hanem az egész magyarság magatartásában volt. Szerencsére csak kevés helyen voltak utcai harcok, melyekben meg lehetett halni, és olyan dolgok sem történtek, amelyekért halálbüntetés, börtön vagy üldöztetés járt volna. De a mieink mindenütt úgy viselkedtek, ahogy kellett, ahogy a „forradalom” ügye, az emberiség jövője ezt tőlük kívánta: ezek éltek a szabadságért, hiszen nem kellett meghalniuk érette. Mit mondott Eötvös József Kőrösi Csoma Sándor búcsúztatóján? „Dicső látvány az olyan férfiú, aki egy magas célért áldozza fel életét. Legyen az hazája, a becsület, vagy vallásos meggyőződése, miért vérét ontá: lelkünk emelkedik a bátornak emlékénél, ki erős láncokat s gyöngéd kötelékeket, amelyekkel az élet szíveinket magához fonja, szét bírt szakítani, s lelkét Istenére, nevét a jövőre bízva a halállal szembe szállt, hogy példájából a zsarnok s elnyomatott megtanulják, miként van valami e világon, mit leláncolni nem lehet: a bátor, erős meggyőződéstől vezetett férfiakarat. De van valami e világon, mi ennél nehezebb és még fenségesebb: azon tántoríthatatlan állhatatosság, mellyel a férfiú egy nagy eszme kivitelének szenteli egész életét”. (Nem dicsekszem idegen tollakkal, ezt a szöveget én a börtönben tanultam Jánosi József tusnádi kovácstól, aki pedig Hubbesz Márton szentgyörgyi könyvelőtől tanulta.) A sajtó nem tud arról, hogy mondjuk Kaposváron, Pakson, Hajdúdorogon történt volna valami ötvenhatban, mint ahogyan a Mary-kollázs szerint egész Erdélyben „sem történt semmi jelentős esemény”. Lehet, hogy a Kommunista Párt rendezésében vagy szemhunyása alatt semmi figyelemreméltó nem történt, mert a sajtó csak a Párt szemszögéből nézi a dolgokat – habár én ott voltam a hősök temetőjében azon az emlékezetes gyűlésen, és azt szép, felemelő eseménynek állítom. De én elhiszem a Mary-interjúban megszólaló „ártatlanoknak”, hogy semmit sem csináltak, és azért kaptak hét éveket. De az én csoportom tagjai, az érmihályfalviak, a Szoboszlay-csoport és az a sok ezer többi, súlyosan elítélt erdélyi magyar csak kapta valamiért a halálbüntetést, életfogytiglanit vagy a húsz évet!
Volt a zsilavai börtönnek egy Maromet nevű tajdag parancsnoka, akiről sok anekdota keringett a rabok társadalmába. Szerette végigjárni a cellákat, ott hatalmát fitogtatni az elítéltek előtt. Egyszer sorra kérdezett mindenkit:
– Mennyire van ítélve és miért?
– Tizenöt év szervezkedésért – mondja az első.
– Húsz év lázadásért – mondja a második.
– Én tíz évet kaptam – mondja a harmadik – pedig én nem csináltam semmit.
– Az nem lehet – válaszolta erre Maromet –, ha nem csináltál semmit, kaphatsz öt évet, esetleg nyolcat. De ha tíz évet kaptál, biztosan csináltál valamit!
Valószínű, a Román Kommunista Párt bíróságai valamiért csak adták azt a minimum húsz évet!
Az interjú-kollázs ártatlanjai pedig egyrészt megvetésre, másrészt sajnálatra méltók. Megvetésre méltók, mert ártatlanságukat hangoztatva és magukból kiindulva bagatellizálják és minimalizálják Ötvenhatot, pontosan ellenségeink szájíze és előírása szerint. Másrészt sajnálatra méltók, mert – ezt a börtönben tapasztaltam – nem voltak nyomorultabbak azoknál a raboknál, akik nem tudták, miért szenvednek, és ártatlan áldozatnak vélték magukat, mert ezek céltalannak, értelmetlennek tudták megpróbáltatásaikat. Hogy ezek élete a börtönkapun kívüli viszonylagos szabadságban is csak céltalan véletlenek sorozata, ez még szomorúbb. Különben – mi, jogászok, tudjuk – a politikai perek csak formailag hasonlítanak a bűnperekre, mert itt nem a megsértett jogrend helyreállítása a cél, hanem a fennálló hatalom jogrendjének védelme egy új jogrend létesítésével szemben. A vita tehát nem jogalkalmazási, hanem jogalkotási. A per nem jogi, hanem erkölcsi. Nyilvánvaló azonban, hogy a közhatalom birtokosait is megilleti az önvédelem joga: a létét fenyegető veszedelem mértékéig még jogsértést is alkalmazhat önmaga védelmére.
Hajdan ez úgy ment, hogy a király rámutatott valakire a közelében:
– Vigyétek azt ott, vágjátok le a fejét, mert összeesküdött ellenem! Egy idő múlva megint odanéz, és kérdőre vonja hadsegédjét:
– Mi az, hát nem vágtátok le a fejét?
– Dehogynem.
– Nem annak kellett volna, hanem ennek! Na, vigyétek ezt is!
Hogy ilyesmi ne történjék meg, az emberi jogok fejlődése hozta azt, hogy most szakértői testületre, a bíróságra bízzák annak megállapítását, ki mennyire veszélyezteti a közhatalmat: ha végzetesen, az életből, ha átmenetileg, akkor a polgári állapotból, a társadalomból kell kirekeszteni. Ez azt jelenti, hogy nem kell bűncselekményalapja legyen a politikai pernek, elég, ha a közhatalom birtokosa veszélyezettnek érzi magát. És akkor csak azt a politikai elítéltet engedi haza, akitől már nem fél.
Nos, ez is mind amellett szól, hogy ötvenhatban nem az események, a cselekmények – bármilyen nagyszerűek is voltak azok – tették világtörténelmivé a magyarságot, hanem az impozáns, egységes magatartás, mert olyan rémítő büntetések kiszabására félemlítette az emberiség szabadságának az ellenségeit. Minket legalább szándékkal vádoltak – és akkor is elismertük: vádolhattak is. De az érmihályfalviakat nem is vádolták semmivel, illetve teljes képtelenségekkel. Mégis kivégeztek közülük kettőt, a többit pedig életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Pedig ezek tényleg nem csináltak semmit, csak éppen jelen voltak ott a magyar határ mentén, mint a magyar társadalom legtekintélyesebbjei. Puszta jelenlétük végzetes veszélyt jelentett a Román Kommunista Párt uralma számára, azért mert ők vállalták ezt a jelenlétet, vállalták a tekintélyükkel járó felelősséget népük élén, vállalták azt a sorsot, amely velejárója az erdélyi magyar életnek. Ezért sajnálatosak a Mary György interjú-kollázsának ártatlanjai, mert ők nem vállalják, hanem megtagadják még az eszmei részvételt is a magyarság Ötvenhatos szolidaritásában. Sőt, tagadják magát az együttes magatartás tényét is azzal, hogy eseményekre, cselekményekre egyszerűsítik azt.
Ötvenhat lehetett az események résztvevői és ellenfeleik számára felkelés, forradalom, ellenforradalom, szabadságharc vagy egyéb, ezek közül bármelyik, vagy mindegyik egyszerre, de a történelem számára, az emberiség történelme számára az ötvenhatos események csak egy hosszú – addig csak remélt és csak sejtett, de nem észlelt – folyamatnak a láthatóvá lett részei voltak: az emberi társadalom, a politikai élet, az egész közélet itt emelkedett fel, pár napra csupán a történelemben, az egyéni és kollektív élet, az altruizmus, a hatalom, a kényszer, az elnyomás síkjáról a megtérés, a méltányosság és szabadság síkjára, tehát a társadalmi kapcsolatokban az érdek dominanciájának a síkjáról az erkölcs síkjára. Úgy mondtuk ezt akkor – és ezt igazán úgy is éreztük –, hogy a Szabadság és Egyenlőség után megszületett a Testvériség. Amint a tenger szintje fölé emelkedő tengerfenék szigetet alkot, hogy odébb kontinensnyi területen emelkedjék majd fel újra, úgy emelkedett az ember állati ösztöneinek bábeli kiélési versenye fölé, és alkotott reménykeltő szigetet ötvenhatban a magyarság. Egyénenként, csoportonként és összességében.
Miféle dagályos szónokiasság ez? Hiszen ez a minden objektív racionalizmust nélkülöző hőzöngés még a kalandorok őrültségét is alulmúlja – mondják az okos ellenfelek, a Kommunista Párt hűséges szolgálatában tántoríthatatlan kárörvendők, és a Mary Györgynek nyilatkozó, szintén okos ártatlanok. Soha sem mondtam magam tárgyilagos kívülállónak Ötvenhattal kapcsolatban, mert mindig a forradalom oldalán állottam, és állok most is, harmincnyolc évi kényszermunka után, öregen, betegen és csaknem egészen vakon. Akkor senki sem lehetett tárgyilagos, ma is csak azok, akik éppen ezzel bizonyítják, hogy akkor is ellenségeink oldalán álltak, vagy azután helyezkedtek ügyesen a többiek nyakára. Ott állottunk akkor mindnyájan a népünk, a szabadság oldalán, akik magyarok voltunk, és mellettünk állott a világ minden becsületes emberének a rokonszenve, a magyarok mellett tüntető moszkvai diákoktól, a magyar utas cipőjét ingyen fényesítő nápolyi cipőtisztító gyermeken át, a magyar határon karácsonyozó amerikai alelnökig.
De ha nem is lett volna így, mi ebben a hitben éltünk, ez a meggyőződés határozta meg viselkedésünket, és ebből merítettünk erőt szörnyű próbák elviselésére. Mert – azt minden elítélt megmondhatja – a börtön szenvedéseit csak a hívők bírták ki, a hitetlenek hamarosan belepusztultak azokba. Leghatásosabb volt az istenhit, a vallásos meggyőződés, mert az – amellett, hogy a jövendő tekintetében minden aggodalomtól megóvta a hívőt – minden más, kevésbé elvont meggyőződésnek erősítésére szolgált. De a Szabadságban, Becsületben, népe-nemzete Igazságában, Elhívottságában való hit is megtartotta a benne bízókat. (Ezért volt számunkra a legnagyobb megpróbáltatás a rabságunk utolsó esztendejében alkalmazott átnevelés, reedukálás – az „óvoda” – mert ez a megtartó hitünket támadta meg, bizonyította céltalannak áldozatvállalásunkat és kergette ezzel kétségbeesésbe, ideglázba a tizenöt évet könnyen végigült elítélteket. Isten legyen irgalmas azokhoz, akik ebben részt vállaltak.)
Ötvenhat folyamata negyvennégy őszén kezdődött, azzal, hogy Magyarország a második világháborúnak is vesztese lett. Helyzetünk sokkal súlyosabb volt, mint az első háború után, mert most nem európai jogállamok állottak irigy, gyűlölködő, bűntudattal terhelt lelkiismeretű, ellenséges szomszédaink mögött, hanem a bizantinus-dzsingiszida etnikoidumot kommunista mezbe csomagoló keleti Leviatán. Ez kellően tájékozódott annak tekintetében, hogy kik állnak világhódító tervei útjában, s minden erejével és fondorlatával a magyarság ellen fordult, nem véve figyelembe, hogy Közép-Európában éppen a magyarság ártott neki katonailag a legkevesebbet, hiszen mi állottunk ellen legtovább és legsikeresebben a nácizmusnak, s a végsőkig védelmeztük állampolgáraink emberi jogait és életét. Szívesen fogadták Benes Eduárdnak – aki Churchil szerint, Közép-Európa Rossz Szelleme volt – ötletét a magyarság bűnös nemzet voltáról és nálunk Batu kán óta ismeretlen kegyetlenséggel bántak nemzetünkkel: nem ismerték el a magyar államhatalom folytonosságát, új közhatalmat ültettek a magyarság fölé, annak legfőbb feladatául szabván ki „a bűnös magyar nemzet” minden anyagi, erkölcsi és politikai tartozásainak a megfizetését, – megtiltván ugyanakkor a követelési igénylését. A magyar koalíciós kormány – élén a Kisgazda Párttal, de a kommunisták tényleges vezetése alatt – szolgai módon engedelmeskedett. Még a német koncentrációs táborokba hurcolt, a magyarság érdekeit védelmezni képes politikusokat is kizárták az ügyintézésből és az egész közéletből. A „Haza Új Bölcse”, akiről csak tíz év múlva derült ki, hogy tudatlan, gyáva, becsvágyó balek, Veres Péter adta ki a jelszót: nem kiszolgáltatott legyőzöttek, hanem felszabadítottak vagyunk! És ezzel felmentette az egész garnitúrát a nemzet védelmének kötelessége alól. Nem volt a világon senki és semmi, aki legalább meghallgatta volna a magyar védekezést. A legelkeserítőbb az volt, hogy azok a magyarok is ellenünk fordultak, akik a győztesek rokonszenvére támaszkodva védelmünkre kelhettek volna: a zsidók és a kommunisták. Még a Római Egyház bíborosa sem volt tekintettel a magyar kormány kiszolgáltatott helyzetére, amikor a kormány – sután ugyan, de mégis – próbálta menteni a menthetőt, a bíboros az ország érdeke ellenére a kormány bírálatával rontotta hitelünket a katolikus világ előtt. Ne csodálkozzunk hát a háború után hadifogságba, deportálásba hurcolt többszázezer magyar végzetén, sem a béketárgyalásokon való siralmas szereplésen, még kevésbé kaján, kárörvendő nyertes szomszédainknak az uralmuk alá esett magyarok rovására elkövetett rémtettein. Hogy Erdélyben mi volt, az alulmúlta a legsötétebb várakozásokat is: a többi szomszéd legalább nyíltan ellenség volt, de Románia „népfelszabadító” jelszavak levantinus emlegetésével már negyvennégy őszén valójában proletárdiktatúrát vezetett be Észak-Erdélyben, kizsákmányoló osztályellenségnek nyilvánítva minden magyar értelmiségit, megvonván ezzel tőle a nép érdekében való szólás jogát. A teljesen uralmuk alá vont magyar nyelvű sajtóban, a kommunista Magyar Népi Szövetségben és úton-útfélen féktelen magyarellenes uszítás folyt, olyan gátlástalan agitátorok vezetésével, mint Balogh Edgár – hogy csak egyetlen nevet említsek –, a Benes Eduárdot bámuló tanítvány. Csoda-e, hogy becsületes erdélyi magyarok kényszerültek belépni valamelyik baloldali pártba? Hogy a „szocialista államosításnak” nevezett vagyonelkobzás, a munkanélküliség, az internálás, deportálás, börtön, kínzatás és halál elől az erdélyiek százezres tömegben menekültek az Anyaországba, vagy lettek bujdosóvá szerte a nagyvilágon – és ezeket az itthon maradottak csak irigyelték? És bizony az is igaz, hogy sok feddhetetlen jellemű, jó magyar ember tagadta meg nemzetével a sorsközösséget, olyan kilátástalannak látva a magyarság jövőét, hogy a független Erdélyország magyarellenes mozgalmához csatlakozott. Bizony sokan szégyellték magyarságukat, mert nem volt kiszolgáltatottabb, elhagyottabb, megalázottabb és meggyalázottabb nemzet, mint a magyar! Később az ideológiai pártiskolák, mindenkire kötelező tanfolyamain megtudtuk, hogy nem történt velünk semmi különös, csak annyi, hogy a kommunista világmozgalom a magyarságot „deklasszálta”, „legyőzött ellenségnek” nyilvánította. Szomszédaink csak ezt a világproletáriátus végső győzelméhez szükséges ítéletet hajtották végre a magyarokon, ki-ki műveltségi és erkölcsi színvonalának megfelelően, így a románok is, a perfid, levantinus Groza Péterrel, a magyarság talán legnagyobb ellenségével az élen. Németh László írja valahol, hogy abban a társadalomban, amelyben minden ember egyenlő, az, aki mégis különbözik a többitől, az csak isten, vagy rabszolga-állat lehet – ember semmiképpen. Bizony meg kellett tanulnunk ennek igazságát: a személyi kultusz (pozitív irányban) istenné és félistenné emelte a pártvezetőket, akiknek ikonjai előtt hajbókolni illett, akiknek arcmásai az új vallás körmenetein hordoztattak, akik erkölcsi normákat statuáltak az emberek számára, melyeket az új klérus bányailászlói, gaálgáborai, baloghedgárai alapigeként prédikáltak. A személyi kultusz negatív iránya – amelyről csak mi tudtunk igazán, erdélyi magyarok – egész nemzetünket a deklasszáltak osztályába taszította. Ezeket bölcsen nem ölték le, hanem kényszermunkásnak használták a „szocializmus építéséhez”. A munkások államának értékrendje szerint ugyanis a testi munka, maga a munkás beosztás annyira dehonesztáló volt, hogy a bíróság kellett erre ítélje azokat, akik származásuknál fogva nem voltak azok, mint mi, magyarok. Persze, mi, naiv európaiak, csak testvéreink osztályellenséggé nyilvánítását, kuláklistára tételét, deportálását, kényszermunkára, börtönre ítélését láttuk és fájlaltuk. Csak később láttuk meg ezekben a kommunizmus építésének a boldog, osztálynélküli társadalom megvalósítására irányuló hosszú távú tervszerűségét, a (román) kommunista közhatalom és társadalom hierarhiájának érvényesítését: a legfelsőbb pártvezérek – voltaképpen a Sztálin szolgái – hatalmát az alattuk álló aktivisták tekintélye biztosítja, ezt viszont az ízletes koncokkal alájuk csábított agitátor csahosok sajtója, amely állandó, pozitív alternatívaként, mint mézesmadzag fityeg a halandó emberek orra előtt, akiket a deklasszáló ítéleteket hozó bíróság és bírói ítélet nélkül internáló politikai rendőrség állandó rettegésben tart – negatív alternatívaként. Ezek után következnek azok, akik tényleg dolgozni kényszerülnek, majd a lapátkezelésre vagy ládaigazgatásra ítéltek hadai. Az egész hierarhia nem állhatna fenn, ha nem biztosítana felemelkedési lehetőséget. Még a páriasorsra ítéltek is felsőbb kategóriába léphetnek ún. rehabilitációval, ha tetteikkel bizonyítják, hogy ők nem a többi pária és alávetett társai, hanem a fentiek mindenre képes és mindenre hajlandó, odaadó, hű szolgái. Ezen az áron még a börtönből is vissza lehetett kerülni az egyetemi katedrára, vagy még feljebb is.
