Dobai István – önéletrajz

Alulírott Dobai István jogbölcsész szakíró 1924. május 21-én születtem Nagyváradon, hívő református családban, Dobai Bálint és Bay Sára harmadik gyermekeként. Édesapám gazdálkodó-vállalkozó-földbirtokos mintagazda volt az érmelléki Ákoson, akinek a szenvedélye a nemesített vetőmagvak termesztése volt. Édesanyám, aki a születésem után élete további részében állandó orvosi, kórházi felügyeletre szorult, a gazdaasszonyi teendőket látta el a három gyermeke nevelése mellett.

Iskoláimat Ákoson, a zilahi Wesselényi Református Kollégiumban, illetve a szatmári Református Gimnáziumban végeztem. 1943-ban érettségiztem Szatmáron. 1943 és 1947 között a kolozsvári – előbb Ferenc József, majd 1945 után Bolyai – Tudományegyetemen folytattam jogi tanulmányaimat, emellett az utolsó két évben doktori szemináriumi hallgató, valamint Buza László neves, nemzetközi hírű jogtudós gyakornoka voltam. Az 1947/1948-as tanévben Buza László tanársegéde voltam, és a tanév végén védtem meg A nemzetközi bíróságok hatásköréről írt doktori értekezésemet. Az 1948 őszén elbocsátottak az egyetemi állásomból. Elbocsátásom oka az ún. polgárinak mondott történelmi Jog és Közgazdaságtudományi Karnak a felszámolása. Az 1948-as bolsevik alkotmány szerint a jogi és közgazdasági oktatást újraszervezték, amelyre nem volt érvényes a régi munkaviszony. Újakat kötöttek azokkal, akikkel jónak látták. Tehát az egyetemi állásvesztésem oka a politikai-világnézeti meggyőződésem, állásfoglalásom volt, amely nem egyezett a bolsevik jogszemlélettel – ezért velem nem kötöttek az újonnan szervezett Bolyai Tudományegyetemen új munkaszerződést. Így 1948 végén hazamentem Ákosra gazdálkodni, egyrészt, mert az egyetemi munkahelyem megszűnt, másrészt mert édesapámat időközben kényszervallatásnak vetették alá a Securitate emberei, amelynek következtében súlyos fejsérülést szenvedett, amibe 1949. január 12-én belehalt. Feladatait a megmaradt földterületeken én vettem át. 1950-ben megnősültem. Három gyermekem született.

A gazdálkodás állami irányítású teljes ellehetetlenítése miatt 1952-ben Kolozsvárra költöztem a családommal. Itt gyári munkásként dolgoztam a Carbochim Nehézvegyipari Vállalatnál, ahol szakmunkás képesítést szereztem, amelynek alapján később a Molnár-Moser Kozmetikai Cikkek Gyárában lettem vegyésztechnikus, ahol 1957-ben történt letartóztatásomig dolgoztam.

Az 1956-os magyarországi események kapcsán, az erdélyi magyar szellemi elit véleményének megismerése után, egy az erdélyi kérdést ismertető ENSZ-hez küldendő tanulmányt szerkesztettem. Az ötvenhatos magyar forradalommal kapcsolatos tevékenységem miatt a megtorlások során 1957. március 20-án letartóztattak, majd hadbíróság elé állítottak, és 1957-ben hazaárulás vádjával életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. A kihallgatások alatt a Securitate emberei szándékosan és a későbbi fegyházi körülmények egész életemre megbetegítettek.

Az ellenem hozott ítélet az 1964-es börtönből történt szabadulásom után is érvényben maradt. Mint életfogytiglani kényszermunkára elítélt, nem kaptam vissza a szabad munkavállalási jogomat, hanem oda kellett mennem dolgozni, ahova a politikai rendőrség, a Securitate küldött. Így a fogyasztási szövetkezetek szövetségének ICARCOP nevű építővállalatánál dolgoztam 1986-ban történt nyugdíjazásomig.

Aktív munkaéveim alatt, tehát végig a nyugdíjazásomig, kényszermunkán voltam: kényszermunkásként a legmagasabb igényű közgazdászi munkát végeztem el segédmunkási fizetésért. Mindezek ellenére az egész nyugdíjazásomig folytatott kényszermunka mellett nem szűntem meg állandóan folytatni a történelmi jogbölcseleti kutatási tevékenységemet, amely a ’89 utáni szabad korszakban – fokozódó látásromlásom, majd teljes megvakulásom ellenére – intenzívebbé vált, de ötvenhatos voltom miatt írásaim Romániában nem jelenhettek meg még ’89 után sem, azonban Magyarországon és több nyugati országban rendszeresen publikálhattam és kerülhettek kiadásra műveim. Jellemzően, amíg én nem publikálhattam Romániában az 1956-os magyar eseményekkel és saját tevékenységemmel kapcsolatban, addig másoknak az én ’56-os tevékenységemről szóló publicisztikája megjelenhetett. Még 1990 után is csak álnév – Bélteky Ákos és Bay Bálint – alatt tehettem közzé írásaimat Romániában.

Székelyudvarhely, 2017. július 25.

Dobai István

Dobai István jogbölcsész, református presbiter, egyházkerületi főgondnok földi életének 98-ik, özvegységének 7-ik esztendejében, 2021. július 29-én Mikepércsen elhunyt. A gyászszertartásra 2021. augusztus 21-én délelőtt 10 órakor került sor a kolozsvári Farkas utcai református templomban. A hamvai ezt követően kerültek örök nyugalomra a Házsongárdi temetőbe.[GÉ]