Tanulmányok

Az erdélyi kérdés az erdélyi magyar társadalomban az első világháború végétől az ötvenes évekig a mindennapok témája, kérdése és problémája volt. Mindenki ezt a kérdést tárgyalta Erdélyben, így a vélemények megoszlása a magyar lakosság körében közismert volt. (Az akkor élt emberek ebben a kérdésben nagyon tájékozottak voltak, hiszen tudtak a korábbi, több mint egy évtizedig tartó török-görög lakosságcsere-megoldásról, nem említve azt a több százezres kényszerszülte, de önként vállalt népmozgást, ami a második bécsi döntést követően történt, és ekkor (1956 októberében) még alig több, mint egy évtizede vagyunk Északerdély ismételt Romániához csatolásától.)

Buza László professzor, nemzetközileg ismert és elismert jogász, mondta Dobai Istvánnak, a Tanítványnak, utolsó személyes találkozásukkor 1948 júniusában arra a kérdésére, hogy mit tanácsol neki: menjen-e Magyarországra, esetleg Nyugatra vagy maradjon-e Erdélyben? A Professzor nagyon komolyan felelte:

„nem tanácsolhatom, hogy Erdélyben maradjon, mert itt a többszörösen ellenséges idegen uralom alatt lehetetlenül nehéz élet vár magára. Ha eljön, akár Magyarországon, akár Nyugaton, lesz annyi befolyásom, hogy tudományos pályán, vagy a külügyi szolgálatban fejlődési és előhaladási lehetőséget nyissak maga előtt. De gondolja meg, ha maga is, a még Erdélyben maradt egyedüli közjogász is elmegy, senki sem lesz itt, aki az erdélyi magyarság jogos igényeit képes lesz írásba foglalni majd, ha valamikor erre lehetőséget ad a történelem.”

Dobai István, Professzora szavait megfontolva, azért maradt Erdélyben, hogy ha egy halvány remény is adódik az erdélyi magyarság jogos igényeinek érvényesítésére, legyen, aki megfogalmazza azokat – akár az élete árán is.

Az 1957. szeptember 25-i ítélet szerint Dobai Istvánt mégsem halálra ítélték, hanem életfogytiglani kényszermunkára, amit szigorúan végre is hajtott a román állam előbb fegyházban – ahol a politikai foglyoknak szigorúan tilos volt nemcsak dolgozni, de szellemi tevékenységet is végezni –, majd 1964. augusztusi hazabocsátását követően nyugdíjazásáig. A per túl nagy jelentőségű volt a román állam számára a halálos ítélethez. A kivégzéseket nagy érdeklődés kíséri. Ez ebben az esetben kerülendő volt.

Így történt, hogy az elmúlt harminc évben az ENSZ-per tárgyában a kutatók, történészek által a Securitatétól kikért, rendelkezésükre bocsátott azonos tárgyú „hiteles” dokumentumok tartalma kisebb-nagyobb mértékben eltér egymástól. (Ha meggondoljuk, hogy a Securitate titkosszolgálati munkát is végzett és végez, akkor érthető, hogy a megtévesztés a feladatuk része.) Ezekről a „hiteles” dokumentumokról Dobai István is tudott, hiszen kötetek, tanulmányok, cikkek születtek az ENSZ-perről. Ezek a munkák – a szerzők legjobb szándéka ellenére sem – nem tekinthetők történetileg hiteleseknek. Másrészt ezekből a munkákból a lényeg hiányzik, a tárgyalás. (Született egy vastag kötet a Dobai-csoport peréről, amelyben nagyon cenzúrázva, és ezért eltorzított értelemmel található néhány oldal a tárgyalásról.) Nem véletlenül. Azonban, ha a tényleges dokumentumokat rendelkezésre bocsátaná is a Securitate, akkor sem lehetne őket a tárgyalás rekonstruálására használni, mert amikor a vádlottak a bíró kérdésére a per tárgyát képező kérdésről az álláspontjukat kezdték mondani, mint például, amikor Dobai István elkezdte mondani, hogy

….„szűnjön meg már a gyűlölködő együttéléssel járó hallatlan erőpo­csékolás mindkét oldalon, és a régi kor árnya felé merengés helyett építsük mindnyájan a messze jövendő emberiségének földi otthonát”,

a tárgyalóterembe rendelt hallgatóság elkezdett hangosan dobolni, fújolni, ezzel akadályozva meg, hogy jegyzőkönyvbe kerülhessenek a vallomások.
A tárgyalás rekonstrukcióját ezen a honlapon megjelenő írások sem tartalmazzák, de Dobai Istvánnak a ENSZ-per lényegét képező erdélyi kérdés múltjára, jelenére és ezekből kiolvasható jövőjére vonatkozó álláspontja itt hitelesen megtalálható.