Mondanom sem kell, hogy ezt az egész román kommunista párthierarhiát az erdélyi magyarság soha nem fogadta el érvényesnek, sőt a mi szemünkben süllyedést jelentett a párthierarhiában való emelkedés, annyira, hogy még a becsületes újságíróról is bizonyítani kellett a közösség előtt, hogy „ez – kivételesen – nem becstelen”. De az igazság kedvéért azt is meg kell mondanunk, hogy a hatalmon levők egyáltalán nem is igényelték hierarhiájuk elfogadását a magyarok részéről, hiszen ez, a rendszer alapjául szolgáló, általános rettegésnek a feloldása lett volna.
És jött Ötvenhat. A magyarság pedig egyénenként, csoportonként és összességében a világtörténelem, csak a remélt jövendőben elérendő magas erkölcsi színvonalára emelkedett! A győztes orosz deszpotizmus addig hű csatlósai, a magyar kommunisták és a zsidók álltak az első csatasorba, az elnyomók ellen. És jött Nagy Imre, a könyörtelen kollektivizáló, aki egész életében a proletárdiktatúráért harcolt, és megszüntette Magyarországon a proletárdiktatúrát. Vele szemben jött Mindszenty József, a klerikális reakció letéteményese és kihirdette: nem akarjuk a régi tulajdoni állapotok visszaállítását, hanem szociális igazság által korlátozott magántulajdont és a kizsarolt, kisemmizett utcai népek nem lopták el a nyitott ládákban gyűlő adományokat és a betört kirakatokból az ékszereket és a börtönből szabaduló ezrek nem koncolták fel kínzóikat, sőt még az orosz megszálló katonákkal szemben sem viselkedtek nemzetünk fiai a természetes gyűlölettel, hanem megbocsátó jóindulattal. Minden és mindenki bűnös múltjára lepel borult, minden vétek és bűntett a szörnyű körülmények számlájára íratott. – Lehetett nem egyet érezni, érteni és tenni magyarnak akkor a magyarral?
Erdélyben? Rádión, sűrűsödő levelezésen keresztül, majd személyes látogatásokkal szoros kapcsolatban voltunk és lettünk az anyaországiakkal. Ötvenhat tavaszán és nyarán már magunkat is számba vettük: ki él és hol van? Otthon, kényszermunkán, börtönben. Mi, fiatalok kapcsolatot kerestünk és találtunk bálványainkkal, a népi írókkal, Kodolányival, Németh Lászlóval, és mindenki valakivel. Az őszi események alatt – gondolom – mindenütt úgy volt, mint nálunk a kolozsvári Molnár-Moser Kozmetikai Gyárban: a munka nem szakadt meg, csak a rádió szólott mindenütt. Ha valami jó hír hallatszott, az asszonyok felugráltak a munka mellől, összeölelkeztek, csókolóztak, a férfiak nagy vidáman kezet ráztak. Gecse Géza, gyárunk műszaki vezetője, volt cserkész és kereskedősegéd, mikor olyan hír érkezett, hogy két hét múlva a forradalom Erdélyre is kiterjed, lelkesen készült a gyár visszaszolgáltatására a volt tulajdonosnak. Keserűség nélkül készült odahagyni – a körülményekhez képest – magas állását, hogy visszaálljon szegény eladóként a pult mögé, valaki boltjában.
De így gondolkozott nálunk akkor mindenki, mintha megbolondult volna, nem a maga érdekét, csak a közösségét nézte. A magyarok háta kiegyenesedett, arca kisimult: mindenki a szabadság oldalára állott (néhány, tényleg megátalkodott bolseviket kivéve) származásra, vallásra, addigi politikai pártállásra való tekintet nélkül, kommunisták éppen úgy, mint azok addigi üldözöttjei. A románok némi félelemmel és nagy tisztelettel nézték a magyarokat: most mindnyájan meggyőződtek arról, hogy alaptalan volt a magyarokkal szembeni vád, miszerint a magyarok a kommunizmus szálláscsinálói és fenntartói. November negyedike kétségbeesett sírással indult Kolozsváron, de bizakodó reménységgel folytatódott. Éppen egyházkerületi közgyűlés kezdődött a Farkas utcai templomban. Nagy András, a teológia rektora szolgált. A „Hallgass meg Izráel pásztora” éneklése alatt mindenki zokogott. De azután András bácsi prédikációja mindenkit megnyugtatott, eloszlatta aggodalmainkat, meggyőzte a gyülekezetet arról, hogy Isten keze, ha súlyosnak is érezzük, valójában szerető atyai kéz. Adjunk hálát Istennek, hogy megvetett népünket magának választotta, példaként állítva mindenki elé. Az új lelkészeket felszentelő szertartás már hitvalló őseinkhez méltó hangulatban folyt, és ha nem is ragyogó arccal, de azzal a biztos tudattal jöttünk ki a templomból (már aki bent volt, mert fele sem fért be a sokaságnak), hogy a magyar forradalom győzött, mert végérvényesen úrrá lett rettegésén, amely tényleg nem is tért többé vissza csak néhány, a Forradalmat megtagadó szerencsétlen aposztata esetében. Még azután a börtönben és az utána következő több évtizedes kényszermunkán is töretlen reménységgel néztünk a jövő felé.
Persze számtalan lelkes megmozdulás, népgyűlés következett, még magyar zászlós felvonulás is volt (pl. Sepsiszentgyörgyön), de a lényeges az erdélyi magyarság kollektív helytállása volt. Mindenki tudta, mi a kötelessége ott és akkor, és aszerint cselekedett. Az erdélyi magyarság vezetői, társadalmunk legtekintélyesebbjei, legtiszteltebbjei is tudták, milyen kötelességet ró rájuk népük megbecsülése. A sokat próbált erdélyi magyar nép jövőjének távlati lehetőségeit keresték. A kialakult nézeteket, mint egyetlen szakjogásznak, nekem kellett írásba foglalnom. Így született meg az erdélyi kérdésről szóló tanulmány, amely miatt aztán elítéltek minket. Az elaborátum méltányosságot, mindkét fél számára azonos mérték alkalmazását igényelte, állítván, hogy az erdélyi kérdés csak kölcsönös engedmények alapján és csak békésen oldható meg. Az egész keleti deszpotikus apparátus, a Szovjetunió, a Román Kommunista Párt, a Securitate azt állították, hogy erdélyi kérdés nincs, halál arra, aki létezését állítja. Jellemzésül csak egyetlen mondatot idézek a kolozsvári Katonai Törvényszék 1795/1957 sz. ítéletéből, amely szó szerint veszi át az elaborátum 25. oldaláról a vád legsúlyosabbját: Dobai vádlott (most is fenntartott) tézise: „Szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpocsékolás mindkét oldalon és a régi kor árnya felé való merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségének földi otthonát”. Ennek az igénynek a megfogalmazásáért kértek halált reám, és kaptam életfogytiglani kényszermunkát. Ezzel kapcsolódott nevem az erdélyi kérdéshez, és az erdélyi kérdés az én nevemhez. Ezért lettem PERSONA NON GRATA egész életemre, nemcsak a letűnt deszpotikus rendszer előtt, de a mostani előtt is. Sőt, a határon előbb átlopakodott, majd testben, lélekben, szóban és írásban az Anyaországba átcsődült magyarnak mondott – valójában román kollaboráns – sajtó embereinek a magyar közvéleményt félrevezető híresztelése következtében, hazám és nemzetem szellemi, politikai és társadalmi vezetői csak titokban mertek velem kapcsolatot tartani. (Erre csak egy magyarázó mondatom van: Az ellenség azt hirdeti, hogy én a románokkal való kapcsolat útjában állok, mert én a románság túlnyomó többségével – amely sajnos szélsőségesen soviniszta – keresem a megegyezés lehetőségét, nem pedig a románság által árulónak minősített törpe kisebbséggel. Teleki Pál is „örök békét” kötött annak idején egy, később árulóként a hatalomból kidobott szerb kisebbséggel. Példája legalább figyelmeztetésül szolgáljon az utókor számára.)
Sajnos még élő csoporttársaim helyzetét nem veszélyeztethetem, hiszen könnyen az én sorsomra juthatnak, a halottakról beszélni viszont szent kötelességem.
Jan Palach prágai diák felgyújtotta és elégette magát 1968-ban, hogy nemzete szabadságigényére felhívja a világ figyelmét. Nem másokat ítélt tűzhalálra, mint a müncheni áruházat felgyújtó városi gerillák, hanem önmagát. Kertész Gábor is maga ment börtönbe, nem mást küldött maga helyett. Önként vállalta a vallatások kínjait, a börtön embertelen szenvedéseit, a halálig való élve eltemettetést, hogy az elkeserítően közönyös világ figyelme forduljon egyszer az Európa minden értékhagyományát megcsúfoló helyzetbe taszított, szegény erdélyi magyar népre. Az öngyilkosság egyik formájának mondta a börtönt, és tudatosan vállalta. Kihallgatási jegyzőkönyvei szerint – melyek közül a nekik tetszőket a vallatók, kedvcsinálásra a többieknek is megmutatták – Kertész Gábor nemcsak a saját maga és csoporttársai, de még ismerősei rendszerellenes tevékenységét is mind magára vállalta. Persze, hogy vallatóit a végsőkig bőszítette az a kissé kaján, sztoikus nyugalom, mellyel Gábor részletesen elmondta minden beszélgetésünket a szellemi arisztokrácia jövendő érvényesülési esélyeiről Európában Wesselényi Miklós hagyatékában talált, vagy feltételezett társadalompolitikai elvekről, a szkíta népplazmából testet öltő orosz Leviatánról, a kommunisták eljövendő megbüntetéséről, olyan államba kényszerítvén élni őket, ahol mindenki kommunista, tehát nem lesznek nem-kommunista alattvalóik stb. Idéztem az előbb Eötvös Józsefnek Kőrösi Csoma Sándorról mondott szavait, hogy nagyobb hős az, aki hosszú élet szenvedését vállalja meggyőződéséért, mint aki életét egyszerre dobja oda. Kertész Gábor vállalta a börtön-élet szenvedéseit, de szerette volna megrövidíteni – elfulladok a szavak súlya alatt – halála siettetésével.
