Könyvek

A második világháború alatt megszűnt a krisztiánizmus ezerhatszázhúsz éves világtörténelmi hegemón szerepe. A Gyűlölet minden törvény gátját átszakító, apokaliptikus áradata – bár a második világháború alatt kulminált – az egész 20. századon végigvonult. Hogy a keresztyén-ellenes események közül melyiktől számítjuk az európai keresztyén értékrend érvényvesztését? A Jaltai Konferenciától, 1945. február 4-12-től? Lengyelország megtámadásától, 1939. szeptember 1-től? Magyarország megszállásától, 1944. március 19-től? Ez utóbbi látszik a legvalószínűbbnek, mert erre nem is kerestek ürügyet a keresztyén etikában. Arra sem találunk magyarázatot, hogy a békekövetet, Hess Rudolfot miért vetik fogságba 1941 májusában? Hogy Liberátor repülőgépek miért bombázzák a polgári lakosságot, miért irtanak ki többszázezer polgári menekültet Drezdának a háború végén való bombázásával? Hogy miért nézi tétlenül a szovjet hadsereg a varsói gettó kiirtását? Hogy miért késlekedik az amerikai hadsereg csaknem két évig Itáliában? Számba kell vennünk a második világháború többi sorsfordítónak bizonyult eseményeit is: A Szovjetunió elleni háború megindítását 1941 júniusában, az USA hadbalépését 1941 decemberében és Németország fegyverletételét 1945 májusában, valamint az addigi világtörténelemben elő nem fordult nemzetközi jogi aktust, a hadiállapotot lezáró békeszerződés elmaradását és helyette a vesztes államok – minden európai ország ilyen volt – alkotmányainak fokozatos antikrisztiánus jellegű átalakítását.

Tény, hogy a keresztyén eszmei értékrend, a jó, igaz és szép krisztusi szabályrendje közéletünkben érvényét vesztette, helyébe pedig az a dialektikus cinizmussá lett materializmus lépett, amely egyetlen értékül a gazdasági hasznot, a profitot fogadja el. Erre épül fel a keresztyénség hegemón helyét elfoglaló – nagyon türelmetlen – világvallás, az ateizmus. Nincs tehát kánonunk a 20. század történelmi tényeinek elbírálására, mert a propagált gazdasági érdek értékrendje nem közös nevezője, hanem megosztó tényezője a vitázó feleknek. Az események szenvedője lévén, csak indulatos állásfoglalásra, de semmiképpen sem józan, mérlegelő elmélkedésre, még kevésbé Tűnődésre vagyunk képesek.

Összehasonlítható ez a korszak az antik világ szétesésének idejével, de akkor ott volt az életigenlő barbárság. A 20. században azonban csak a monoteizmus áll az Élet pártján – nemcsak az ateizmus, hanem a „keleti filozófiák” halál-ideológiája is közismert – de az általános antikrisztusi vád és bűn miatti rettegés éppen az élettel szemben érvényesül, teszi lehetetlenné az élet továbbadását, a szülőnek és a gyermek egymás ellenségévé tételével: a hitetlen szülő részéről a gyermekvállalás egész életre szóló rabszolgaságot jelent, a hitetlen gyermek pedig csak átkozhatja szüleit, hogy miért hozták erre a céltalan, reménytelen, nyomorult világra. Hogyan kereshetnénk ilyen körülmények között kortársaink és saját magunk viselkedésében az Élet ideonómiáját, az isteni örökkévalóság eszmei szabályait?

Az Apostol az apokalipszis vádoló Sátánjával való szembenállásra bíztatja a híveket, de a közvélemény őrállójának szerepében tetszelgő sajtó az örökélet helyett csak a gazdasági érdeket propagálja célként – Istennek, az Élet Teljességének eszmei értékrendszere helyett a Mammonnak, az Anyag általános elvont értékének, a Pénznek a rendjét. Ez szerint Jézus hiába űzte ki a kufárokat a templomból, mert azok rögtön a templom körüli városban telepedtek meg, üzletkötéseik szempontjából előnyösebb helyen. Ide tolonganak hozzájuk az életüket pénzért eladó tömegek, a távlattalan életűek, és ide osongatnak, hogy értéktelennek érzett életüket biztosnak tartott pénzre váltsák még a szellem és értelem kiválóságai, a templomnak kísértésbe került beavatottjai, papjai, lévitái és korunkban azok a szellemi munkások, akik tehetségüket a szórakoztató és a reklám iparban hasznosítják.

Az emberélet jövendője szempontjából nagy veszteség volt a keresztyénség politikai hatalmának az elvesztése, mert annak a társadalmi tekintélye tette lehetővé az emberi lélek Krisztus Törvénye szerinti egyéni és csoportos építését, intézményes nevelését. Ennek a tekintélynek a híján került a döntéshozó társadalmi hatalom neveletlen, az eszmei értékeket semmibe vevő, kontraszelektált akarnokok kezébe. A keresztyén egyház évezredes nevelő munkájának eredménye azonban megmaradt az emberi életnek a közéletnél feltétlenül fontosabb magánélet területén és nevelői eszközként megmaradt maga a keresztyén műveltség, a hatalmi érdektől nem befolyásolt, tehát klasszikussá lett műalkotások, a krisztusi eszme szerinti társadalmi viselkedés, a tudomány és a művészet alkotásai.

A keresztyén nevelés eredményeképpen az ember elnyerte és megőrizte szabadságát, hogy csak saját maga, de senki más és semmi más nem kényszerítheti a Mammonnak, az anyagi érdeknek, a pénznek a szolgálatára: bárki ellenállhat a csábításnak és választhatja maga és szerettei számára az Életet a Pénz helyett. Ha lesz a jövendőben emberi élet, az azoknak a keveseknek lesz köszönhető, akik minden józan érdek ellenére a maguk és ivadékaik testi életével járó gondokat vállalják, végigfutnak az életpályán, hogy az Élet Teljességébe érkezzenek, azaz abban maradjanak, hiszen abban voltak, vannak és lesznek a világ kezdete óta.

Megjelent: Püski Kiadó, Budapest, 2004.