Közben Gábor nagyon, nagyon szenvedett. Nem külső, testi gyötrelem miatt – azokra ő csak mosolygott –, hanem mert a kétely ott rágta életének tartalmat és célt adó hitét, saját igazságába vetett meggyőződését, jövőre irányuló reménységét. Ezeket mondta volt Szamosújváron, a kilencvenhatos cellában, ahol együtt voltunk ötvennyolc májusában, júniusában: „Rendben van, mi meghalunk Péter bácsi és Mari néni sorsának jobbrafordulásáért. Persze, ezt nekünk Péter bácsi és Mari néni még akkor sem köszöni meg soha, ha véletlenül megtudja, hogy mi valaha áldozatot vállaltunk érettük, hiszen a Péter bácsik és Mari nénik tudatlanok és önzőek. De vajon nem hiábavaló a mi egész törekvésünk, szenvedésünk, áldozatunk, mert semmi eredménye nem lesz?” Persze nem volt nehéz dolgom lelki egyensúlya helyreállításával, mert ritka erős jellem volt, és leszögeztük: az áldozatok vére a történelem legjobb befektetése, mert a boldogabb jövendő csak abból fakadhat! Kertész Gábor aztán kimondhatatlan kínos betegség után meghalt, én pedig most összeszoruló szívvel gyötrődöm az emléke előtt, mert… Az semmi, hogy a Mari nénik nem tudják, hogy Kertész Gábor érettük halt meg, és ha tudnák is, köszönet helyett csak azt mondanák: ki kérte erre? De hiábavaló volt a mártírium, mert a Nagyvilág közönyösebb az erdélyi kérdés iránt, mint valaha. A román-magyar megbékélés híveit, vagy az ezzel gyanúsíthatókat mindkét nemzet magára hagyja, megtagadja. Isten kegyelmes volt hozzád Kertész Gábor, mert igazad győzelmének reményében vett ki a földi gyötrelmekből, nem kellett a börtön után még három évtizedes kényszermunkát végigsanyarognod, reménytelen kilátástalanságban!
Bár elhatároztam, hogy nem beszélek börtöneimről, erről a szamosújvári 96-osról mégiscsak szólnom kell, mert itt kerültem (sok és ismételt Securitate és karantén után) a régi elítéltek közé először, itt avattattam rabbá, és itt fogadtam meg az erdélyi magyar foglyok üzenetének továbbítását. Magyar társaim voltak itt: Venczel József közismert kolozsvári egyetemi tanár, Sipos János felsőbányai bányász, aki selypítve beszél, mert Szatmáron, a milliomosból lett szekus Weisz László, minden fogát kitaposta volt, afeletti haragjában, hogy Sipos úr – Venczellel csak per „Sipos úr–Tanító úr” szólították egymást – karján meglátta a katonakori tetoválást: a magyar címer köré írva azt, hogy „Éljen a haza!” Továbbá rabtársam volt Nagy Jóska autószerelő, aki Vietnámba került, mint idegenlégiós, és fogságba esett. Kínában és Szibériában raboskodott, amíg ’55-ben hazaküldték (itthoni börtönbe). A másik három magyar az ötvenhatos forradalom után került be: Szilágyi Árpád csíkszeredai geológus (apró testben nagy lélek), Kertész Gábor és én. Itt értük meg együtt a fegyházi hatóságok által rendezett „börtönlázadást”, amely után a trópusi lázas önkívületben fegyelmezetlenül viselkedő Nagy Jóskát kivitték az ágyból. Véresre verve hozták vissza, Szilágyi Árpinak pedig cafatokra botozták fenekét, mert az ablak közelében állott.
Először Sipos úr fogott iskolára, és bár még elemi végzettsége sem volt, elmagyarázta nekem, hogyan kötöttek őseink vérszerződést a honfoglalás előtt, hogy, akik a haza megszerzésében vesznek részt, az ország tanácsából soha ki ne zárassanak. Ez miránk, politikai foglyokra éppen úgy vonatkozik, mint a frontszolgálatosokra – magyarázza Sipos úr –, hogy mi Magyarország tanácsából ki ne zárassunk. Bólintgattam rá, hogy persze, persze, minek kell azt mondani, ami nyilvánvaló. Nem tudom, mi sorsra jutott Sipos János a kiszabadulás után, vagy, hogy csonttuberkulózisával meddig bírta a kinti kényszermunkát, és megtudta-e életében, hogy egyáltalán mi az „ország tanácsa”, amelyhez a vérszerződés alapján jogot formált?
Az Üzenetre már mind az öten tanítottak egyszerre:
– Magyarország a magyaroké – hajtogatta Nagy Jóska.
– Iszten, áldd meg a magyart! Én tudom, hogy ezzel kell kezdeni! – erősítette selypítve Sipos.
– Nem baj, hogy így vagyok – mondta hason fekve feneke miatt Árpi. – Minél rosszabb nekünk, annál jobb a magyaroknak, mert annál nagyobb lesz az előnyük.
Venczel a tőle megszokott, szép szabatos mondatokban fejtette ki, mennyire káros számunkra, ha Magyarország külpolitikáját a mi vélt érdekeink szolgálata címén az ellenség politikájának függvényévé teszi. Mert rajtunk csak Magyarország minél nagyobb tekintélye segíthet. Kertész Gábor az anyaországi adófizetők pénzének Erdélyre pocsékolásától óvott, mondván, hogy az megfontolatlanul kezelve mind csak ellenfeleinknek használ.
– Fogadjam meg én is, amit minden elítélt megfogadott, hogy ezt a rádióban bemondom, mihelyt odajutok. A szöveg pontos fogalmazása viszont elmaradt.
Ki gondolta volna akkor, hogy éppen nekem kell majd a fogadalmat teljesítenem? Meg kellett volna tanulnom rendesen a szöveget, mert így, amikor harminckét esztendő múlva, ’90 februárjában a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjában alkalmam volt bemondani, bizony inkább kenetes szónoklatként hatott. Pedig valójában véresen és verejtékesen reális politikai program volt. Persze hatása nem lírai fogalmazás miatt maradt el, hanem a remekül működő román lobbi ügyeskedése folytán. Ha jól emlékszem így mondtam be: „Isten, áldd meg a magyart, minden magyart a világon anyagi, szellemi, lelki erkölcsi erővel, tekintéllyel, bőséggel! Áldd meg Hazánkat, Magyarországot, az egyetlen magyar országot a világon, amelyet a világ minden magyarja egyformán örökölt őseitől. Nekünk Magyarország saját tekintélyével és minden téren való erejével, hatalmával segíthet a legtöbbet, semmi esetre sem azzal, hogy tekintélyét a románokkal szemben folytatott, kilátástalan vitával járatja le. Nem szabad Erdélyre költeni a magyar adófizetők pénzét, mert az csak ellenségeinket gazdagítaná! Csak egyet kérünk: ne szövetkezzenek ellenünk ellenségeinkkel, ne tegyenek olyan nyilatkozatokat, amelyekkel megcsúfolják helytállásunkat és eltapossák megmaradt reményeinket! Mert eljön az idő, amikor majd Magyarországnak kell igazolnia a szabad világ előtt a demokrácia és az emberi jogok tiszteletben tartását a szomszéd államokban, akkor majd az Anyaország ne tegyen hamis tanúbizonyságot a mi jogállásunkról miellenünk.”
Csoportunk másik halottja Szekeresi Nagy József, a ’49-ben kényszerlakhelyre telepített érmelléki földbirtokos volt, nekem különben a sógorom, Ady Endrének pedig az unokasógora. Józsi, egy ezeréves, nemes törzs hajtása, nem amolyan hétköznapi, szürke állampolgár volt, hanem nagyon is ünnepi, kiváló erényekkel és hibákkal megáldott, regénybeillő úr, mint Szabó Dezső Boór Bálintja vagy Móricz Zsigmond Balázsa.
Roppant testi ereje, fékezhetetlen természete, fölényes intelligenciája, megnyerő modora, durva gőgje, a legfinomabb érzelmek és törekvések iránti lelkesedése, nagyot akarása, a nézők szívét gyönyörködtető és magával ragadó mulatozása, tunya tétlensége – sehogy sem illettek a kényszerlakhelyen tengődő favágóhoz. Képességei alkalmasak voltak egy ezeréves birodalom jó kormányzatához, de a börtön idegen elemében valósággal megfojtották. Nem bírta a börtönt, hite sem volt, hogy erőt kapjon elviselésére. De persze vállalta ő is. Nekem csak elmondták azután, milyen kínos volt halála. Már kiszabadulásra készítettek elő bennünket hatvannégyben, amikor a cellánkba betett csoportból hozzám jött egy ember. Mondta, hogy őt Genatnak hívják, bukaresti – valami vasgárdista tevékenység, vagy efféle miatt van a börtönben – és jegyezzem meg a nevét, mert ő ott volt Nagy Józsival a cellában, amikor az meghalt. Domnu Genat mondotta, hogy kiszabadulásunk után bizonyosan bíróságok elé kerülnek majd a velünk szemben elkövetett emberiség elleni büntettek. Akkor én idéztessem meg őt tanúként, hogy elmondhassa, milyen galád módon, milyen rettenetes kínzásokkal gyilkolták meg Nagy Józsit. Mert ő – Domnu Genat – ugyan gyűlöli a magyarokat, de ezt a szörnyű szégyent, hogy így bántak egy politikai fogollyal – akkor is, ha ellenség volt –, nem hagyhatja az ő román nemzetén száradni! Mint tudjuk, a pribékeket senki sem vonta felelősségre, sőt az ún. proletárdiktatúra bukása után még elő is léptették őket, hogy hathatósabban tevékenykedjenek volt rabjaikkal, és rabjaik sokat próbált hozzátartozóival szemben.
Biztosan sok emlékirat örökítette meg a romániai börtönök rémségeit, az ominózus interjú-kollázs is említett róla valamit. Én különben is elhatároztam, hogy nem beszélek ezekről. De azt a tényt, amelyről rettegve vagy politikusan hallgatnak, mégiscsak el kell mondanom, nehogy én is történelem-hamisítással vádoltassam valaha: mi erdélyi magyar politikai foglyok nemcsak egy ellenséges politikai rendszer rabságában voltunk, hanem az egész ellenséges román nemzetében is, beleértve a fegyházban ülő románokat is. Nem kell nagy képzelőerő annak felfogásához, hogy a magyar elítéltek számára, a börtönhatóságok sokat emlegetett embertelensége csak ráadás volt arra, amit nekünk román rabtársaink gyűlölete okozott. Az egyszerűbb románok közül többen is vállalták a cellabeli ügynökök szerepét, már a Securitatén is, a közös ellenség, a magyarok ellen – tiszta hazafiságból. Voltak, akik verőlegényi minőségben működtek a szekun egyénenként a cellában, (szegény Kertész Gábort is így verették), el egészen addig, hogy a börtönben verőkülönítményeket szerveztek. A szamosújvári 100-asban 1958 telén egy Renianu nevű galaci lumpenploretár volt a verőkülönítmény feje. Köztudott, hogy a román fegyintézetben tilos volt magyarul beszélni, azért, hogy minden magyar mindig megbüntethető legyen – mert persze beszéltünk. Szamosújvárott tehát Renianu gondoskodott a megtorlásról. Bizony sok magyar rab kiállott a csoportunkból. Olyan is, aki nyikkot sem tudott románul, de Torday Ferenc szalontai tanító, Székely Bandi kolozsvári munkásfiú, Kása Géza pusztakeresztúri gazdálkodó, Pálosi József székely földműves kijelentették, hogy: „ha megölnek is, magyarul beszélünk!” És a verőlegények nem mertek hozzánk nyúlni. De Barbu craiovai festőművészt naponta elverték, földre taposták, mert a magyarokkal szóba állt. Hiába kértem, hagyja el, mert nekünk nem használ, magának pedig, árt vele, azt felelte: „de a román nemzet becsületének használ!” És tovább verette magát. Nem annyira a verés, mint az állandó fenyegetettség, a minket körülvevő, fojtogató gyűlölet elviselése volt nehéz. Az ágyam végénél, a mellém adott ügynök, Păunescu craiovai tanár megtárgyalta cimboráival, hogyan fognak éjszaka pokrócot dobni rám és megfojtani, és én – egyedül Istenben bízva, de abban nagyon – hónapokon át emellett az „altatódal” mellett aludtam el. Nehéz volt továbbá elviselni azt is, hogy Gheorghiu jászvásári orvosprofesszor, csángó származású, buzgó, örökké imádkozó katolikus, megfogadta, hogy, magyarokat nem gyógyít, de úgy kezel, hogy mind megdögöljön. Maga is terjesztette a börtönben a politikai tiszt uszítását, miszerint a Dobai-csoport nagy tudományos apparátussal felkészült minden román csecsemő kiirtására, ezért vagyunk elítélve. Jellemző, hogy csak a Jehova Tanúi jöttek hozzám és mondták, hogy ők nem hiszik. Más hívő románok, akikkel együtt imádkoztunk esténként, azt mondták: bánjam meg bűneimet, és ők imádkoznak értem. Csak a börtönbe zárt, tényleges román politikai elittől, a kb. háromszázas létszámú, hazaárulásért elítél románok csoportjától kaptuk meg a sorstársnak kijáró tiszteletet. Az élve eltemetettek között tapasztaltam meg az emberségnek, az emberi szolidaritásnak olyan példáit, amilyenek a kinti világban csak regényekben olvashatók. De ezek sem lazítottak a gyűlöletükön: undorodtak a magyar beszéd hallatán és Artareanu Dezideriu szabadkőműves nagymester (!) „arcátlanságnak” mondta az erdélyi magyarok egyenjogúsági igényét, és mikor Basta generálisról volt szó, akkor kijelentette, hogy „ilyen bestiális könyörtelen bűnöző csak magyar lehetett”. Nem mondom, hogy minden román gyűlölte a magyarokat, de az ellenséges hangulatban nem mertek hozzánk közeledni. Megkérdeztem erről a legkiválóbb emberségű sorstársunkat, Boila Matei görög katolikus papot, akivel nagyon sokat imádkoztam együtt, de csak annyit mondott: „a magyarok számíthatnak a románság türelmére” – méltányosságról még ő sem beszélt.
Ezeket azért kellett leírnom, mert nemcsak a kinti társadalmi életben számított román kötelességnek bármiféle magyar megnyilvánulásnak – munkahelyen, utazáson, sorállásban stb. – a különben ellenséges kommunista hatóságnál való feljelentése, hanem így volt ez a börtönökben is. Kivéve, mint mondtam, a román „hazaárulókat”, akik ezt nem tették.
Nem szabad elhallgatnom magyar sorstársaim viselkedését. Semmi sem igaz a magyar széthúzásból! A cellában tapasztalt, ellenünk irányuló többségi gyűlölet külön csoportba terelte a magyarokat (colonia maghiară) és ezek a bajtársi, testvéri szolidaritásnak olyan példáit adták, hogy méltán érdemelték ki nemegyszer a többiek elismerését. Én pedig, Istennek köszönöm, hogy magyarnak születtem! Különben a Szibériát jártak egybehangzóan mondják, hogy japánok, finnek és észtek után magyarok következtek az emberi minőség sorrendjében, messze megelőzve az utánuk következőket. Hát még Ötvenhat után!
Biztosan voltak magyar származású szekus ügynökök, besúgók, spiclik, provokátorok, de többnyire maguk is inkább áldozatok, mint pribékek. Persze bizonyíték nincs senkiről, semmiről, (ami van, az hamis). Csak egy ártalmas szekus megbízott nevét említem. Nem csak azért, mert ez tényleg galádul viselkedett a börtönben is, utána is, hanem inkább csak azért, mert ő maga is elismerte a Securitatehoz fűződő kapcsolatát, amikor erdélyi üldözött, magyar mártírként Magyarországra kiszökött: Varró János jelenleg kecskeméti főiskolai tanár. Isten bocsásson meg neki!
Nagyon bántana, ha jelen vallomásomban valaki azt látná vagy hallaná, hogy én az erdélyi magyarság valami különleges hősiességét bizonygatom, vagy különbséget teszek az erdélyi és a többi magyar között. Sőt, mástól is azt követelem, ne merjen különbséget tenni magyar és magyar között, bármelyik vidék szülöttjei is volnánk! Az tény, hogy a történelem elég szeszélyesen hozott egyes magyar vidékek lakosságára több balsorsot, mint víg esztendőt. Ez viszont egyáltalán nem függött az illető lakosság elhatározásától, ebből, tehát senki sem érdemet, sem hibát nem igényelhet, és nem ítélhet. Nyilvánvalóan természetesnek vesszük, ha megpróbáltatásainkban az egész magyarságot magunk mellett érezhetjük, hiszen nem érzünk különbséget magunk és a többiek között. Nagyon szégyenletesnek tartjuk és az egész magyarságra nagyon károsnak, az „Erdélyről koldulást”. (Magyarul már gyengén tudók kedvéért: a koldus nyomorúsága okáról énekel (kolindal – koldul), miközben a markát alamizsnáért nyújtja. Sajnos, ez most olyan jól jövedelmező üzletág, hogy már egyenesen bolondnak nézik azokat, akik nem gyakorolják.) Nagyon, nagyon szomorú, hogy ebben a koldulásban éppen erdélyi írók, tollforgatók, szómívesek járnak elől. Szerencsére arányszámuk nem éri el egy ezrelékünket, úgy, hogy könnyen elvegyülnek az Európát végigsíró cigány származású, hivatásos koldusok között. Mindenesetre a betevő falatjukért kéregetők nem olyan szégyenletesek számunkra, mint az anyaországi adófizetők zsebéből a magunkéba százezreket átsíró „fennkölt poéták”.
Az erdélyi magyar sors, a mi sorsunk, nem érdemünk. Nem mi választottuk magunknak, csak vállaltuk. Ha már orosz uralom alá adott az Isten, oroszul gondolkodnak sorsunk legfőbb földi intézői, nyilván a mi életünk is sikerrel illusztrálható az orosz világszemlélet segítségével. Az orosz lélekről, az orosz szellemi univerzumról azt mondja Németh László, hogy az éppen úgy ananke-alapú, mint a görög szellem tükrei, a sorstragédiák, csak az ógörög drámai, az orosz narratív szemléletről tanúskodik. Oblomov, Levin, Miskin, Karamazov, Rosztov, Nyehjudov, Bezuhov, Iván Gyeniszovics, Bezuhov öreg hadifogolytársa, és az orosz irodalom akármelyik regényalakja éppen úgy nem ura a maga sorsának, mint alkotóik: Tolsztoj, Goncsárov, Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, vagy a többiek. Egyik sem választotta sorsát, csak élte akarva-akaratlanul, mert az ellenállhatatlan erővel ragadta magával a semmittevésbe, mint Oblomovot, utópiába, mint Miskint, a lelkiismeret Szibériájába, mint Nyehjudovot, a szentségbe, mint Aljosát. De, aki maga is vállalta sorsát, annak célt adó rendeltetésévé, hivatásává, elhivatottságává lett. Aki nem hisz a predestinációban, az menjen végig a Háború és békén Rosztovval vagy Bezuhovval, de még inkább az öreg hadifogoly muzsikkal, aki annyira meg van győződve sorsa és rendeltetése szent céljáról, olyan megtisztelőnek érzi nehéz életét és halálát, hogy hálásan fogad Istentől minden nyomorúságot, mint a legfelsőbb helyről kapott kitüntetést. Van-e érző és gondolkodó ember, aki észre ne venné az öreg muzsik boldogságát és kicsit ne irigyelné? Vagy évszázadunk legsikerültebb eposz-hőse, Gyenyiszovics Iván, nem a boldogságot kapja-e ráadásul életére, sorsa vállalásáért?
Mi, erdélyi magyarok sem választottuk sorsunkat, de vállaltuk, amit Isten számukra kiszabott, idegen uralom alatt. Csacsiság azon tanakodni, hogy mit választottunk volna, ha módunkban áll: angolt, franciát, hindut, peruit. Ez a választás nekünk nem adatott meg. Még az sem, hogy ne Nagyváradon, hanem Veszprémben szülessek, ne református keresztyénnek, hanem szefárd zsidónak, nem férfinek, hanem tündérszép leánynak, nem földbirtokos gyermeknek, hanem lelencházinak. Meg kell mondanom, a magyar származásúak számára – különösen, akik az enyémhez hasonló, több százéves szerepvivő múltú családból eredtek – könnyen ment a sorsvállalás, mert nem kellett tenni semmit, csak vállalni magyarságunkat. Az örmény, zsidó, német, cigány, román vagy szláv származásúaknak más alternatíva is kínálkozott. A magyarság vállalása nekik már nehezebb, tehát értékesebb volt a mienknél. A két háború között, de főleg a második világháború után, sokan éltek a trianoni szerződés adta lehetőséggel és repatriáltak. Mások elmentek a világ minden tájára. De sem egyik, sem másik távozása nem jelentette a magyarság megtagadását és lemondást az erdélyiségről. Mi, itt maradottak, még az innen elmentek dédunokáit is „erdélyi magyarnak” ismerjük, ha ő ezt vállalja. De aposztata-gyanús mindenki előttünk, minden bősz „transzilvanista”, aki megtagadja a testvériséget bármelyik magyarral is a világon.
Igen, voltak, akik nem vállalták, hanem megtagadták azt, amivel a magyarság járt Erdélyben: jogfosztottságot, zaklattatást, kétszeres munkáért fél bért, dupla adóztatást, hivatalvesztést és mellőztetést. A második háború után a kollektív bűnösség vádját, a deklasszált nemzet minősítést. Hazánk kormányának baleksége miatti szégyent, vagyonunk és anyagi alapjaink elkobzását, testvéreinktől való elszigeteltséget, üldöztetést, kényszermunkát, deportálást, börtönt, kínzatást, halált – de mindezzel lelkiismereti tisztaságot, annak a boldogságát, hogy Isten elrendelésére te azt felelheted: Ímhol van Uram a te szolgád, legyen velem a te akaratod szerint! Hogy amit őseidtől örököltél, gyermekeidre hagyhattad, az élettel együtt annak szenvedéseit és örömeit. Hogy a nemes harcot megharcoltad, a hitet megőrizted Istenben, nemzeted hagyományaiban és jövendőjében és minden más Istenadta értékében.
A két háború között csak kevesen, inkább a bizonytalan származásúak fordultak el népüktől. Negyvennégy őszétől kezdve már kis létszámú, de annál hatékonyabb egész kollaboráns banda szövetkezett a Román Kommunista Párttal (és fiókjával, a Magyar Népi Szövetséggel) a magyarság ellen. Ismétlem, ezek óriási károkat okoztak, mert nélkülük nem lehetett volna ilyen sikerre vinni a magyarság elleni totális háborút, és az erdélyi magyarságnak a világtól való elszigetelését. Rólunk csak ellenséges tájékoztatás mehetett a világba, azt egészen ez a megfizetett (esetleg csak nem-üldözéssel fizetett) nyomorult társaság művelte média monopóliumával. Alább már említettem, hogy becsületes emberek is voltak a magyarsággal való közösség megtagadói között. A magyarországi állapotok láttán a románokkal kívántak társbérleti hazát egy független Erdélyországban. (Persze a románok akkor is, azóta is kiröhögik, esetleg ugratják ezeket.)
A berendezkedett diktatúra a szabad sajtótól fél a leginkább, azt számolta fel hát elsőnek. A magyarság melletti sorsvállalás nyilván nem került a sajtóba, megtagadása is csak az írásból élők esetében, akiknek viszont a „felszabadulás”, „szocializmus” jelszavak, illetve a „burzsoá-feudális kizsákmányolás elleni osztályharc”, „horthy-fasiszta, úri, elnyomó magyar rendszer négyéves garázdálkodása Észak-Erdélyben” és más hasonló megbélyegzőnek szánt frázisok véresen komolyan vétele és propagálása, a magyar múlt és jelen elítélése, és minden eszközzel – elsősorban történelemhamisítással – való csúffá tétele volt elsőrendű feladatuk. Mivel mindenki tudta, honnan fúj a szél, ezek hatástalanul pattantak vissza a társadalomról. De a rendszer másik nagy frontján, a nevelésben, már helyrehozhatatlan károsodás keletkezett. Az iskolák államosítása után a csúcsponton álló sztálinizmusnak teljesen kiszolgáltatott magyar nevelői karra olyan ellenállhatatlan nyomás nehezedett, melynek ellenállni képtelen volt. Meg kellett vele alkudniuk. És ennek áldozatául esett minden új korosztály, nemzedék, hiszen megalkuvással nem lehet jellemre, erkölcsre nevelni, csak haszonleső, cinikus nihilizmusra. A félműveltség tetszetős világnézete, a materializmus mindenre kényelmes és kellemes magyarázatot adott és nevelőt, növendéket, mindenkit felmentett mindenféle erkölcsi felelősség alól. Amíg a nacionalistának, klerikálisnak, reakciósnak kikiáltott tanárokat el nem távolították, még voltak, akik lopva megmondták növendékeiknek azt, amit ők igaznak tartottak a hivatalos tanterv román sovinizmusával vagy ateista materializmusával szemben. De később a tanárok csak szemhunyorítással vagy hangsúlyváltozással jelezték, ha – szerintük – hazug szöveg következett. Lehet, hogy a növendékek az elején ezt megértették, de a későbbi nemzedékek csak annyit tanultak belőle, hogy csak kacsintanod kell, aztán mondhatsz bármit – ha hasznát látod! Így lett a dialektikus materializmusból – különösen a kommunista deszpotizmus bukása után – dialektikus cinizmus, Közép-Európa új, általános „világnézete”, a maga hedonista etikájával. Bizony, az emberi lélek formálóinak, a nevelőknek sohasem szabad hazudniuk – még igazat sem!
Persze nem mindenki hunyorgott. A tanügy többsége lapított, de voltak a szocializmusnak odaadó – mármint másokat odaadó – építői, akik habzó szájjal szórták a titkot a népbutító egyházra, vallásra, népnyúzó urakra, kulákokra, horthyista pribékekre, kapitalistákra, sötétben bujkáló reakciósokra, akik itt nálunk véletlenül mind magyarok voltak. Ákoson azzal kezdődött a tanítás az iskolában, hogy a kulákok gyermekeit kiállították az osztály elé, a tanító megmagyarázta, hogy ilyenek okozzák a nyomort a világon, ilyenek csinálják a háborút… (Kicsi általános iskolások voltak ezek, akiknek apját – ha már előbb nem vitték börtönbe, vagy a Duna-csatornához esténként a milícia pincéjébe zárták, éjjelente veregették, és reggel a mezőre kergették dolgozni.)
Jött Ötvenhat és mint ahogyan a reggeli napsütés derűje elfeledtette az éjszaka rémálmait, kitisztult, megtisztult minden és mindenki. „Nem történt semmi!” – mondja a Mary-kollázs, csak a rettegés, a gyűlölet egyszerre nem volt ott a szívekben. Az arcok kisimultak, a gerincek felegyenesedtek. Egyszerre senki sem volt ellenség, csak apa, anya, gyermek, testvér, mindenki ember volt, magyarok és mellettük más emberek. Nem történt semmi Erdélyben, az általános rokonszenvet, itt-ott némi lelkes kurjongatást leszámítva. Minek kellett volna történnie? Megnézni a szekus pribékeket? Nyelvén át szeget verve akasztani az uszító tollnokokat? Feldarabolni a feljelentőket, tanítványaikat szüleikért gyötrő tanítókat? Akasztani, botozni, kínozni, bosszút állni a másikon, egymáson? A világtörténelemben addig ez jelentette a történést. Ötvenhatban hát nem történt semmi. Én megmondhatom, mert megszenvedtem érte családostul, előtte és utána, hogy szívünkben nem volt egyéb, csak a szabadság húsvéthajnali öröme, a jövő tiszta reménysége és szánakozó részvét azok iránt, akik addig velünk szemben, a másik oldalon állottak. Igen, sajnáltuk őket, mert nagyon is sajnálatraméltók voltak, hiszen őket nem mások kínozták meg, hanem ők saját magukat. Ez pedig elviselhetetlen fájdalmat okoz. Most is előttem van Isky Vilma, ákosi tanítónő, ahogyan átszaladt hozzánk, a szomszédba és ott sír, zokog a konyhánk közepén állva. Akkor volt ez, kevéssel a kényszerlakhelyre szállítás (Magyarországon kitelepítés) után, negyvenkilenc márciusában. Isky Vica azt sírta, hogy most jön gyűlésről, ahol neki is fel kellett állnia és minden rosszat mondania a deportáltakra, hogy milyen embertelen népnyúzók voltak, hogy mennyire örül, hogy megszabadították tőlük a társadalmat – és zokogott Vica szívet tépően, mert az ő testvérnénje, gyámolítója is az elhurcoltak között volt. Táplálhattam volna-e haragot, bosszút én vagy akárki más Vica ellen? Mert Ötvenhatban senki sem tartotta számon senki bűneit, hiszen ezekben éppen a legendás vezérré lett hajdani rettegett kollektivizáló Nagy Imre bővelkedett leginkább – nem kellett „átállni”, bűnbánatot tartani, hanem derűs természetességgel egyszerűen a nép, a szabadság oldalán kellett kezdeni tevékenykedni, írni, szólni, vagy csak egyszerűen örvendeni. Még a legbőszebb kommunistákról is szép történetek keringtek akkor Kolozsváron. Nagy István mesélte, mint takarította ki Nápolyban egy kikötői cipőtisztító fiú a lábbeliét ingyen, mert megtudta, hogy magyar. Beniuc román költő Budapesten volt akkor. Elmondta, hogyan jártak a szálloda pincérei váltásban a barikádokra harcolni, és tértek vissza derűsen, de egyre kevesebben. Igen, volt néhány megátalkodott bitang, aki még akkor is „okos” volt. Örökítse meg nevüket cimborájuk, az ördög! A kolozsvári diákság nem csinált semmit, csak a mozgósított hadsereg és Securitate szemei előtt kiszivárogtak a hősök temetőjébe. Ott az „ellenség” számára kijelölt temető kellőképpen elhanyagolt, jeltelen sírjait az öles burjánból kihámozták, tisztába tették, majd halottak napján, néhány szál virággal megemlékeztek azokról a honvédekről, akik Kolozsvár védelmében, a Vörös Hadsereggel szemben elestek. Híre jött, hogy itt-ott gyűlés, felvonulás volt, de nem tulajdonítottunk különösebb fontosságot ezeknek, mert mellékesnek éreztük, a nem eseményekben, hanem a teljes társadalom felemelően együttes magatartásában mindenki előtt ott ragyogó Történelem mellett. És ez a történelem a mienk volt, a magyaroké, mert mi éltük eseményeit és eseménytelenségeit.
A történelem örök esemény, amely nem kezdődik, és nem végződik. Ötvenhat sem kezdődött és nem végződött, mert a történelem része, a folyamat eddigi legkiemelkedőbb szakasza. Ami 1957-ben vagy azután jött, azt a csak eseményeket érzékelők megtorlásának érzik és mondják. Mi, akiken eme megtorlásokat alkalmazták, mi tudatában vagyunk, hogy Isten az ő örök üdvösségtervének megvalósulási folyamatában nekünk is helyet-időt-alkalmat, tehát feladatot adott az Ötvenhat előtti és utáni folyamatban – az emberiség és a magyarság e századi történelmének legmagasabb ívében – és ezt hálásan megköszönjük Istennek, hiszen a kiválasztottak közé sorozott minket is. Hogy én, Dobai István, többet kaptam a próbákból, mint más? Ez vele jár az erdélyi magyar értelmiséggel. Talán valamivel környezetem fölé emelkedtem, és az erdő fái közül is azok viselik a vihar nehezét, amelyek magasabbak.
Amit velünk szemben a deszpotizmus elkövetett, azt mi a sorsunk egyszerű velejárójának érezzük, a dancsok megtorlásnak. (Nem mondják meg, minek a megtorlásának?!) Maga az azt alkalmazó rendszer viszont eredeti politikája tervszerű, következetes folytatásának, mert erre az ötvenhatos „események” jó ürügyül szolgáltak: megerősíteni, és tovább építeni a Román Kommunista Párt (eredetében és alapjaiban magyarellenes) hierarhiáját, a legkülönbnek bizonyult magyaroknak bírói ítélettel való deklasszálását. (Úgy tanultuk a történelemből, hogy a spártaiak évente végigjárták a leigázott helóta falvakat, és egyszerűen megölték a legügyesebbeket és legokosabbakat, legerősebbeket. Erdélyben Ötvenhat ilyen jó minősítőnek látszott.) Akárhány évre szóltak az ’57-’58-as ítéletek, azok életfogytiglani kényszermunkát jelentettek, hiszen a börtönből való szabadulás után is „deklasszáltként”, páriaként a társadalom alá került az elítélt, ha nem teljesítette a rehabilitációnak a hatóságok által olyan szívesen kínált feltételeit.
Nekünk kedvezett Isten, mert gyors letartóztatásunkkal megszabadultunk a fenyegetettség rémítő állapotából. De a le nem tartóztatottak egymást rémítették szűkölő félelmükben, és lelki öngyilkosságot jelentő aposztázishoz, Ötvenhat és a magyar sorsközösség megtagadásához folyamodtak – már a magukat „okosoknak” tartó, a „magyarságért még ezt is vállaló” gyáva haszonlesők, vagy csak egyszerűen egzisztenciájukban veszélyeztetett, eszményüket, hitüket vesztett szegény emberek. Ne feledjük, hogy az ötvenhetes aposztaták között ott volt le nem tartóztatott csoporttársunk, a feddhetetlen, becsületes Szabédi László is. Ő, a jámbor, naiv költő valószínűleg elhitte Németh Lászlónak, hogy megalkotandó művek érdekében, Galileiként meg kell alkudnia, ugyanis Szabédi ezt tette a hajdan jól, de akkor már szégyenletesen működő Bolyai Egyetem megtartásáért. Csak ennek kudarca után követte testi öngyilkosság a lelkit, mert nem tudta elviselni, hogy ő is oda állt a kalandorok őrültségét vinnyogók közé. Megtorlás volt hát 1957-1958-ban azoknak, akik annak hitték: Szabédinak kétszeres halál, nekünk, sorsunkat vállaló csoporttársainak Isten terveinek végrehajtói méltósága, magyar embertársaink javára. Már aki ezt hiszi, mert nyilvánvaló, hogy az aposztatáknak 1957-ről is, Szabédiről is merőben más a véleményük. Szerintük a magyarság megmentése érdekében egyenesen szent feladatot teljesítettek azok, akik Ötvenhatot minimalizálták, a szórványos, véletlenül egyidejű történeteket kalandorok őrültségének bagatellizálták, hogy (mint hajdanában Josephus Flavius) népünket a teljes kiirtástól megmentsék. Szabédi meggyőződéses kommunista volt, aki nem vállalhatott közösséget a „reakciós kalandorokkal”, de számára kiderült, hogy a bolsevikokkal való közösség nemzetárulás, és inkább a halált választotta, minthogy elárulja nemzetét.
Az aposztaták magyarázatát mi az 1944 óta többszörösen megunt, nagyon is átlátszó takarónak vettük (az is volt), az egész magatartást pedig egyszerűen a letartóztatástól való rettegés következményének. És bár sajnálatosnak vettük és magunk között legazembereztük őket, végeredményben megértéssel tértünk efelett napirendre. Ki gondolt volna akkor arra, hogy Ötvenhat megtagadása és a többi, az egész magyar hagyomány megatagadását vonja maga után – lévén pedig a nemzet elsősorban hagyományközösség, az aposztaták a magyarsággal való közösséget tagadták meg. Mivel pedig ezek a kétlábú, tollatlan (vagy éppen hogy tollas) lények a sajtó és katedra birtoklásával a tájékoztatás monopolistái voltak, az új erdélyi magyar értelmiség nemzettudata gyógyíthatatlanul eltorzult tevékenységük következtében. Hogy pedig a társadalom világnézeti-etikai alapszövete is elpusztíttassék, ugyanezek a dancsok tovább szajkózták az ifjúság fülébe azt a dőre materializmust, amelyről Ötvenhat után már mindenki tudta, hogy nihil, semmi vagy annál is kevesebb: negatívum. Hogy a jellemtelenség hasznát szemléletesebben bizonyítsák, a minden dzsingiszida deszpotizmust alulmúló (pozitív és negatív) személyi kultusz szolgáivá szegődtek. A mostani középnemzedéknek a nemzettudata után az embertudata is eltorzult, hiszen a jellemtelenség, a haszonleső megalkuvás nem eszményi tulajdonságok, eszmény nélkül pedig csak cinikus nihilista lehet valaki.
Hazudnék, ha azt mondanám most, hogy ezt mind előre láttuk. Csak a nyolcvanas években vettük észre, hogy még szótárral sem értjük egymás beszédét a fiatalokkal, holott mi az emberi szellem minden eddigi, sok évezredes megnyilvánulásának a nyelvén szólunk. De abban tévedtünk, hogy az 1957-es aposztáziát a félelem okozatának vettük, melyet elkövetői szépen-csendesen majd visszavonnak, hogy legalább a jövő nemzedék jobb premisszákkal indulhasson. Bizony nem vontak vissza semmit (sőt 1990 őszén, Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián…). Annyit hirdették a gyáva okosság üdvözítő voltát, amíg maguk is elhitték, és Hérosztrátosz-féle öntudatra kaptak. De árulásuk árulás maradt csupán: ők valósították meg a Nicolae Iorga hajdani álmát, az erdélyi magyar nemzettudat megsemmisítését. Az árulás bére azonban elmaradt: senkit és semmit meg nem mentettek a magyar értékek közül, csak saját magukat. Az pedig igazán nem érték!
A Securitate a hajdani inkvizíció módszereit alkalmazta abban is, hogy „ügyfeleit” bajbajutott szövetségesekként kezelte, akiknek a megmentését elsőrendű kötelességnek érzi. Fenyegetéseiket, minél borzalmasabbak voltak, annál ügyesebben csomagolták. A veréseket, kínzásokat pedig valamelyik buta beosztott vagy szemét besúgó számlájára írta az utána sajnálkozó főnök. A cél a letartóztatott vagy elítélt „beszervezése” volt, tehát – jogászilag – a Román Kommunista Párt hierarhiájának az elfogadása azzal, hogy önként a társadalmi piramis legaljára áll, azok közé az alpáriák közé, akikre az egész deszpotikus rendszer hordozásának súlya nehezedik. A szekusok szirénhangon fuvolázták: ne engedd a barátodat valami butaságba keveredni! Ha szólsz nekünk, mi majd vigyázunk rá. Mi nem büntetni akarunk, hanem elkerülni a társadalmi nyugtalanságot stb. A románoknak még elmondták a mindig ható mondatot: Minden románnak össze kell fogni a magyar gonoszsággal szemben. A magyaroknak pedig (1956 után): segítsen népét tisztázni a kalandorok őrültségében való részvétel vádja alól. A szövetségi dialógus lehetősége – bár mindenki tudta, hogy csak hazug lepel – annyira előnyös volt a vallatottak számára, hogy ezt tudtommal mindenki elfogadta – csak Kertész Gábor és Székely Bandi nem –, és ez a tárgyalás-beszélgetés színt adott a vallatásoknak. A túlnyomó többség nagyon vigyázott, nehogy valakinek ártson vele, inkább mindenkinek használjon információval. A szekusok tették magukat, hogy ennyivel is megelégszenek, hiszen ez is eredmény volt a nagy cél, az ellenzék elnémítása felé. De voltak, akik tényleg beálltak és társaikra júdáskodtak, sőt a leggaládabbak még provokációra és hazugságra, „hamis tanúbizonyságra” is vetemedtek. Nem volt cella besúgó nélkül, ezt mindenki tudta, de tudnia kellett különösen a közellenség magyaroknak.
Hogy kik álltak a Securitate szolgálatában, azt soha megtudni nem lehet, mert minden erre vonatkozó adat vagy dokumentum hamis vagy manipulált. Azonban az egyéni sorsa mindenkinek csaknem bizonyos alapot ad a visszakövetkeztetésre. Ez sajnos erősen vádol néhány ötvenhatos magyar elítéltet is, akiket a börtön után egykettőre rehabilitáltak, visszaengedték mestersége folytatására, még az annyira bizalmi területre is, mint a művelődési élet. Ki kell hangsúlyoznom, hogy ezek az átállók, bár elárulták Ötvenhatot, megtagadták a magyar sorsközösséget és közéleti tevékenységük egyértelműen magyarellenes volt, a már említett Varró János kivételével senki embertársuknak nem ártottak, sőt befolyásukkal sokakat segítettek egyéni érdekeik irányában. A börtönben is csak a reedukálásban vállalt aktivitásukkal ártottak rabtársaiknak.
Az 1964-es általános hazaengedés (nem volt amnesztia, mert nem mentesítette az elítéltet a hátralevő büntetés letöltése alól, csak ha külön feltételnek megfelelt) előtt minden elítéltet kihallgatásra vittek és felszólították, hogy kiszabadulása után „legyen a Szeku segítségére”. Aki vállalta, annak megígérték, hogy majd folytathatja képesítése szerinti foglalkozását, egyelőre beosztottként, de később főnök is lehet. Aki elutasította, az marad kényszermunkára és ne számítson jóindulatra. A cellába visszajött első felszólítottak persze elmondták az ajánlatot, és mindenki felkészülhetett a válaszra. Általános volt a vélemény, hogy a dialógus-viszony folytatását nem szabad megtagadni kereken, hanem mindenki lássa, hogy tud most kitérni a válasz elől, de még inkább később a szolgálattétel elől. A későbbi sorsán mindenkiről kiderült, ki mit vállalt, ki mit teljesített. Én nem számítottam arra, hogy engem is hazaengednek, nem készültem tehát feleletre. De engem is kihallgatásra vittek. Szilágyi Árpáddal várakoztunk sorsunkra. Neki is gyorsan elmondtam, amit a külvilággal közlendőnek tartottam, és hogy én milyen kitérő válaszra készülök. A Martinuzzi-kastély katakombái mögötti kis vallatófülkék egyikébe kísértek. Ha jól emlékszem, százados fogadott ott. Azzal kezdte, hogy hajlandók megbocsátani szörnyű bűnömet, a román haza elárulását. Mondtam, hogy én mindig csak a békességre törekedtem a magyarok és románok között. Ezen feldühödött (mindig minden vallatóm feldühödött és kiesett szerepéből, ha a magyar-román megbékélést említettem) és letolt, hogy hagyjam abba, mert különben…. Éppen rátért, hogy mit szándékozom tenni kiszabadulásom után, hajlandó vagyok-e nekik segíteni, és én készültem a válasszal, hogy „hogy a kutyát sem lehet kiherélése helyére visszakecsegtetni” stb., amikor főnökféléje beszólt az ajtón hozzám: „Ce-i, Dobai?” (Mi van, Dobai?), az okítómhoz pedig „Lasă asta!” (Hagyd ezt!), és visszavittek a börtöncellába. Ezután, persze, nem is gondoltam a szabadulásra, és minden indulótól rendesen elköszöntem, mert nekem benn kell maradnom. Nem mondom, hogy víg lettem volna, de nem is aggodalmaskodtam: nekem végig kell vinnem! Annakidején a dési börtön tbc-kórtermében rendesen megvitattuk a magyar-román megbékélés esélyeit és a mi perügyünket. Iunian Nicu nagyon kedves rabtársam mondta ki a tréfás szentenciát: A románoknak annál jobb, ha te minél hamarabb szabadulsz, de a magyaroknak az, ha minél későbben! Annál inkább meglepett, amikor mégis hazaérkeztem.
Az egyéves börtönbeli átnevelés után, meg az elengedtetésünkkor elhangzott fenyegetések után (még arra is írásban kellett magunkat köteleznünk, hogy soha senkinek nem beszélünk a velünk történtekről és senkivel nem keresünk kapcsolatot) nem volt meglepetés a kinti hatóságok hűvös fogadtatása. De akkor, 1964 augusztusában még udvariasak voltak és tényleg igyekeztek mindenkit munkába helyezni, ha nem is a szakmájukba, de írnoknak valami kisebb termelési aktivista mellé. Októberre azonban kiderült, hogy a közvélemény egyáltalán nem fogad be bennünket hősökként, sőt még általános örömmel sem, mire aztán a hatóságok is levetették a kesztyűt a velünk bánó kezükről.
Igen, amit Szabó Dezső megírt volt a Feltámadás Makucskán-ban – ki hitte volna? – rajtunk beteljesedett. Az elítéltek helyét a társadalomban elfoglalták azok, akik csak pártsegítséggel remélhették, hogy egyáltalán szóba jöhetnek valamilyen állás vonatkozásában. Ezek és ezek rokonai valóságos védszövetségbe tömörültek ellenünk. Ne feledjük el, hogy Erdélyben döntő súlya van az óromániai társadalom meghatározó rendszerének, a polonikárságnak (közhatalmat magánérdekből szolgáló tisztviselő), amelyek nálunk való tagozatát alkották a magyar kollaboránsok és 57-es aposztaták. Habár ezek lélekszáma az egész társadalomhoz viszonyítva elenyészően csekély volt, mivel minden hatalom, befolyás és szólásmandátum az ő kezükben volt, teljes értékű támogatást adhattak a román kommu-soviniszta rendszernek a mi diszkriminációnk, deklasszálásunk, a társadalmi piramis alá szoríttatásunk tekintetében. Az államnak könnyű volt a dolga: alkalmazta reánk is azt a rendelkezést, hogy „büntetett előéletű, értéket nem kezelhet!” – csak ha ez alól esetenként felmentést kap. Ezzel a sok ezer erdélyi magyar politikai fogoly otthon folytatta (éhbérért) a fegyintézetben kezdett kényszermunkáját, besoroltatva a társadalmi hierarhiában közvetlenül a kulákok, deportáltak, vagy a kényszermunkáról régebben hazatértek mögé. Sem velem, sem csoporttársaimmal szemben soha fel nem oldották ezt a tilalmat. Tudósaink, professzoraink, tanáraink nemhogy katedrához vagy doktori címhez nem juthattak, de még könyvtárba sem tehették be a lábukat. (Engem a képügynökségtől és az antikváriumi könyvkezeléstől is eltiltottak.) Mivel ekkorra a Református Egyházkerület is az ateista deszpotizmus kezébe került, oda helyezett embereik valósággal versenyt stréberkedtek ellenünk, az Egyház ellenségeinek szolgálatában. (És most vannak, akik felszólítanak minket, akik a deszpotizmus üldözöttjei voltunk, hogy tartsunk bűnbánatot hajdani üldözőink helyett!) Persze mi nem azonosítjuk egyházunkat senki fia tekergőkkel. Annál is inkább, mert gyülekezeteink és a Krisztus hűségén maradottak (egyházunk mellőzött legkiválóbbjai) igaz, természetes szeretettel fogadtak (még akkor állami jóváhagyáshoz nem kötött presbiteri székünket is visszakaptuk.) Ez pedig azt jelentette, hogy mi nem lettünk kitaszítottjai az erdélyi magyar sorsüldözött, de szívmelengetően testvéri-közösségi társadalomnak, mint minden kollaboráns, aposztata és átálló magyar polonikár, minél magasabbra emelkedett a deszpotizmus hierarhiájában, annál inkább.
Az élet azonban ment tovább. Elöregedtek, majd rendre meghaltak az 1948 előtti idők szereplői, tanúi. Az 1956-57-esek is megritkultak, mindkét oldalról jövők. Új nemzedék nőtt fel, akik ártatlannak születtek ugyan, nem is kényszerültek övéik elleni bűnökre, de a nagyon szigorúan megkövetelt, következetes ateista (cinikus nihilista) nevelés áldozatai lettek. Isten különös kegyelméből mégsem lettek a rendszer janicsárjai, mellyé minden erejükkel formálni akarták őket kollaboráns, aposztata világnézetű nevelőik: írók, professzorok, tanárok, de – nagyon kevés kivétellel – tudatlanok, neveletlenek és – ami a legfájdalmasabb – világnézetileg közönyösek lettek. De hogy az atyák vétkét a fiakon senki soha számon ne kérhesse, maga az ateista rendszer gondoskodott az isteni parancs érvényesüléséről azzal, hogy az árulók, aktivisták, szekusok, szerkesztők és más kollaboránsok – akiknek annakidején szörnyű tettekkel (csak ritkán volt elég írásokkal és szavakkal) kellett rendszerhűségüket (többször is) igazolni – gyermekeitől még a közönséges halandók gyermekei számára végig előírt reverzálist sem követelték meg iskolai vagy társadalmi haladásuk állomásain. Ezekkel szemben érvényesült hát legkevésbé az egész közép-európai társadalmat megnyomorító kontraszelekció. Ezért vannak kiváló értelmiségieink a második (és következő) nemzedékből, olyanok, akik erkölcsileg is épek maradhattak. És éppen erkölcsiségük számunkra is kötelező tisztelete miatt, el kell fogadnunk ezek részéről galád apáik minden eszközzel való pártolását. Hogy ez megnehezíti társadalmunk gyógyulását, az tény. Csökkentheti, de nem bagatellizálhatja afeletti örömünket, hogy mégis van értékes, értelmes és erkölcsileg feddhetetlen, fiatal értelmiségünk, ha súlyos körülményeink miatt kevés eséllyel indulhat is a nemzetközi versenyben. Hogy pedig Erdélyt csaknem teljes létszámban elhagyta az aktív magyar értelmiség – az egyértelműen sajnálatos és rajtunk kívülálló okai vannak.
Közben eltelének a keleti Leviatánnak a Föld negyedrésze feletti hatalmának napjai, de azok, akiktől hatalmát kapta volt, elvonulását is nagylelkűen honorálták: a közép-európai államokat rodéziásították a Szovjetunió kedvéért. Ez nemcsak büntetlenséget biztosított a kommu-soviniszta deszpotizmus szolgálatában elkövetett bűntettekért, még nyomozni sem lett szabad utánuk. Nem került hát sor Domnu Genatnak Nagy Józsi melletti tanúskodására, hanem árulása béreként kapott társadalmi pozíciója mellett mindegyik megtarthatta bűntettével szerzett zsákmányát is, törvényes örökösödési joggal. Ugyanez történt nemzetközi viszonylatban is, a magyarság tehát ugyanolyan deklasszált maradt, mint mi, egyének. A közhatalmat visszaadták egy olyanszerű koalíciónak, mint amilyentől 1948-ban elvették volt. A felügyeletet a Szövetséges Ellenőrző Bizottság helyett most az alkotmánybíróságnak nevezett testületre ruházták (alkotmánynak nevezték ugyanis a Rodézia-kapitulációkat tartalmazó, az állami függetlenséget körülhatároló rendelkezések okmányát). A helyzet különben is kísértetiesen hasonlít az 1945-48-as időkére. Még a domináns nagyhatalmat is ugyanúgy szolgálja az országgal szemben ugyanaz az erőszakos kisebbség. Hogy ez most nem kommunistának, hanem liberálisnak mondja magát, az nem teszi demokratává, hiszen éppen úgy harcot vív a parlamenti demokrácia, a többségi uralom ellen, mint Nagy Mesterük, a polgári radikális Jászi Oszkár tette volt. Különbség azért van, méghozzá óriási: a nyugati szabadelvű demokráciának és a mögötte álló nagyhatalmaknak most őszinte híve a társadalom túlnyomó többsége, ami egyáltalán nem állott fenn annakidején a Szovjetunió viszonylatában. Így van ez Magyarországon, de Romániában csak áhítozunk utána. Az erdélyi magyarság számára még többpárti koalíció sem jött, egyszerűen megmaradt a (kommu-soviniszta színezetű) egypártrendszer, amely még szólásjogot is csak a kommunista deszpotizmus hajdani kiszolgálóinak ad. (Egy Kántor Lajos nevű kolozsvári újságíró a helyi Szabadságban, 1990. január 4-én írja, hogy a „tiszták hallgassanak”, mert szavuk csak azoknak lehet, akik a zsarnokság szolgálatából idejében az üldözöttek oldalára álltak. Hogy mi, a zsarnokság üldözöttjei hogy állhatnánk át? – azt elfelejti megírni. És ennek az embernek még érettségije is van!) Bármennyire hihetetlen, a romániai magyar politikai életben a kommunizmus egyetlen ellenzékének sincs helye. Még nekem, magamnak sem, aki az erdélyi magyarság egyetlen független jogásza (nemzetiségi és nemzetközi jogásza) vagyok, amellett, hogy a legnagyobb romániai magyar politikai per fővádlottjaként ítéltettem el annak idején. Nincs olyan romániai sajtószerv, amely írásomat közölni merné, de ez az anyaországiakra is átragadt. Az én nevem ugyanis az erdélyi kérdés békés, megegyezéses megoldásához kötődött, a szovjet utódlás liberalizációs kapitulációi között viszont ott szerepel a nemzetek közötti vitás kérdések nem-feszegetése. Egyszerűbb hát egészen elfogadni a román kommu-soviniszták véleményét, miszerint erdélyi kérdés nem létezik.
Hosszú és számunkra keserves út vezetett eddig. Bármilyen kellemetlen, meg kell mondanunk, hogy a folyamat Németh László csonkamagyar meggyőződéséből indult, ez pedig 20. századi legnagyobb magyar gondolkodónk egészségtelen feminoid (Szabó Dezső kifejezése) természetéből fakad. Kisebbrendűségi komplexusában értéktelennek tartja mindazt, ami reá, magára volna jellemző: a férfit, a magyart, a reformátust és mindenek fölé becsül mindent, ami ezzel ellentétes, pl. ami román. (Ezt elsősorban Németh Lászlót tisztelő román értelmiségiek – pl. Petre Ţuţea filozófus – tartották nevetségesen együgyűnek egy zseni részéről.) Ez lehet nevetséges az idegennek, lehet különcködés az anyaországiak számára (sőt, Németh László kultikus hívei számára lehet rosszindulatú rágalom), de a mi számunkra, erdélyi magyarok számára gyászos hatású csapás. Ugyanis nemcsak lovat ad az (egészen más okból) hasonlóan román felsőbbrendűséget hangoztató erdélyi magyar kollaboránsok alá, hanem – lelkes megértést ezeknél találva – személyes barátaivá fogadta ezeket, és így helyet szerzett a magyar művelődési életben és általában a magyar társadalomban azoknak, akiket az erdélyi magyar közvélemény árulóként kiközösített. Németh László nyomában jött e barátkozásban az erdélyi magyarság legjobb, legtisztább és legnaivabb barátja, Illyés Gyula, majd Csoóri Sándor és mások. És ezekből állt elő a Kántor Lajos által kimondott képtelenség: Nem az üldözők (és segítőik) kell átálljanak az üldözöttek oldalára, hanem az üldözöttek kell elálljanak maguk mellől, vagy … – immár magam is belezavarodom a mondókámba. Tagadjuk meg most Ötvenhatot, nyilvánítsuk kalandok örültségének mi is, akik akkoriban semmiféle kínzásra, fenyegetésre nem voltunk erre hajlandók? Jelentsük ki magunktól, hogy dilis hülyék voltunk, amikor a magyarság és az emberiség erényeinek (erkölcsi) győzelmében hittünk és irigyeljük elhalt (sok ezer, többszázezer) sorstársunkat, hogy nem kellett megérniük (a magyarság és az emberiség részéről) ezt az iszonyú megaláztatást? Nem, kérem szépen, mert sem a magyarság, sem az emberiség nem alázott meg senkit – még kevésbé minket. De a politikának vannak ilyen groteszk figurái, különösen olyan hanyatló válságos történelmi korszakban, mint a miénk. Mert éppen Ötvenhat villantotta fel egy pillanatra az emberiség szebb jövendőjének, a tényleges testvériségnek a lehetőségét. Mi tehát aposztázia helyett konfirmáljuk Ötvenhat és minden értékes magyar hagyomány iránti elkötelezettségünket és megtagadunk minden közösséget történelmünk meghamisítóival.
A Helszinki Folyamat indulásakor arra gondoltunk, hogy Oroszország élére áll az emberiség békevágya teljesítésének és Helszinkit Jalta konzerválása helyett annak felszámolására fordítja. Persze az orosz érdekek primátusának biztosításával, hiszen erre minden lehetősége megvolt. Ha Oroszország a szkítiai népplazmát most becsületes méltányossággal nemzetekre osztja, és a Wesselényi-elvnek megfelelően, független nemzetállamok sorában hazát ad mindegyiknek, nemcsak az egész emberiség rokonszenvét hódította volna el Amerikától, de megteremtette volna azt, ami a németeknek nem sikerült: a nemzeti birodalmat, mégpedig nagyobbat, hatalmasabbat, mint amilyent eddig a történelem ismert. Erre minden esélye megvolt. A nemzetiségi problémától szabadulva minden erejével a belső társadalom építéséhez láthatott volna, amelyhez itt volt a Nagy Imre receptje. Ez lehetővé tette volna, hogy az emberiség 20. századi nagy kísérletei: a szocializmus három-négy féle kipróbált (csődöt mondott) változatának egy szabad szintézise szabja meg a kapitalista gazdálkodás versenyszabályait. Oroszország azonban nem élt az alkalommal. Nem is élhetett, mert nem volt hozzá alkalmas társadalma, ennek neveléséhez pedig alkalmas embere. Reformokhoz pedig emberek, „kiművelt emberfők” kellenek. Ez pedig nemcsak Oroszországban, de a legfejlettebb szovjet birodalmi területeken, így Magyarországon is hiánycikk volt és maradt.
Az 1848 előtti reformkorszakban 15 magyar főiskola gondoskodott arról, hogy a legkisebb megyei hivatalra is szakképzett ember jusson, nemcsak magánjogi, közjogi, közigazgatási, politikai, de közgazdasági, valamint (katonai és diplomáciai) honvédelemi tekintetben is. A sok alkotmányjogi vita úgy átjárta a társadalmat, hogy „egy magyar csizmadia közjogi tudománya fölülmúlta bármelyik francia professzorét”. A marxizmus azonban még a vallásnál is nagyobb ellenségnek tartotta a jogot, és a vallást művelő klérust megtörte, de a jogászokat kiirtotta. Odalett egyetlen, valós alappal rendelkező, nemzeti büszkeségünk-erényünk, a magyar jogászat, a magyar jogászi gondolkozás. (Új törvényszövegek fogalmazásánál segédkeztem Magyarországon. Megdöbbentő volt, hogy jogi diplomás, magas értelmi és szellemi szintű emberek még a legáltalánosabb jogelveket sem ismerik. Hogy észlelhetnék ezek a társadalom spontán szabályosságait, hogy a jog fogalmához egyáltalán hozzáférhessenek!) Olyan kevés magyar jogász maradt és ezek szava annyira elvész a laikusok ordítozása között, hogy ne feledjük, annak idején Kölcseyn kezdve, Deákon, Eötvösön, Kossuthon folytatva Batthyányig és Rottenbillerig mindenki jogász volt, akik egész környezetüket is jogásszá tették – egyszerűen nincs megfelelő élcsoportja az új reformkorszaknak. Ami van, az nem megfelelő. A deszpotizmus olyan szigorúan vette a kontraszelekciót, hogy megakadályozta ellenzéki értelmiség kialakulását – vagy nagyon késleltette. A liberalizálódás legfőbb igénylői, akik az elégedetlenek élére álltak – micsoda paradoxon! – a deszpotikus rendszer elkényeztetettjei, a kommunista hierarhia felsőpolcain basáskodó, általánosan utált aktivisták gyermekei voltak. Ők tényleg igazolták a materialista tanításokat: minden anyagival bőven el voltak látva, hát természetes volt az igényük, hogy javaikat, lehetőségeiket szabadon élvezhessék, szabadon élhessenek (erkölcsi korlátozás nélkül) anyagi-testi gyönyöreiknek. Ezeknek a kommunistából nihilistává kiábrándult aranyifjaknak arra is volt alkalmuk (útlevelük és valutájuk), hogy a „szabad” világot megismerjék, mármint annak hedonista fonákját. De ez van, ezt kell szeretni. És mi szeretjük is őket, hiszen náluk nélkül még el sem indulhattunk volna. A baj legfőbb oka nem az, hogy ez az „élgárda” sem erkölcsileg, sem szellemileg nem alkalmas a vezető szerepre, hanem inkább az, hogy a társadalom egyáltalán nem, vagy csak alig akar utánuk indulni. A velük szembeni bizalmatlanságot csak növeli az, ha az őket édes tejével felnevelő kommunista rendszert szidják, a szociális bajokról és a szabadságról demagógoskodnak.
A deszpotikus rendszer társadalmi hierarhiája olyan, mint a csúcsára állított, felfordított gúla, amelyet csak a kényszer tarthat – mert erkölcsi alapja nincs. Erkölcs nélkül pedig nincs cél, nincs eszmény, amelynek megvalósítására törekedni érdemes volna. Ötvenhat alkalmas alap lehetett volna eme kérdés megoldására, de Nyugat kételkedő bizalmatlansággal, értetlenül nézi most is Ötvenhatot, és a magyar liberálisok – akiknek ez elsőrendű kötelességük volna, alkalmasok is erre, és a világ hálásan is fogadná ez irányú tevékenységüket – nem akarják a világ közvéleményét híven tájékoztatni. Megzavarja őket az aposztaták véleménye („kalandorok őrültsége”), elbátortalanítja őket Ötvenhatnak a nyers kapitalizmust elutasító, a nyugatiak számára is megszívlelendő, szociális tartalma? Vagy talán nem akarják apáik politikáját elítélni? Mindegy, az eredmény az, hogy a szabad világ közvéleménye tájékozatlan marad Ötvenhat, Magyarország és Közép-Európa kérdései tekintetében – és ez már végzetes baj!
Mire én magyarországi útlevélhez jutottam, az erdélyi aposztata magyar kollaboránsok már mind learatták és zsákjukba gyűjtötték anyaországi testvéreink sokat próbált szegény népünk iránti szeretetének minden megnyilvánulás-virágát, anyagi és társadalmi segítség-termését. Az a kisebb baj volt, hogy a raboknak szánt segítség a smasszereké lett. Nagyobb baj az, hogy becsapták az őket szeretőket, hazugsággal csalták ki az atyai áldást. Mintha szivárvány volna a trianoni határ felett, annyira átváltozik, aki ott átmegy. Itt magyarságát megtagadó, annak hagyományát szóban, írásban, tettben meggyalázó, népünket sanyargó elnyomókat szolgaian ellenünk segítő, gyáva haszonleső dancs volt, átérkezve „sokat szenvedett, de népe mellett tántoríthatatlanul kitartó, a székely sors felett azonnal sírva fakadó, üldözött magyar értelmiségi, népének hűséges, bátor szószólója” lesz. Bolond az a koldus, aki arról koldul, amiért alamizsnára nem számíthat – itt is csak az utolsó tételt kifogásolom. Ezt az utolsó lehetőséget is elvették az erdélyi magyarságtól, hogy helyzetéről a világot tájékoztathassa. Mert ezek a „szószólók” negyvennégy ősze óta most is csak azt hajtogatják, amit a román kommu-soviniszta párt annakidején nekik leckéül feladott, hogy erdélyi kérdés nincs, a románság boldogan testvériesül a magyarsággal, az erdélyi magyarság jövője, identitása, mindene biztosítva lesz, ha a magyar kollaboránsok néhány (tényleg) szerény egyéni kívánságát teljesítik. És persze a régi nóta: európai integráció, a légiesített határok változhatatlansága – és ellenségeink egyéb szövege. Mire én és a hozzám hasonló – a néhány száz kollaboráns leszámítása után – kétmilliónyi erdélyi magyar az Anyaországba mehetett, ott már a számunkra készített sok szerető szív minden melegénél mások melegedtek, a mi panaszunk meghallására nyitott minden fülbe mások suttogtak szép sírva vigadó meséket, amit szívesen hallgat mindenki, nem mint a mi kiábrándító, súlyos áldozatvállalást igénylő és sürgető panaszainkat. Hogy minket „áskálódó, békebontó, szélsőséges, egységrontó, őrült, gyűlölködő, nacionalista, reakciós” és minden más hasonlónak titulálnak, az csak ráadás Ötvenhat következetes megtagadására.
Nem voltam én olyan mindentudó, hogy mindezt átláttam volna. Csak észleltem, hogy az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában Illyés Elemérnek olyan Erdély története jelent meg, melyet a Securitate fogalmazhatott, hogy a Szabad Európa Rádió következetesen úgy szól, mintha minden erdélyi magyar ortodox kommunista volna, hogy Nemeskürty István – annyi kitűnő mű szerzője – valósággal ellenünk jelentetett meg kötetet, hogy egyik gyalázatos hóhérunk, a kommu-soviniszta „magyar” szervezet elnöke Budapestre szégyentelenkedett menni gyógykezelésre, és ott elhalálozván „az erdélyi magyarság mártírjaként” hivatalos dísztemetést kapott stb. – de minderről azt véltem, hogy hiteles információ hiánya miatt van így. Ezért, és mert ott mindenki erre biztatott és kért, hazajövetelem után egymásután szerkesztettem és gyűjtöttem a dokumentumokat, szamizdat cikkeket, és küldtem ki a magyarországi liberális ellenzékhez, Szabad Európához, Külügyminisztériumhoz, tudományos intézetekhez és az erdélyi szamizdat szerkesztőségéhez. Akár a Főkonzulátus, akár a Nagykövetség, akár bizalmas futár vitte, minden cigányútra szaladt, mert mindegyik címzett azt állította, hogy nem kapott semmit. (Csak a szamizdat dolga tisztázódott: csak tette magát szamizdatnak, mert cégéres erdélyi kollaboránsok csinálták, olyan tartalommal, amely nyíltan is megjelenhetett volna Romániában. Az általam továbbított cikkek tehát nem szolgáltak egyébre, mint ellenségeinknek tájékoztatására a mi céljaink felől.)
A proletárdiktatúra megszüntetésének előkészítéséhez idejében hozzákezdett a Szeku. Hozzám görög katolikus és jehovista jóembereim közvetítették a tapogatózást 1988 vége felé. Akkor már magyar látogatóim is felszaporodtak, hiszen – bármennyire is halálra hallgatott az erdélyi „magyar” sajtó és a kollaboránsok – sokan akarták velem megbeszélni a helyzetet és a teendőket. Akkor én már hatvanöt éves, beteg öregember létemre nem vállalhattam semmi aktív szerepet egy politikai fordulat esetére. (Buza László is arra intett, hogy a jogász tartsa távol magát a politikától, mert a nőgyógyászhoz nem illik pácienseivel való szerelmeskedés. Hogy ezzel századunk legprecízebben fogalmazó magyarja sem az orvosokat, sem a politikusokat, sem a szerelmet, sem a politikát, még kevésbé a jogot nem akarta lebecsülni, hanem a tudomány tiszta imperatívuszát tartotta összeférhetetlennek a mindennapi élet elkerülhetetlen megalkuvásával, azt az a tény igazolja, hogy ezeket Buza László előttem volt kedves tanítványa, a kiváló jogász és feddhetetlen közéleti férfiúval, Bibó Istvánnal kapcsolatban mondta.) Visszavonultam hát a „tanácsadói karba”, megígérvén, hogy jogi politikatudományi és bármi másféle tanáccsal szolgálok mindenkit, aki hozzám fordul. A nemzetiségi közügyekben csak mint a megalakítandó Erdélyi Magyar Tanácsnak az Egyház részéről való tagja ígértem részvételt. Ezt az elhatározásomat nem bántam meg, azóta is tartom. Sőt, a Református Egyháznak is több gondja-baja hárul reám, mint amennyi ellátására energiámból futja.
Iszonyú csalódást hozott az erdélyi magyarságnak 1989 decembere, a proletárdiktatúra megszűnése: nem vártuk mi reményeink beteljesülését, legfeljebb egy pici májusi esőt reményeink kivirulásához. De májusi eső helyett fagyot kaptunk és – hetven esztendő óta először – olyan éjsötétre borult felettünk az égbolt, hogy azt sem tudtuk, melyik irányból várhatjuk a pirkadatot. Tudtuk mi, nem alkalmasak az idők az általános rendezésre, de most ipso iure hatályba lépnek az emberi jogok és a sorsunk felett hozott sok nemzetközi jogszabály: lélegzethez jutunk. Nem vártuk mi akkor Kertész Gábor áldozatának az eredményét, csak annyit, hogy megmondhassuk: hoztak népünkért ilyen áldozatot. Nem kívántuk, hogy Weisz Laci csináltasson fogsort Sipos János bányásznak, sem „helyet számára az ország tanácsában” – ez ellen ő tiltakozott volna a legjobban – csak annyit, hívják el a siposjánosokat néhány gyűlésre, deklasszálásukat névsoruk felolvasásával és egy kis tapssal szüntessék meg. Ehelyett addigi üldözői, gyötrői, kínzói, felügyelői szószólója kusst mond nekik: A tiszták hallgassanak. Csoda-e, hogy a hetven éves babiloni fogságot és annak felsorolhatatlan próbáját kiállott magyarok most kétségbeestek és mind elvándorlásról kezdtek tervezgetni?
Hogy a Rodézia-kapitulációk alapján felállított Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek milyen kevés köze volt hozzánk, az abban is megnyilvánult, hogy semmit nem észleltek vezetői – különben is: távlattalan, gyalog emberek – közösségünk lelki állapotából. Mikor azt kértem, hogy ne blamálják népünket régi, cégéres bűnözőként üldözendő kommunistákkal, hiszen van elég fiatal, akik nem is kompromittálhatták magukat – szavamnak nem volt foganatja, mert hiszen én is tiszta voltam. Csak Isten terveiből lehetne megtudni, milyen roppant feladatok jövendő elvégzésére készíti elő ezekkel az erdélyi magyarságot. Hiszen még Lengyelországban is megengedték, hogy a parlament fele része ne legyen kommunista, de az erdélyi magyaroknak ennyit sem.
A romániai fene-tudja-milyen deszpotizmus megszűnte után a magyar közélet és a politikai pártok nagyon sok kiválósága tisztelt meg látogatásával. Azért kerestek fel engem is (még akkor), hogy több oldalról tájékozódva, lehetőleg hiteles képet kapjanak Erdélyről. Nyilvánvaló, hogy minden kérdezőnek igyekeztem a legjobb tudásom szerint feleletet adni. A kérdések az erdélyi magyarság jogai körül forogtak, és feleleteimben tiszteletben tartottam az erdélyi elítéltek üzenetének azt a tételét, hogy Magyarország ne áldozzon és ne kockáztasson sem gazdasági, sem politikai, sem erkölcsi erőt miérettünk, mert mirajtunk nem ez, hanem Magyarország minden téren való megerősödése és ennek folytán a tekintélye segít. A mi jogaink nemzetközi szerződésekbe vannak foglalva – talán csak a jogi személyek nemzetisége vár még nemzetközi jogi megállapításra. Magyarország, mint aláíró fél érdekelt eme rendelkezések végrehajtásában, és erre felhívhatja az aláíró nagyhatalmak figyelmét. A trianoni szerződés jó is lesz kezdetnek: az akkor román uralom alá kerültek (és leszármazottaik) állampolgári jogai azóta sem biztosítottak. De nem tartják tiszteletben a mi repatriális („hazába költöző”) jogunkat sem, mert Románia nem kártalanítja a távozókat, és Magyarország sem optánsként, hanem Vaníliából szalasztott menekültként kezeli a mieinket. Jó-jó, tudjuk, a „nemzetközi közvélemény nem fogad most megértéssel revíziós igények feletti vitákat”, de azt is tudjuk, hogy a revíziós igények maguktól támadnak fel a nemzetközi jogi kötelezettségek be nem tartása esetén. A magyarságnak létérdeke a románsággal való megbékélés, melynek még a lehetőségét is kizárja annak a tagadása, hogy egyáltalán harc folyik ellenünk. Meg kell győzni a világ közvéleményét arról, hogy a fegyveres kényszer ingatag alapot ad a biztonságnak. Hogy a határokat nem a kényszer állandósítja, hanem annak a feszültségnek a megszüntetése, amely a nemzetek közötti kérdések megoldatlanságából ered. A vitás kérdéseket megoldani kell és nem elhallgatni, a megoldásnak viszont egyetlen módja a méltányosság, mindkét fél számára azonos mérték alkalmazása, a vitás felek kölcsönös engedménye. Ezt semmiféle szofista mellébeszéléssel érvénytelenné tenni nem lehet. (Azóta itt van a végzetesen-véresen igazoló jugoszláv példa: aki két évvel ezelőtt még azt mondta, hogy az integráció és az átjárható határok mozdíthatatlansága megoldhat nemzetek közötti vitákat, az akkor még lehetett csak tudatlan. De aki ma ezt állítja, az már (cinikus) gonosz is, hiszen Jugoszlávia egységes volt, belső határai nemhogy átjárhatók voltak, de valójában hiányoztak is, a külsőket (és az egységet) garantálta a Föld legerősebb hadereje – és mégis tömegmészárlás folyik ott, méghozzá egy nyelven beszélők között.) Ha a világnak kedves a béke és a (politikai, gazdasági, társadalmi) stabilitás, Magyarország mellé kell állnia, mert a világbéke stabilitásának Közép-Európában van az Akhilles-sarka, biztosításának kulcsa pedig a nagyon gyenge Magyarországéban. Ezeket azóta is (és egyebeket is) felelevenítem anyaországi látogatásaim alkalmával, az éppen aktuális belpolitikai, vagy világeseményekhez időzítve mondanivalómat.
Kollaboránsaink irigy, féltékeny ügyeskedése persona non grata-vá tett Magyar Hazám hivatalosai számára, szörnyen eltúlozva személyem fontosságát. Tudom, hogy ez Isten akarata nélkül nem lehet, tehát megnyugszom benne. De sem ez, sem semmi egyéb nem oldhat fel őrállói kötelességem alól, amelyre engem (is) Isten törvénye kötelez. Ha az őrálló látja a veszélyt, és figyelmezteti népét, megmenti az ő lelkét, ha népe nem is hallgatott rá és elveszett. De ha az őrálló látja a közelgő veszélyt, de nem figyelmezteti népét és a nép elvész, az egész nép vesztéért ő felel! Időről-időre hát felkeresem azokat, akiktől ügyeink előmozdítását remélhetem (vagy ha nem is remélhetem), akik segítsége szükségesnek látszik. Előfordul az is, hogy okvetetlenkedő, vén manuszként jól megvárakoztatnak, vagy komikus ósdi vidékinek, afféle Peleskei Nótáriusnak néznek és kezelnek. De ez ritka, mert akik ismernek, saját személyük és hivataluk tisztességét becsülik meg az én reverenciális fogadásommal. (Újabban ezt megkönnyítem a számukra azzal, hogy erdélyi református főgondnokként jelentkezem, és ez kisegíti protokollgondjaikból azokat is, akik (nagyon sokan) nem tudják, hogy ez az erdélyi magyarság legnagyobb társadalmi méltósága. Megszoktam, hogy prófétaként fogadnak és hallgatnak meg, szent őrültként. Van, aki bosszúsan hallgat, mert elismeri magában, hogy ennek az őrültnek teljesen igaza van, de ez az igazság nincs ínyére. A másik azon tanakodik magában, hogy védje ki szavaim igazát. Mások ismét azt latolgatják, hogy fordíthatnák az egészet pártjuk hasznára, de még többen azt, hogy miként árthatnának vele az ellenpártnak. De vannak, akik ha nem is örömmel, de szívesen veszik tájékoztatásaimat és megpróbálják értékesíteni is. Persze, mindez csak a döntéshozó hatalmasságokkal van így, mert – és ezt minden alkalommal tapasztalom – a magyar értelmiség legjobbjai mindent úgy éreznek és látnak, mint én. Ezek lelkesen bátorítanak egy-egy nehéznek tűnő misszióm előtt.
Az Üzenetnek megfelelően igyekeztem Magyarországnak javára, erősítésére és hasznára lenni. Versenyképtelenül gazdasági csatát kell vívnia a szabadpiacon a világ legerősebbjeivel. Ha nem akar Banánia lenni – mert a külföldi lobbik szolgálatában álló ellenzékieknek, tehát a komoly, elvi ellenzékiekkel szemben az ellenzéki pártok kicsi, de nagyszájú, civilizálatlan, szélsőséges részének kormányellenes, destruktív-obstruktív tevékenysége ezt célozza – olyan erélyes, eszélyes és következetes politikát kell folytatnia, amelyre csak vitathatatlan tekintélyű törvényes kormány képes. Ellenzékre persze nagy szükség van, de az legyen konstruktív, azaz ne csak azt fújja, mi a helytelen, hanem bírálatához csatoljon pozitív alternatívát, mi a konkrét teendő? Aki a törvényes kormány ellen áskálódik, az ország közhatalma ellen cselekszik, és éppen úgy hazaáruló, mint Rákosiék voltak. Aki a liberális demokrácia ellen vét, nemzetünk legértékesebb hagyományait, magyar identitásunk gerincét veszi semmibe. A keresztyénség győztes ugyan a társadalmi harcban, de annyira megfáradt, hogy szervei: az egyházak nem képesek egyedül a világ népeivel való aktív kapcsolattartásra. Ez a feladat a magyar liberálisokra hárul, ezért nagyon meg kell becsülni a valódiakat, és feltétlenül bírniuk kell a nemzet bizalmát. (Kár, hogy az átabotában alakult politikai pártok mindegyikében másodrangú a befolyásuk.) Magyarország legyen a kozmopoliták paradicsoma, de a politikában nincs helyük. (Amerikában azt sem szabad nyomozni, hány nevet visel az ember egyszerre, de választáson csak akkor van esélye, ha ükanyái becenevét is közzéteszi, ha már a nagyapja is ismert gyülekezeti zsoltárénekes volt, és sem vagyonbukott, sem házasságtörő nem volt a családjában.) A magyaroknak a zsidók (akár magyar, akár cionista vagy egyéb identitásúak) természetes szövetségesei, és mi őnékik, mert valós érdekeink azonosak. Így tekintsünk hát egymásra! A nagy cél, az európai integráció, az Európai Nemzetállamok Keresztyén Közössége, amely a történelemben Európát és a földi művelődés legfelső szintjét jelenti, feltétlenül megvalósítandó, hiszen ez nem is cél, hanem csak eszköz az emberiség jövendő boldogulására. A megbékélés szent kötelességünk és életérdekünk, de megbékélés csak méltányosság alapján lehet. Nemzetközi szerződést nem kötök senkivel, míg a másik fél előbb szerződött kötelezettségeit nem teljesíti. Nem szabad egyetlen forrásból eredő információk alapján dönteni – különösen, ha az annyira kifogásolható erkölcsileg, mint az RMDSZ –, sem jó hadvezér, sem jó vállalkozó nem indul el többszörösen leellenőrzött realitású tájékozódás előtt. A társadalmi béke, a demokrácia védelme érdekében mindent meg kell tenni az erőszakos kisebbség hatalmának és befolyásának az őt megillető arányra szorításában, amit törvényes eszközökkel lehet. Ne csodálkozzunk, ha az emberek arcátlanságnak mondják a társadalom huszadrészét kitevő ateisták viselkedését! Az ateisták sorakozzanak be az arányszámuknak megfelelő helyre, a vallásfelekezetek közé! A jövő nemzedéket csak a mindenkori divattól, a változó közhatalomtól független autonóm testület nevelheti, és ezek sorában az egyház az első. És sok mindent szóba hoztam, ahogy a körülmények indokolták. (E beszélgetések mostani írásba rögzítése éppen azokra volna kompromittáló, akik magukévá tették azokat – tehát nem szabad ezeket emlegetni!) Javaslataim nagy részét megvalósították, így tehát a magyarság legbefolyásosabb emberei közé számíthatnám magamat – ha magamról szóltam volna mindazt, amit mondtam. De én csak azt mondtam az én szegény, némaságra kényszerített népem érdekében, amit tanultam családomtól, egyházamtól, iskoláimtól, könyveimtől, barátaimtól, azt, amit minden egészséges gondolkodású értelmes és becsületes magyar ember ugyanúgy tud, mint én, de nincs alkalma megmondani. Nem vagyok politikus, ha az volnék, nem riasztanék el mindenkit magam mellől – még ezzel az írással is. (Egy jó emberem alkalmazta reám, amit Szabó Dezsőre mondtak volt: magános nagyság volt Dobai István. Nagysága lassan elmúlt, magánossága megmaradt.) Mint háta mögött lesajnált és kigúnyolt próféta, persona non grata, „Erdély bölcse”, magányos, beteg öregember, nem vagyok egyéb, mint útjelző tábla a történelem szélén, melynek feliratai hitelesen és igazán mutatják a jövendő felé vezető utakat és ösvényeket, de amely felől mindenki arra megy, amerre akar.
Persze, hogy ez a kivetettség nem tetszik nekem. Azzal sem áltatom magam, hogy „savanyú a szőlő”, mert az nagyon-nagyon keserű is volna. Szörnyű az, hogy „én vittem a legtöbbre” így is, hiszen – ha megvágott szöveggel is, de – én szólhattam a rádióban, TV-ben, és ha a „nyilvánosság kizárásával is”, de kifejthettem véleményemet a magyar közélet főintézői előtt. Mert sem csoporttársaim, sem a tizenkétezernyi elítélt, sem a százezernyi kényszermunkás, sem a kétmilliónyi erdélyi ellenzéki magyar ember közül senki sem érdemelte ki sok évtizedes gyötrelme árán sem, hogy valakik előtt szóra nyithassa száját. Hogy a hitszegők, népünk negyvenöt éven át való megkeserítői, panaszaink tolvajai és orgazdái, hagyományaink megbecstelenítői itt álljanak most is közöttünk és a világ füle és szíve között, hogy azért hallgasson kétmillió ember, mert tiszta tudott maradni a szennyáradatban.
Az aposztaták szerint ötvenhatban nem történt semmi Erdélyben. Hogy ez a semmi ebben az esetben sokat vagy keveset jelentett, azt azok tudják igazán megítélni, akik 1958 nyarán a szamosújvári börtön esti csendjében felüvöltő ősállati hangokat hallották, amely a legkeményebb férfiakból is kitört az ötödik-hatodik botütés után. Minden este hol ebben, hol abban a másik cellában. A mi cellánkban nem történt semmi – ó, Mindenható, Kegyelmes Úristen! –, semmi. (Mostanában Boszniában történik valami, de a mi Erdély-cellánkban – hála Istennek – még semmi.)
„Kalandorok őrültsége”, hangzott el a közelmúltban akadémiai berkekben. Kalandorok voltunk és vagyunk? A kalandorok ott vannak a barikád másik oldalán, ahol az Ötvenhatot, Hazánkat, Nemzetünket, Hagyományainkat, a Szabadságot megtagadók voltak és vannak. Sem társaim, sem én nem lehetünk azok: családom története hétszáz esztendő óta ismeretes, a térben pedig belefér abba a 100 km-es sugarú körbe, melynek a szilágysági Doba a központja. Itt éltek őseim, megyei nemesek, mint urak, pásztorok, papok. Elődeim közül kettőt ismertem személyesen: Nagyapám, Dobai Péter, 48-as kisgazda politikus, talán Európa utolsó lovagja volt. Figyelmes tisztelettel, előzékeny udvariassággal bánt a szegény, öreg cselédasszonyokkal is. Csodálkozó kérdésemre azt felelte, hogy a szép, fiatal, előkelő, gazdag nőkkel szemben nem a lovag udvarias, hanem mindenki. Édesapám, Dobai Bálint érmelléki földbirtokos és sikeres vállalkozó életét is vesztette a gyengék és üldözöttek védelmezése miatt. Sem ez, sem az, hogy nagyapám nyolcvanévesen az éhhalállal vívódott az osztályharc miatt („Dögöljön meg a bitang kulák!”), mert eltartó unokái mind a börtönben, vagy deportálásban voltak, sem pedig az én sorsom – mint az előbbiekben már mondtam – nem kivételes, hanem része annak az erdélyi magyar sorsnak, melyet Isten számunkra rendelt, és amelyet mi Mennyei Atyánk és (az ő akaratából) magyar nemzetünk halandó gyermekei, alázatos szívvel vállaltunk, ahogy minket erre Mesterünk, Jézus Krisztus tanított.
Hogy őrültek lettünk volna, mint az ötvenhetes aposztaták (és mai utódaik) mondják? A próféták sem voltak őrültek, csak a távlattalan, „okos”, szemétdombon hatalmas judeai királyocskák szemében. A próféták „látók”, messzebblátók voltak, mert nem a szemükkel, hanem a szívükkel és a hitükkel néztek, messze-messze, térben és időben. Sokszor maguk sem tudták: kicsodák? miért? és hogyan? – de szólták és tették azt, amit tenniük és szólniuk kellett, mint az ötvenhatosok az utcai harcokban, tüntetéseken, gyűléseken, gyárakban, iskolákban, irodákban, mezőkön, templomokban, otthonokban, rádió mellett, társaságban vagy csak a szív tiszta szándékaiban, népünk és minden embertársuk szeretetében, a Testvériség érdekében. Mert Ötvenhat nem volt egyéb, mint a történelem örök folyamatának egy fokkal a megszokott fölé emelkedő, jövőbe vetett reménységet adó, rövid szakasza, amelyben minden magyar szíve egyszerre dobbant mindenhol a világon.
Lehet, hogy a Jövendő Útja mégsem Ötvenhat Kalevalájából indul? Majd a történelem válaszol a kérdésre. Mert az is lehet, hogy sokkal magasabbról, egyenesen Istentől indul, akibe a Himnuszt éneklő magyar nép olyan áhítatos, gyermeki bizalommal veti reménységét. Egy nagytekintélyű kolozsvári tanárnő a Magyar Reformátusok Világtalálkozójáról hazatérve újságolta a tanáriban: Annyi Himnusz volt!… Már egészen megtanultuk énekelni sírás nélkül! De nemcsak az erdélyiek, az idegen uralom alattiak imádsága a Himnusz, mert a budapesti külvárosi templomban is olyan áhítatosan énekelték, hogy el kellett gondolkoznom felette. Milyen különös: az ószövetségi zsoltároknak ez a kései testvére, amelyet a világ minden népe és felekezete saját hitvallásos imádságaként énekelhet (legfeljebb a „magyar” szót kell elhagyni, vagy mással helyettesíteni), ez az imádság nem rettegést keltő kényszerítő erőt, hatalmat, ellenség feletti diadalt, gőgöt tápláló dicsőséget kér, hanem jókedvet, vígságot, azután bőséget, végül ellenségeivel szembeni védelmet kér bűnbánattal a szívében isten áldásaként. Létezik nemzet e világon, amely a jókedvet többre becsüli az anyagi gazdagságnál és ellenségeivel szemben sem azok megsemmisülését, eltiprását, csak a maga békéjének védelmét óhajtja? Ha pedig közelmúltunk történelmét nézzük: a rabság olyan szomorú évtizedeiben Magyarország volt Közép-Európa „legvidámabb barakkja”, most pedig hazánk gazdaságpolitikája ígéri a legnagyobb anyagi bőséget. Hiszem, hogy Isten – mert, amit ember meg nem tehet, Istennek hatalmában van – ellenségeitől meg fogja védelmezni nemzetünket, és hozni fog reá és az egész emberiségre sok ezer víg esztendőt. Mert az nem lehet, hogy a százezrek ajkán epedező imádság ne találjon meghallgatásra annál, aki azzal biztat, hogy kérjetek és megadatik néktek! Mert mi ötvenhatosok és próbákat kiállt gyermekeink, nem magunknak kérünk egyénenként és csoportonként szabadságot, egyenlőséget és testvériséget, hanem Isten minden földi gyermekének.
Kolozsvár, 1992. május 28.
BOLDOGOK A BÉKESSÉGRE IGYEKEZŐK!
Dobai István
jogbölcsész-szakíró, a nemzetközi jog doktora, református presbiter, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, a Zsinat Kánonjogi Bizottságának elnöke
Ez az írás valóban az én vallomásomat tartalmazza Ötvenhatról. Nem a nyilvánosság számára készült, csak az Enyéim bizalmas tájékoztatására. Az enyéim majd a lírai hangvételt, a szubjektív hozzáállást, a szentimentális pátoszt is elnézik nekem, megértvén, hogy sem a szeretetet, sem más érzelmet nem lehet a ráció hideg hangján kifejteni.
Megjegyzés: E Vallomás írásakor még nem tudtam, hogy Ötvenhat első megtagadói a magyar írók voltak az 1957. szeptemberi nyilatkozatukkal.
Megjelent: Rövidített változata a KAPU című folyóiratban, Budapest 1992/10. szám.
Megjelent: Teljes változata a Pongrátz Gergely ’56-os Emlékmúzeum Kiadványai sorozat X. kötet, kiadó: Pongrátz Gergely 56-os Közhasznú Alapítvány, 2018.